Kelet Népe, 1936 (2. évfolyam, 2-4. szám)

1936-03-01 / 2. szám

— Egyszer, még tizenhétbe vét, hat kilométerre vittem én a sebesült főhadnagyomat a hátamon, — vágta ki lihegve, nagy nehezen, mert mi mást is mondhatna szürke, egy síkba folyó hat­van esztendejéből ? Mi mást mondhatna az ősi udvar egyetlen egy maradékának, legkissebb fiának, amiből az ma, ebben az emléke­zésekkel és szomorúságokkal terhes vasárnapban megtanulná, hogy mi az emberi szívósság, cél, szándék, megtartás ? A fiú rábámult az apjára, de nem szólt. Hol van ő tőle a sebesült főhadnagy és tizenhét ? Hol vannak azok a kicsinyes, véres kilométerek, hol van mindaz, ami az apja életében olyan nagynak hitt dolog volt? Az iskolai, egyetemi évek a régi való­ságoktól olyan messze esnek, ahová pedig Perzsiában élő bátyja jóvoltából került. Eddig segítette, de mit tehet érte ezután? Most már ott is, mint mindenütt, ég a világ. Tán, ha megkapná a köz­ségházán azt a nyolcvanpengős állást. . . . Hogy ez a jegyző is csak mindig igér, de soha nem csinál semmit. . . Az öreg szívósan nézett a fiára, szomorúan csöngette le fejét, hogy az nem szólt. Feje egyre lejjebb kókadt, homloka majdnem a csepegőt érte, egy követ, egy piros követ, amely ott csillogott az eresz alá rakott tarka kövek között. Az öreg nézte a követ, nézte, lassú pillogással, aztán újra megszólalt. —­­ Ezt a piros követ még gyermekkoromban találtam egy­szer a mezőn. Édesapám kaszált a sziken, én meg körülötte ját­szadoztam, egyszer ősz tán a kasza nagyot koppant. Mert ez a kő a kasza hasára perdült. De akkor még olyan kicsi vót­ni. Mint egy jércetojás. Én osztán hazahoztam és letettem ide a csepegőbe. Régen vót biza. Azóta milyen nagyra nőtt . . . A fiú még inkább rábámult az apjára, de most se szólt. Miért is rombolná össze az öreg hitét, meggyőződését ? Néhány szóban bebizonyíthatná neki, hogy a kövek nem nőnek, dehogy nőnek. Kiváltképp itt, a csepegőben. Röviden, érthetően elma­gyarázhatná neki a geológiát, a kőzetek történetét, beszélhetne neki a neolitkorról, a Jura-korról, a kőzetek képződéséről, de minek? Vájjon inkább megkapja azt a nyolcvan pengős állást, ha a kövek nőnek vagy nem nőnek ? Mit használ evvel keserű apjának, párisi, tuniszi, perzsiai bátyjának, rombadőlt udvaruknak, a csüngő, meglazult eresznek, az elavult mának, bizonytalan jövőnek, az álláskeresésnek, a rengeteg kérvénynek, várakozásnak, remény­telenségnek ? Ha az apja úgy látja jónak, hadd nőjjenek hát a csepegőben a kövek. Gúnyosan nézett keresztül az udvaron és szemére húzta a sapkáját. — Mert a dolog úgy van fiam, hogy nincsen semmi állan­dóság a világon. A kövek is csak úgy nőnek, mint a fák, vagy a füvek, vagy a gyermekek . . Csak egy kicsit lassabban vala­mivel. Vannak, amelyek hamarabb nőnek, vannak, amelyek las­sabban nőnek, de nőnek bizony. Megértéssel, szeretettel simogatta meg az ökölnyi követ. A fiú egyre értetlenebbül hallgatta az apját. Rettenetes, milyen elvakult hitű az öreg. Hogy is lehetne hát evvel a néppel. 2

Next