Kelet-Magyarország, 1991. március (48. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-15 / 63. szám

1991. március 15. II Kelet­Magyarország mThrWBm v'-i.- - -Huszonhárom falu a történelem viharában A Kelet-Magyarország február 25-i számában egy szombathelyi eseményről szóló — a Vas Népe c. megyei napilapban megjelent — beszámoló alapján cikket közöltünk, amely adalékokat szolgáltatott Ma­gyarország 23 beregi falujának 1945. augusztusi sorsdöntő napjairól. Tollas Tibor, a Nemzetőr szer­kesztője, egykori szemtanúként szólt a hajdani ese­ményekről, amelyek lényege: a jelzett időben 23 köz­séget Ukrajnához kívántak csatolni. Az írásra számos észrevétel érkezett szerkesztőségünkhöz, többnyire akkori ott lakók számoltak be élményeikről, hozzáté­ve: mindezek elmondására csak most, a rendszervál­tozás után van lehetőség (bár többen most is azt kérték, ne hozzuk nyilvánosságra nevüket — félnek, hogy esetleg hátrányuk származik megszólalásuk­ból.) Az alábbiakban részleteket közlünk a levelekből. „Beregdarócon születtem, a trianoni határ mentén — írja Bar­­kaszi Sándor református lelkész. — Községünk Beregszászhoz hat kilométerre fekszik, de elvá­lasztja a határ. Itt nőttem fel, majd a szatmárnémeti reformá­tus gimnáziumban érettségiztem 1943-ban. 1944 nyarán Kolozsvárott szolgáltam tábori lelkészi tanfo­lyamon. Szeptember elsején ha­zajöttem és az orosz megszál­lást a falumban éltem át. Harcok nem voltak. Augusztus 2-án — mint valami diadalittas frontkato­nák — megszálltak bennünket az ukránok. Jöttek, mint győzte­sek, fegyvereiket ránk szegez­ték, de mivel nem volt ellenállás, letették azokat. Megismertük so­kukat, akik a beregszászi he­gyen napszámosaink voltak, fel­csaptak megszállóknak. Tetszés szerint varrtak fel maguknak ran­got, ki milyet akart. Itt voltak 1945. augusztus 28-ig, akkor észrevétlenül eltávoztak, és visszajött a magyar határőrség. A jelzett idő alatt mindenféle zaklatásnak ki voltunk téve, de főbenjáró bűnöket nem követtek el. Ide leírom a bizonyság ked­véért a Bereg megyei falvakat, amelyeket megszálltak a Tisza vonaláig: Beregdaróc, Beregsu­­rány, Tarpa, Tivadar, Márokpapi, Hete, Fejércse, Gulács, Jánd, Gergelyiugornya, Tákos, Csaro­­da, Gelénes, Barabás, Tisza­­szalka, Tiszavid, Tiszaadony, Tiszakerecseny, Mátyus, Lónya. Ha Lónyát két falunak vesszük (Nagylónya és Kislónya) vala­mint Gergelyiugornyát Gergelyi­­nek és Ugornyának, ahogy ré­gebben nevezték, akkor 22 szín­tiszta magyar, mondhatnánk úgy is, hogy vallásra nézve reformá­tus falvak. A 26 nap alatt sehol sem írták fel, hogy Pocsta, aki pedig csó­nakon vagy teknővel átmerész­kedett volna a Tiszán — mint Tollas Tibor beszámolójában szerepel — halál fia lett volna.” „Talán foglalkozásomnál fog­va kerültem bele ebbe az ügybe, mivel nagy vadász voltam — írja a 70 éves nyugdíjas erdész, Szabó Sándor Nyírbátorból. — 1945-ben a bockereki erdőben szolgáltam, erdész gyakornok­ként. A volt Dégenfeld grófi kas­télyban értesültem, hogy az ukránok megszálltak bennünket. Elmentem Csarodára, megtudni, mi a helyzet, mert azt mondták: ott van a parancsnokság. Hor­váth Sándor cipész volt a bíró, akit ismertem, így könnyű volt kapcsolatba lépni az ukrán milí­­cia parancsnokával. Ruszinok voltak, nem katonák, hanem olyan üdvhadsereg-féle félig ci­vil, félig katona emberek. Az utak mentén gépfegyvereket láttam. Azt mondták, hogy a Tisza lesz a határ, de Vásárosnamény nem volt megszállva, hiszen az már a Tisza másik oldalán van. Új orosz feliratok sehol sem voltak, viszont volt a Tiszán éjjel­nappali csónakszolgálat, sőt a kompjárat is megindult. (Nem tudom, miért kellett volna Tollas Tibornak teknőben átkelni?) Én úg­y fogom fel most is, hogy az, ami 1945 augusztusában történt, inkább Ukrajnából indult ki, nem pedig Moszkvából. Ami a vissza­vonulást illeti: kb. egy hétig vol­tak itt, mert a járási vezetés azonnal akcióba lépett Buda­pesttel. Ekkor elvonultak, majd hamarosan visszajöttek, de is­mét visszaparancsolták őket. Talán az egész esetnek azért nem volt nagy visszhangja, mert nem csináltak semmi olyat, ami az akkori sok egyéb, nagyobb dolgok mellett kiemelkedett vol­na.” „Kárpátalján születtem, akkor még az Osztrák-Magyar Monar­chiához tartozott. A trianoni egyezmény után ezt az ország­részt a csehszlovákok kapták meg 20 évre. Itt nőttem fel, ru­szin, cseh iskolába jártam, a szüleim magyarok, olvastuk özv. Hátiás Istvánná (Tornyospálca) levelében. — A cseheknek a 20 év lassan letelt, jól gazdálkodtak (kölcsönökből), mindenből bő­ség volt. 1939 nyarának egy reg­gelén arra ébredtünk, hogy a csehek szép csendesen, minde­nüket hátrahagyva elmentek. Ungvár volt a gyülekezőhely, onnét irány Csehszlovákia. Alig­hogy elmentek, megjöttek a ma­gyar honvédek , tisztek és min­den faluban bemutatkoztak. A hivatalokba anyaországiak ke­rültek. 1941 -ben én is egy határ­menti községbe kerültem, hat ki­lométerre a hármashatártól. 1944-ben egyéves kislányommal Szabolcsba jöttünk, a férjem ro­konaihoz. Azóta itt lakom. Tollas úr szerint Kárpátalját átadták a cseheknek, méghozzá szavazás útján. Amint már emlí­tettem, még 1939-ben elhagyták a csehek Kárpátalját — így nem igaz az „átadás”. De a cikkben felsorolt községeket sem birto­kolták három hónapig a szovje­tek.” „A lapjuk ez év február 25-i számában megjelent CCCP + 23 falu című írás többségében va­lós. Néhány (de lényeges) téve­dése írójának — valószínű — abból adódik, hogy nem e tájra való, avagy rosszul emlékszik vissza. Kár lenne — a jószándé­kának dicsérete mellett — kor­rekciók nélkül hagyni a tényeket nem elég jól ismerők előtt — írja Varga Gyula, Nyíregyháza Kale­vala sétány 28 alatti lakos. Leve­léből megtudhatjuk: magánszor­galomból foglalkozik az érintett időszakkal. Maga is volt fogság­ban. Értékes dokumentumai vannak, s tudja, kiktől lehet hite­les adatokat kapni a visszaemlé­kezések kontrollálására. — A Tisza jobb partján fekvő Csonka- Beregben 24 község van. Vásá­rosnamény a Tisza bal partján fekvő, de valójában a Csonka- Bereghez tarotzó község, sőt ez volt a járási székhelye. Az oro­szok 1945-ben a Tisza jobb part­ján fekvő községeket kebelezték be az év őszi kényszer-vissza­vonulásukig (a régi cseh-magyar határig). Ők a négy kárpátaljai megyét (Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros) akarták megszerez­ni, legalább a Tiszáig. Az Ugo­csa megyéhez tartozó, a Tisza bal partján lévő községeket vi­szont sikerült is megtartaniuk a szovjeteknek. Hogy miként — ez is kutatási téma.” foglalta össze értékelését az adott időszakról és témáról. Több olyan ismereteket közöl, amelynek birtokában közelebb jutunk a tények feltárásában. Ezt az írást a közeljövőben, egy ké­sőbbi számunkban közöljük. Az összeállítást készítette: M. S. Sipos Nóra: Szomorú ébredés Sipos Nóra: Generációk a Levélíróink többsége szemé­lyes tapasztalatai alapján írt a „málenkij robotról” is, ezeket a részleteket azonban most nem közöljük összeállításunkban, kü­lön cikk témáját képezhetik. Az olvasólevelekből kitűnik, ki, mi­ként élte meg a sorsfordító éve­ket. Van, aki saját tapasztalatait adja közre, mások szülői elmon­dásból tudnak konkrétumokat. A híradás azonban felkeltette dr. Gyarmathy Zsigmond megyei le­véltárigazgató érdeklődését is, aki dokumentumok ismeretében ÜNNEPI MELLÉKLETE Nemzeti sorskérdésünk MEGLEHET, CSOÓRI SÁNDOR nem fog velem egyetérteni, és ha ő írná ezt a cikket, egy másik gondolatot emelne ki a közelmúltban Nyíregyházán, az MDF gyűlésén elhangzott beszédéből — de szá­momra a leginkább emlékezetes az a kijelentése maradt, amelyben azt fejtegette: „ Engem a pártok sorsa, közvetlenül sem az MDF, sem az SZDSZ, sem a Fidesz sorsa nem érdekel, hanem az ország sorsa érdekel." Miért épp ezt a részt idézem, amikor pedig tudjuk, Csoóri Sándort az MDF miatt hívták Nyíregyházára, azért, mert baj van az MDF-szervezetekkel, minden­féle riasztó jeleket, kétségbeesést lehet tapasztalni, egyes MDF-szervezetek felszámolják magukat, vagy tagjaik más csoportosuláshoz menekülnek. Va­lóban, az MDF-ért aggódó MDF-vezető álláspontját is konkrétan megfogalmazta, az ingadozókat kitar­tásra buzdította, de a nagy élményt éppen az adta, hogy felülemelkedett pártja szempontjain és a ma­gyarság, a nemzet sorsáért érzett aggodalmának adott hangot. Nemzeti sorskérdés, meg tudjuk-e tenni az igazi fordulatot, jól értelmezzük-e most a leckét, élni tu­dunk-e most azzal a lehetőséggel, amire a történe­lem, hosszú évszázadok után megadja az esélyt. Fel tudjuk-e mérni annak a veszélyét, ha most mulasz­tunk történelemből, ha nem tudjuk felfedezni önma­gunkban önmagunkat? Egy-két szemléletes példát idézett: a magyar cí­mert említette — tudomásul vettük egy számunkra teljesen idegen kultúra jelképeinek alkalmazását. Vagy mi történt az ivási kultúránkkal? A magyar év­századokon át hagyományosan borivó nemzet volt — az utóbbi évtizedekben konyakozó, söröző lett — elfogadtuk. Túlságosan is hozzászoktunk ahhoz, ami az utób­bi évtizedekben velünk történt, lélekben talán ha egy­két évet rugdalóztunk, de azután természetesnek vettünk olyan dolgokat, jelenségeket, melyeket pedig nem szabad természetesnek tartani. EZ TÖRTÉNHETETT A MAGYARSÁG tudat­vesztésével is, ahogyan a határokon túl élő honfitár­sainkat elengedtük. Elmondta Csoóri Sándor: amikor 1968-ban először ment a felvidéki magyarokhoz, majdnem agyonverték. Hol volt eddig az anyaország — kérdezték —, miért nem emeltek szót a hivatalos szervek a kinti magyarságért? És ehhez még gon­doljuk hozzá azt is: a Felvidékről talán nem is érke­zett annyi jajszó, mint amennyit a Kárpátalján, vagy Erdélyben hallhattunk. De tudjuk, nacionalistának bélyegezték, aki azért szólni mert. Súlyos történelmi küldetés adatik meg most nekünk: megtalálni a nemzet egyéniségét, sajátos karakterjegyeinket, amelyek bennünket másoktól megkülönböztetnek, amelyek nemzeti mivoltunkat azonosítják, s amelyek alapján helyünk van az euró­pai nemzetek gyülekezetében. Elveszíttették velünk az egyéniségünket, fogalmazta meg az est folyamán visszatérően Csoóri Sándor. Hogyan akar élni Euró­pában egy nemzet, ha nincs nemzeti karaktere? Meg kell találni az elveszített egyéniségünket, mert most olyan állapotok vannak az országban — hogy nem tudjuk, reggel mire ébredünk fel, és nem segít a rádióból áradó stílus, sem az újságok hang­neme — a nemzeti kérdést nem tisztázták azok a pártok, amelyek az MDF-et a leggyakrabban támad­ják — szemlesütve járunk. Nem akarom elhinni, hangsúlyozta Csoóri Sándor, hogy nincs a nemzet­ben lelki tartalék, és nekünk — itt gondolom, az MDF szervezeteinek tagjaira, illetve valamennyi, a nemze­tért felelősséget érző magyarra utalt — kötelessé­günk megmenteni azokat, akikben nincs lélekerő. Lehet ma már hazánkban egy 2-3 milliós szegény réteg, amelyik nagyon nehezen él meg, és ha reáli­san mérjük fel, egy darab ideig még számítanunk kell arra, hogy tovább fog romlani az ország anyagi hely­zete, ami miatt ma az egyik legnagyobb divat a kor­mányt szidni. Ezzel függ össze, hogy az MDF azért veszített a tavaly tavaszi népszerűségéből, mert a kormány — szerintem szükségszerűen — kénytelen kellemetlen intézkedések meghozatalára is. Ezért értek egyet teljes mértékben Csoóri Sándorral abban a kérdésben, hogy egészen más volna a helyzet az országban, ha más pártok is kivették volna a részü­ket a múlt romjainak eltakarításából. De jelenleg olyan helyzet alakult ki, említette a példát, hogy az MDF-re hárul az előző rendszer politikai, gazdasági, morális vétkeinek, a romoknak az eltakarítása, az ellenzék pedig odakiabál, hogy „rosszul viszitek a malteros ládát.” Sajnos, igazat kell adnom Csoóri Sándornak abban is, amit az újságírókról mondott, bár „a sajtót" egy kalap alá vonni, összességében minősíteni, szerintem nem lehet — számos kollégám vezeti félre az ország közvéleményét felületes és felelőtlen hangnemű írásaival. Ha mindenki egyfor­mán érezné, hogy kinek-kinek a vállán van a romel­takarításnak a maga gerendája, bizony másként ala­kulhatna a nemzet sorsa. DEHÁT NÁLUNK MEGTÖRTÉNHETETT, hogy egy taxis társaság forradalmasítani tudta a társadal­mat, az ország olyan állapotba került, amelyben a félreértések elszaporodtak, kialakult a társadalmi anarchizmus veszélyének lehetősége, és abban az állapotban az ellenzék nem csitította, nem fékezte az indulatokat, hanem röpcédulákat terjesztett. Több kérdésben erősen bírálta Csoóri Sándor a kormányt is, egyebek között azért, mert a problémák kezelésére nem alapított időben, mind a mai napig, egy saját, MDF-es irányultságú napilapot, amely az ország közvéleményét más irányba is befolyásolhat­ta volna. Most úgy látszik, hamarosan megjeleni­k ez a hiányolt újság. Hogyan alakul a továbbiakban az MDF és más pártok viszonya? Ezzel a kérdéssel is kiemelten fog­lalkozott a költő-politikus a nyíregyházi rendezvé­nyen, azzal a megjegyzéssel, hogy másképp kép­zelte el Lakitelek folytatását. .A mozgalom­ Párttá­ szerveződését korainak találta, és jelenleg is­ úgy látja, koraérett pártok működnek Magyarországon. " Nem tartja viszont kizártnak, hogy a most szervező­dő nemzeti centrum,­­ amelynek vezetői, Pozsgay Imre vagy Bíró Zoltán, — illetve az­ MDF­ vezetőinek álláspontja közeledik, s egy távolabbi időben akár a koalíció is létrejöhet. Bármi történik is, e sorok írójának az a vélemé-­ nye, a pártoknak egy dologról nem szabad m­egfe­ledkezniük, a legszentebb kérdés kellene, hogy le­­­gyen a nemzet ügye. Egyetlen pártnak, sincs joga félrevezetni az ország népét, és nem szabad olyan hangulatot kelteni, melynek a társadalmi anarchia, a szétesés lehet a következménye. Aggódhatunk im­már amiatt, nehogy a társadalmi elégedetlenség az utcára vezényeljen ki egymás ellen testvéreket. Időnként már-már érezzük, olyan szikrázó a politikai szituáció, amikor félő, elég egy kis lángot fellobban­­tani. Vértelen forradalmunknak ez is velejárója, meg kell tanulnunk ezeket a kérdéseket is kezelni. Erőnk abban állna, ha szembe tudunk nézni a nehézségek­kel, és nem azt keresnék, kibe, mikor, hol tudunk belekötni, hanem azt, melyik megoldást válasszuk, hogy a legkevesebb zűrzavar keletkezzék. FEL KELL MÉRNIE AZ MDF-NEK, hol, hogyan tévesztett utat, és azt, hogy a napokban bekövetke­zett személyi változásoktól milyen kedvező fordulat remélhető. Választói profi politikát várnak az MDF- vezetőségétől. Jól tenné ez a vezetőség, ha a kor­mányt olykor jobban a sarokba szorítaná, bizonyos kényes kérdések ügyében , hiszen amatőr megol­dások is becsúsztak az utóbbi időkben. Meg kellene őriznie az MDF-nek az összetartó erejét, hogy a nemzetet szolgálni tudja. A nemzet viszont elvárja az ellenzéki pártoktól is a szolgálatot— nem lehet mel­lőzni a nemzeti kérdés ügyét, hogy magunkra talál­junk e lélekben is nehéz korszakban. Egyszer már bizalmat szavaztak az állampolgá­rok az MDF-nek, de tudjuk, a nagytakarításban maga a takarító is beszennyeződhet. Most arra kel­lene ügyelni, ki ne alakuljon az országban egy olyan­fajta közömbösség, amely miatt a tömegek elfordul­nak a politikától és a szavazóurnáktól. Egyszer úgy is eljön az idő, amikor nem csúszunk lejjebb, fordulat­­ következik és apródonként megerősödhetünk. Bizo­nyos jelek a gazdaságban azt mutatják, van erre reményünk. Ezt a reményt őrizzük meg addig ma­gunknak. Baraksó Erzsébet

Next