Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1941-01-01 / 1. szám

I. FEJEZET. Mikor azon az őszi lucskos napon gyalog kísértem le Kasza Jóskát a dunaföldvári hajóállomásra, nemcsak az öreg Kasza Pált csókoltam össze, aki apám juhásza volt s a jó Kasza nénit, aki annyiszor megvendégelt Jóskája kedvéért zsendicével, friss juhtúróval, hanem még a matrózoknak is adtam egy-egy, szivart, hogy vigyázzanak barátomra, Jóskára, aki valósággal mintaképem volt, pár évvel öregebb az iskolában s akiért úgy tudtam rajongani gyermeki igaz érzéssel, szóval akkor messziről sem gondoltam, hogy Kasza József mennyivel többre viszi, mint én. A Kaszáék nagy szertarisznyájából csodálkozva nézte a nagyszerű kerek sajt, hogy miért tekintem én a világon a legszerencsétlenebb s legboldogtalanabb léleknek ezt a Kasza Jóskát, aki inasnak megy egy pesti borkereskedésbe. Hogyne tekintettem volna annak, hiszen az iskolában a legjobb tanuló volt, úgy mondta fel a leckét, hogy gyönyörűség volt még hallani is, úgy énekelt messzehallatszó erős hangon, hogy a pap nem győzte dicsérni, ha iskolalátogatni jött s micsoda erős fickó volt, hatunkat is legyűrt félkézzel s lám a sors mire szánta! Hogy hordókat mosson s ki tudja még mit csináljon. Lehetett volna pap, ügyvéd, akármi, mert ha volt is néhány szeplő az arcán, de nem volt csúf. — Te még csak nem is búsulsz, Jóska, — mondtam és megtakargatott pénzecskémet belegyűrtem a zsebébe, — vagy csak el van a szíved fogadva? Mi? — Micsináljak Vilmos, hát micsináljak? Tik urak vattok, a lehettek, amik akartok lenni, mi nekünk más. — Még a könnyed se hull. Restelltem, hogy sírok, de úgy szerettem ezt a paraszt fiút, hogy nem tudtam hova lenni szomorúságomban. — Miér sírnék, — nézett rám és csodálkozott, aztán a legújabb katonanótát kezdte fütyölni. Engem meg valami ingerelt, hogy de jó volna abból a hatalmas sajtból enni egy falatot, csak egy szóval kínálna, de nem kínált. Még jó, hogy a sajt elnyomott bennem minden érzékeny gondolatot s elég férfiasan váltam el Jóskától. Egy kicsit nehezteltem rá, a sajt miatt, vagy hogy nem sírt, nem zokogott, hogy vigasztalhassam , hogy inkább még örvendeni látszott, hogy a gőzhajó oly sebesen indul felfelé. Szülei sem sírtak utána, inkább, mikor visszafelé jöttünk, nem győztek egész úton azon tűnődni, hogy Isten hogy megáldotta ezt a Jóskát, micsoda jó helyet adott neki. Egy cseppet se kínozta a szívüket, hogy a Jóska rossz idegenek közé megy és inas lesz. Kasza néni még énekelt is örömében a szőlők közt. Néhány esztendő aztán hamarosan eltelt. Én is eljutottam oda, hogy már magam is éreztem, hogy nem illek be többé a falu iskolájába. Az sem volt már nagy dolog, hogy Kasza Jóska után én lettem az első tanító az iskolában. Hogy a tanító úr rám bízta a leckéztetést. Szerettem volna már kirepülni a faluból, elmenni gimnáziumba, mint a Forster gyerekek, meg a Harder fiúk. De hogy hirtelen csak leszegényedtünk, hát a szüleim nem is céloztak effélékre. TOLNAI LAJOS: SZENTISTVÁNI KÉRY CSALÁD Elbeszélés (1892) Nagy bögést, puffogást hallok egyszer a kert felöl. Szaladok, hát apám verte Ivánt egy husánggal. Míg jómódban voltunk, addig ilyen sohase történt, de a szegénység, a sok egzekució elvadította jó atyám szívét. — Akasztófáravaló! Mit akarsz itthon? — kiabált atyám, — nem találsz dolgot? Vén léteidre ezekkel a parasztokkal mulatsz? Nem szégyelled? Egy férj fiúnak összeállani a parasztcselédekkel? S újból ütni kezdte, de derekasan. Én a tornácról oda-oda szóltam, könyörögtem, hogy ne bántsa Ivánt. Iván bátyám 18—19 éves lehetett akkor, szép karcsú fiú volt, öt-hat iskolát már végzett is, de összeveszett valamelyik professzorával s azt mondta, ő nem megy többet vissza s otthon is maradt. Vadászott, kártyázott, követválasztásnál a mezítlábas nemeseket vezette. Meg volt neki ígérve a nemesség, ha eléri a húsz, huszonkét évet. Bizonyosan ezt a néhány évet várta ki otthon. Még négy testvérem volt, lányok. Zelma kisebb volt nálam, a három nagy pedig már mind túl volt a húsz éven, ahogy apám keserűségében nem egyszer szemükre hányta. . • __ ■ igazság kiderítését tűztem ki ebben /z le nem tudom, nem lesz e nagy szerénydom történetét megírom. De remélem, szerencsétlen család körülöttünk, akik mentek s úgy szenvedtek, mi/rt mi, talánnek soraimból. Talán jó mert, mert ismertek, talán mert...ők is mi fajta földesrfiak voltak, míg a messziről jött zsidó,Ngieg a német csifládok odább-odább nem tologatták a deszka széléről. Nem tudom, nem lesz-e bűn, ha feltárom szüleimis rokonaim gyöngeségét? Ha rámutatok sebeikre, amelyeknek idejében való gyógyítását elhanyagolták? Ha odáig jftegyfej, hogy a keserves tönkrejutást sírva és panaszkodva lefűzzem le? Nem tudom szabadj, érdemes-e? Hiszen hányszor láttam, hogy a legjobfes szívű ember is sietve fordul el a nyomortól s szerencsétlenné vált barátjától. Milyen könynyen megvetnek, ha sehogy se tudunk többé segíteni magunkon. S hajd így van a jóknál, akiktől részvétet reméltünk, akkkor minek tegye ki magát az ember a hitványok és hívtelenek céltáblájának? Igaz? És mlégis, érjen bármekkora vád, ahogy fog is érni, én lgjzzáfogok a szentistváni Kérv csgjftd történetéhez. • lilául faga3^B^?^helyet sem, ahol laktunk. _ Ha az ember Szalk Szentmártonból jő lefelé Paksnak, a jobboldalon, bent a hegyeken csinos pusztákat, uradalmi épületeket lát Fejér és Tolna megye összeszögellő határán. Szép föld, termékeny vidék, becsületes, barátságos nemesi osztály, mintha mind atyafiságban volna egymással. Egy-egy névnapon mennyien voltak együtt nálunk, egy-egy szüreten három-négy napig is szólott a muzsika, két banda is, a földvári, meg a paksi. Anyám kifogyhatatlan volt a szíves beszédben, boldog volt, hogy annyian megemlékeztek rólunk. Nénéim sütöttek, főztek, táncoltak, daloltak. Iván eregette a rakétákat, apám rendezgette a vendégek kocsiját, hintáit, lovait, kocsisaik inasait, hogy semmiben hiány ne legyen. "