Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)
1941-01-01 / 1. szám
Hallottam, hogy régi időktől fogva ez volt a Kéry család igaz magyar foglalkozása. (Mindig így értjük: a szentistváni Kéryek.) Varjason laktunk. Akkor még az egész Varjas, Kishegy, Farkashát a miénk volt, de elhiszem, hogy már igen megterhelve. Nénéim még Pesten, sőt eleinte Bécsben nevelkedtek. Nem is beszéltek máskép, csak németül és franciául. Mindig elhozták ünnepekre, vakációkra nevelőnőiket, barátnőiket, zongoramestereiket, emlékszem, hogy sokszor harmincan is ültünk a nagy ebédlőben. Akkor s talán éppen ezek kezdték a földesurakat nagyságos úrnak nevezni, tekintetes helyett. Apámat így címezték s anyámat nagyságos asszonynak. Eleinte nevették, aztán megszokták és végül megkövetelték. Mi is mindnyájan nagyságos úrfiak voltunk. Egész életünk, amennyire vissza tudok nézni, valósággal a boldog vasárnapok meghosszabbodása volt. Örök vasárnap. Ami másoknak csak ritkán, egy héten egyszer jutott osztályrészül, a pihenés, a vidámság és szórakozás, nálunk állandó volt és ez volt főfoglalkozásunk s szüleim éjjel sokszor nem tudtak aludni, átbeszélgették, hogy a másnapi, vagy a következő heti szórakozások programját jól megállapítsák. Csakhogy mire én befordultam a tizedik évembe, sok minden megváltozott. Behúzódtunk Omlottvárra, egy kis faluba, nem is a magunk kastélyába, hanem a Máthé bácsi öreg házába, amelynél Varjason, ahogy a nénéim csúfolódtak, még az istálló is különb volt. Vendégek ide már nem is igen jártak, csak a rektor, meg a jegyző, s néha az öreg plébános. Anyám, aki valaha oly vidám lélek volt, most napokig sem szólott atyámhoz. Felkötötte az állát, holott, — de ezt nem szükség elmondanom, — és... A nénéim is csak ezt tették, civódtak, haragudtak s fél délig se jöttek ki a szobáikból. Iván tanult, míg aztán végleg otthon nem maradt. — Mért nem zongoráztok? — szólalt meg néha-néha apám, ha valamelyik régi barátja odatévedt s vacsorára is megmaradt. Ilyenkor egy kis bor került s az felvidámította, de a nénéim a zongorázást egymásra tolták. — Nos? követelte apám villogó szemmel. S ököllel az asztalra ütött. — Ha nincs rajta húr — vetette oda aztán Emilia. — Mért nem hívat apám hangolót? — toldotta meg Eliz. — Be kellene köröztetni az egészet — magyarázta Róza néném. Erre aztán apám morgott valamit, megcsöndesedett s végül megelégedett avval, hogy, no lányok, hát daloljatok valamit! Úgy látszik, a lányok még bánatukban is szeretnek dalolni, mert nénéim lassan-lassan egy-egy régi dalra kaptak s tele hangon és az én akkori felfogásom szerint igazán gyönyörűen s igazán gyönyörű nótákat fújtakdúdogáltak. Csak úgy égett az arcuk. Szegény jó atyám merőben kiengesztelődött, fehér ősz haján nagyokat csavart, a vak szemek fölött, ahol akkor még kacsafarkat viseltek s ő maga is táncolt, de csak ülve. A derekával, a váltóval, fejével és pörgő bajuszával. Közelebb ült édesanyámhoz, aki ezt, úgy láttam, jó néven vette. Gyengéden átölelte, forrón meg-megcsókolta s bús kedvvel kiáltá: — Kedves öreg feleség, sose búsúlj míg engem látsz! Búsult, nem búsult, még ennél az állapotnál is l fejjebb-lejjebb szállottunk napról napra. Valami földvári zsidók egy szép nap’ón a Bösendorfer zongorát is elvitték, hiába ny»-Volt felhangolva. A zongora lehet hogy rossz volt, nem is játszottak rajta, mégis,.«Mikor kihajtattak véle az udvarból, mindnyájan, úgy megsirattuk, mint egy kedves halottat. Mindeztíti dicsérte, micsoda kincs! De hogy szegényedhettünk el ennyire?, vetem föl kérdést magamnak. Úgy, mint Oroszék, Pécsyék, Mészölyök, Orbánék, Diószeghyék. Elhagyott bennünket a szerencse. Kénytelen vagyok gyanakodni, hogy a szerencsének ebből a következetes elfordulásából arra kell következtetni, hogy a világ rendje változott meg s az hullatott ki bennünket a kötényéből. De mért? Mért nem iktatta belénk az új világrendnek, a fejlődésnek a csiráit? Apám is rájött végre, hogy valamerre körül kell nézni, sőt gyökeresen kell intézkedni. — Emilia — fordult meghatott, szeretetteljes hangon legöregebb nénémhez —, hogy vagy Vaskó Jancsival, lyányom? Ez a Vaskó Jancsi egy derék, egyeneslelkű ispán volt Farkasháton a Brix zsidó jószágán. Jómódú is volt, csak jóval fiatalabb lehetett, mint néném s nem volt olyan gavallér és olyan szép legény, mint akik hajdan jártak néném után. — Kérdezze meg apám a Konitz mészáros lányát. — No jó, jó, édes lányom, de nézd meg milyen rongyosak vagyunk s én maholnap itt hagylak benneteket. — Hová megy apa? — kukkantott be Zelma húgom ijedt szemekkel. Apám nem válaszolt a gyerekes kérdésre s még kutatóbban nézett Emíliára. — Különben a ti dolgotok — legyintett. — Ti lássátok, lányok, én nem eretetlek. Fejébe nyomta báránybőrkucsmáját s átballagott a hóban a jegyzőhöz, kinek pálinkája volt s bora is volt, sok. Nagy lárma és mérges disputa kerekedett anyám és a lányok közt. — Ilyen ez a ti apátok — tördelte a kezét anyám s oly biztatólag lépett a nénéim közé, mint egy pap. — Egy tapodtat se mentek. Maradtok, míg az Isten a tieteket el nem hozza. Várt leány várat nyer: azt a semmi Borbát Katit elvette Túry Pál, titeket sem foglak kidobni a szemétre. Kolozsvári lány vagyok s Kolozsváry Gyuri nem házasodik, a jussa csak rám szállhat. A Kéryék mind parasztok. Kéry Ádám nem szégyenlett egy Markos lánnyal összekeveredni; a Kolozsváry vérnek tisztán kell átszállani firól fira. Ott van Benkő néni is, az se hagyhatja másra Keresdet, csak reám. Ott van Kis Bajom, az is az övé. — Csak lesse apám, hogy én menjek az ő Vaskójához. Eredj te Róza, neked hordta tavaly is a nyulat, vadrécét. Te inkább elmehetsz. — És ugyan miért? — szólalt meg mint egy tigris, Róza néném. A harag szinte remegett egész hosszú sovány alakján, s sistergett nagy kék szemeiből s dühében szinte párolgó ajkáról. — Téged nem Bécsben neveltek. — Szeretem! — kacagott gyilkosan Róza néném —, de sokan szaladtak le utánatok Bécsből! Talán bizony Grósz, a búzakereskedő, vagy Stich tapedkros? Az már igaz, neked Bécsből jön a szerencse! Kár elszalasztani őket édes Emilia. Hogy ő Bécsbe nevelkedett, Bécsben! Ha, ha!