Kelet Népe, 1936 (2. évfolyam, 2-4. szám)
1936-03-01 / 2. szám
SZABÓ PÁL: Nőnek a kövek Apa és fiú már jó ideje ültek a ház előtt, szótlanul nézték, hogy a csepegőn lassan mászik keresztül az ereszárnyék. Április volt, vasárnap, délelőtt és a nagykaput üzemte, kitartóan kongatta a szél. A szomszédos gyógyszertár konyhájának füstjét lecsapta az udvarra, onnan, mint tépett lepedő lebegett a kert felé. Ültek az emberek a fényben, mint valami ingyen kegyelemben, de szótlanul ültek, csak befelé néztek, hallgatóztak, ki tudhatja azt, hogy vasárnapban, napsütésben, mire gondolnak az emberek? Az árnyék keresztül húzódott a csepegőn, az öreg feljebb húzta vállán keshedt szűrét, elborult szemmel nézett a napba, amely immár ott térdepelt a gyógyszertár tetején. De valójában nem is a napba nézett, hanem lassan elhulló életét nézte a nap mögött, amely úgy pergett, kopogott le az időben, mint elvesztett, elhullajtott gyöngyök, más drágaságok valamely kőrengeteg repedéseiben. Nézze tünőfélbe boruló életét, a sok nevetést, a sok kínlódást, a sok fájdalmat és sok szomorúságot, várjon mindezekért, érdemes volt-e, embernek lenni? Érdemes volt-e élni, lenni, a világot zavarni, földet tépni, asszonyt ölelni? Mert szép gyermekek indultak ki e keskedt szűz alól a világba. Egy fia soffőr Tuniszban, másik fia megbecsült szerelőmunkás egy francia repülőgépgyárban, harmadik, a legnagyobb mérnök a perzsa állam szolgálatában, ez itt, a legkissebb egy éve múlt, hogy elvégezte az egyetemet : elég ennyi világbaszórt erő egy parasztudvarról. Amazok soha, soha nem tapodják többé az ősi udvart, ez, a legkissebb otthon lenne ugyan, állás nélkül, foglalkozás nélkül. Versenyt hallgat az apjával és a széllel. Az öreg szeme kétségbeesve kapaszkodott meg az udvaron, immár tudta, hogy valahol valami történt, valahol valami rosszútra tévedt, valamit elfelejtett, ha ő elmegy, immár nem lesz, aki betegye utána esténként a kiskaput. Elnémul hajnalokon a külyém nyikorgása és tavaszban, vasárnapban nem billen maradékán keresztül az ereszárnyék. A ház, a földek, hajh, a kínnal, gyötrelemmel megtartott kicsinyke földek kardalészába vesznek, más gazdát kapnak, hiszen így is szorongatja, egyre szorongatja a végrehajtó. De tán, ha ez a fiú végtére megemberelné magát . . . Öregedő szíve vergődve kutatott az időben, hogy valami nagy* igen vagy cselekedetet hozzon le fia elébe onnan. Nagy dolgot a történész, amit örök emlékezetül kiterítsen itt a fia elé, amitől aztán erőt vegyen rajta az emberség.