Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A KM tárlata Ivan Mestrovic szobrai Goethe-portré Akt Banovic Strahinija — márványtorzó Két okból is jubileumi előadás Az ember tragédiája, az idei szegedi szabadtéri játékokon. Éppen száz esztendeje, hogy Madách drámai költeménye először került közönség elé, és ötven éve, hogy itt a Dóm téren is felhangzott a dráma kezdetét jelentő „égi hang”: „Be van fejezve a nagy mű, igen.” A „nagy művet” akkor Hont Ferenc állította színpadra, s innentől számítják a szabadtéri játékok történetét is. A népszínházi törekvések mellett elkötelezett, kommunista érzelmű fiatal rendezőnek, — úgy mondják —, még a rendőrséggel is meggyűlt a baja 1933-ban. Hatalmas ötágú csillagot épített a díszletbe, a párizsi szín fölé! Ez, s Ádám felfokozott, lelkes szavai („Ó, hallom, hallom a jövő dalát”) együtt már sok volt az ellenforradalmi rendszer erőszakszervezetének. Ám az ötágú csillag nem került le a Dóm homlokzatáról. A merész, és talpraesett rendezőelőkerített valami régi illusztrált bibliát, melyben a bethlehemi csillag történetesen ötágúnak volt rajzolva. Ezt mutatta meg a hatóságnak, mely elfogadta eme átlátszó magyarázatot, a több ezer fős közönség pedig értette amit kellett. Az idén Vámos László rendezésében láthattuk a jubileumi előadást. Vámos nem először rendezi meg a Tragédiát itt, s ez a rendezése —, ahogy a Délmagyarországnak nyilatkozott — eddigi rendezéseinek szintézise. Igyekszik a filozófiai tartalom, és a totális látvány együttesét megteremteni. Vállalkozása felemás eredményt hozott. A látvány — bár egyes színekben valóban lenyűgözött — számtalan „beépített hibalehetőséget” hordozott, s tudjuk, hogy ha valami meghibásodhat, akkor az meg is fog. Ügyesebb szerkezetek, vagy sokkal több technikai próbaidő? Nem tudom mi lehetett volna a megnyugtató megoldás, hogy ne akadjon el a „tudás fája”, hogy ne pukkanjon akkorát a gázláng, melyre néhány gyengébb idegzetű néző a szívéhez kapott, s hogy a statiszták tudjanak a bonyolult, mozgó emelvényrendszeren, az életveszély kockázata nélkül közlekedni. No és az apró pontatlanságok: a halottakat rendre bent hagyja Vámos, úgy kell a szín végén, a nézők élénk derültsége közepette kimászniuk. Nem sikerült a „filozófiai tartalom” újszerű megragadása sem. Azt hiszem, el kéne felejteni a Tragédiát és minden konvenciót, ami az évszázad folyamán hozzákapcsolódott, s azután el kellene olvasni újra. Mint ahogy Paál István próbálta ezt meg Szolnokon, Vámos László három fiatal színészre osztotta a főszerepeket. Bubik István (Ádám) Tóth Éva (Éva) és Balkay Géza (Lucifer) újszerű, friss, kevésbé teátrális előadásmódot intonáltak. Tetszett ez, (különösen Balkay), ám a történelmi színek szokványos „koreográfiájával”, szcenírozásával „nem jött össze.” Néhány egészen kitűnő rendezői ötlet, megoldás tovább növelte az előadás egyenetlenségét. A megrendítően újszerű „haláltánc” - jelenet mellett egy szokványosnál is megoldatlanabb Római szín, egy rutinból felvázolt prágai ébredés után az egyszerűségében is lenyűgöző űrjelenet, s rá megint egy nem minősíthető eszkimó szín. Nem véletlenül kezdtük Hont Ferenccel, akinek legfőbb törekvése az volt, hogy kora közönségéhez szóljon, a művel. (Minden színházi rendezés alapfeladata!) Vámos Lászlónak ezúttal nem sikerült a második világháború apokalipszisa után élő, a XXI. századhoz közeledő ember lelkében rezonanciát ébreszteni, Madách remekművével. Mester Attila Hagyomány és korszerűség Az ember tragédiája Szegeden Illyés Gyula: Terjed a falu „Rég elhúzták az esteli harangszót. Ki az, aki még mostan is barangol?” Petőfi Félsor csak a faluvégi utca — Nyúlik nap s nap messzibb napnyugatra. Viszonozza hálásan a Napnak búcsúfényét sorra minden ablak. Szemközt, haza, újra. Haza? Múltba, hova viszed a vént ifjú utca? Itt kihuny, ott kigyul egy-egy ablak. Régi hangot csak a kutyák adnak. Se kolompszó, se csordás, se kondás. Minden más lett! Én vagyok csak más? Áll a falu, — s lám rohanvást lépdel. Villanyfény küzd benne a sötéttel. — Csöng — röviden — még esti harangszó. Ki az, aki ... szól? „Csak nem haragszol? Ezt akartuk!” A közel homályból friss hangon cseng-bong Petőfi Sándor!... 1983. augusztus 13. ) Ismeretlen Garay-verset találtak Ismeretlen Garay-versre bukkant Czeglédi Imre, a békéscsabai múzeum történésze a Békés című gyulai lap egyik 1882-i számában; az Alföldön című költe-mény hiányzik Garay János valamennyi eddig megjelent kötetéből, összes műveinek 1886-os ötkötetes kiadásából is. Az 1853- ban elhunyt költő 1882-ben lett volna 70 éves, így a verset valószínűleg az évforduló alkalmából jelentették meg a lapban, melynek közlése szerint az Alföldön című költemény Gyulán született, s rossz hangulata, szóhasználata arra utal, hogy a bukott szabadságharc után. Kísértetiesen hasonlít Petőfi Sándor 1844- ben íródott Az Alföld című versének első sorára (Mit nekem te zordon Kárpátoknak . . .). A Garay-vers 3. versszaka így hangzik: ,,Mit nekem te zordon vadonjáték? Hisz / visszhangod csak hizelegni tud, / a csalódott benned míg vakon hisz / részvétet vár s gúnyolásra jut. / Harsogd vissza tört panaszt feledve / pártos felhők dörgő harczdalát; / ne tudd, mi az emberek keserve, / kebleden nem könnyül úgyse terhe... / üdvözöllek, nyájas rónaság!” Czeglédi Imre szerint az Alföldön petőfies sora is arra utal, hogy e költemény 1849 után született. Garay János ily módon idézte Petőfi és a szabadságharc szellemét. A legszívesebben itt a nyílt utcán szabadjára engedte volna a jókedvét, de nem akart feltűnést kelteni, félt tőle, a végén még bolondnak néznék, összeszorította inkább a száját, és magába fojtotta a jókedvét. — Kinek mi köze hozzá — gondolta. Azért látszott rajta, hogy történt valami vele, nem volt olyan búval bélelt, mint máskor ilyenkor munka után. Igyekezni most is igyekezett, mert apja-anyja megkövetelték, hogy pontosan érkezzék, de a titkát, amit magába rejtett, ez a sietség nem érintette. Kiszámították, mennyi az út a munkahelyétől hazáig, kiálltak az ablakba, és úgy várták, és kitört a ribillió, ha netalántán hébe-hóba betévedt valamelyik cukrászdába a barátnőkkel egy fagylaltra, kávéra, pedig hát miért ne, elvégre felnőtt nő volt már, amit költött, azt meg is kereste. Azt nem lehet mondani, hogy valami fényesen érettségizett volna, azért valahogy túlesett rajta. A matematikatanárnő korholta is, a rossz tanulók közül ő volt a kedvence: — miért nem tanulsz, ha csak egy kicsit igyekeznél, te lehetnél a legjobb matekos az osztályban, mert neked érzéked van hozzá. Ezen igazán nem lehetett, csak nevetni. — maga tényleg azt gondolja, hogy ebből akarok megélni — buggyant ki belőle a vihogás. Nem akart ő tiszteletlen lenni, a körülmények játszottak öszsze ellene, igen, a körülmények. Minden fiút az ujja köré csavarhatott volna, és nemcsak az osztályban, akár az egész iskolában, ha törődik velük, de nem törődött, valami másra vágyott, nem ilyen hétköznapi, kicsinyes kapcsolatokra, amiket aztán a pénztelenség tesz végül tönkre. Az volt a meggyőző Oláh János: SZÉLHÁMOSNÉ dése, a szerelem, ha megterem is, megélni már nem élhet meg ott, ahol lehangolóan fortyognak a napi gondok. Csak annyit tudott, akibe ő képes lesz beleszeretni, annak egészen különleges embernek kell lennie, aki nemcsak megérti, meg is érdemli őt — a szépségemet, mert, talán bűn az, ha tudom, mit érek, mert itt ezek — és fitymálva nézett szét az osztálytársai, most meg a munkatársai között — mamakedvencek, üres fejű vagányok, kisstílű albérletlovagok mellett mi lenne belőlem, semmi, pelenkák közé ragadt dagadt kezű, ráncos arcú, hízásba feledkezett háziasszony, jó esetben. Pedig nem erről ábrándozott évekig a jobb sorsra érdemes fizika- meg matematikaórákon, egyáltalán nem, délszaki tengerre nyíló, széljárta nyaralóról, ahol ő a ház úrnője, és semmi mást nem kell csinálnia, csak heverészni egész nap a puha kanapén; egy-egy lemez, egykét félig olvasott könyv, farkas- és medvebőrök dobálva szerteszét, a mesés rendetlenséget sietve hozza helyre a személyzet, estére fényes társaság ígérkezik, mindenféle hírességek. Az iskolában nem szólt ezekről a dolgokról senkinek, majd a tízéves érettségi találkozónkon, akkor láthatjátok a szátokat, ha egyáltalán elmegyek, gondolta, de lehet, hogy csak egy képeslapot küldök Miami Beach-ből, vagy valahonnan máshonnan, akár a Bahamákról, a földrajz nem volt éppen az erőssége. Megpukkadhat az a sok hülye jótanuló, akik azt hitték, a fantáziátlan, ostoba biflázásukkal jutnak valamire, vegyészmérnök, számtantanár, na bumm, egy nyamvadt iroda, büdös osztályterem mennyivel jobb az IBUSZ-nál? Ez a vacak IBUSZ, még ez se volt semmivel se roszszabb semelyik diplomás munkahelynél, még így se, hogy csak a belföldi jegynél volt hely. A többihez nyelvvizsga kellett volna. Beiratkozott ugyan valami tanfolyamra, de olyan, de olyan unalmas volt, úgy döntött, ott egye meg a fene, minek törje magát halálra azzal a süket némettel, amikor lehet, hogy egy görög, egy olasz, vagy akár egy spanyol fiút vet az útjába a véletlen, mit lehet azt előre tudni, jaj, ezeket a délieket nagyon szerette, szemtől szembe sose találkozott még eggyel se, elképzelte, milyenek lehetnek, neki igazán nem került sokba az ilyesmi, csak behunyta a szemét, egy tizedmásodperc elég volt hozzá, amíg a fiókban a félre tett jegyek között turkált, hogy maga előtt lássa, akire várt, vajszínű öltöny, ugyanolyan ing, a nyakkendő világosbarna, talán még egy kis zsebkendő is elmenne ugyanilyen barnából mondjuk a szivarzsebbe ... Eh, mit ábrándozom itt, gondolta, és folytatni akarta a munkáját, egész sor állt az ablaka előtt, de hiába nézett fel, nyitotta tágra, talán túl tágra is a szemét, az imént elképzelt ábrándlovag csak nem akart eltűnni előle. Szinte megijedt, még a jól begyakorolt csábmosoly is — pedig mennyit vesződött vele otthon a fürdőszobatükör előtt — lehervadt a szájáról, olyan kuka volt, mint egy falusi liba, és a nyakában úgy lógott az anyja nyaklánca, rajta az aranykereszt, mint egy kötőfék, nem volt érkezése elrejteni ezt se, pedig mennyire utálta, ósdinak tartotta, csak azért hordta, mert nem akart balhét otthon, és a blúz alatt úgyse látszott. Alighanem csak tévedésből tolakodott ide hozzám, gondolta, biztosan Zsuzsit keresi a valutánál, vagy Andreát a külföldi jegynél. A csábmosolyból, amit csak nem akart veszni hagyni, csupán egy sületlen grimasz lett, amivel elriasztani lehet valakit, nem pedig megnyer- Bortnyik Sándor alkotása