Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)
1991-05-09 / 19. szám
Kulin György visszatért Április utolsó szombatján emléktáblát avattak azon a nagyszalontai házon, ahol iskolás és ifjú éveit töltötte a nemzetközi hírű csillagász, dr. Kulin György. Vele is azt történt, ami Sipkával és Zilahyval. Csupán néhány tíz helybéli tudott idekötődéséről, de a nagy-nagy többség nem. A tájékozatlanság csak részben az ő vétkük, súlya inkább azokra hárul, akik erővel, hatalmi szóval gátolták az eltávozottak és a hon maradók kapcsolatát, a más eszmeiséget, eltérő nézeteket hirdetők létét Kései, de reményt nyújtó vigasz, hogy a megváltozott politikai körülményeknek köszönhetően az ünnepségen — a nagy számú rokonság mellett — jelen volt a tisztelgő,, koszorúzó szalontaiak népes csoportja. Az emlékidéző szónoklatok nyomán egy különösen szép és eredményes életpálya rajzolódott ki a hallgatóság előtt. A jónevű iparoscsalád gyermeke a helyi gimnáziumban érettségizik, azonban a húszas évek elején az új hazában anyanyelvén már nem tanulhat. Budapestre távozik hat, ahol két diplomát szerez: egy közgazdászit és egy számtan-fizika szakos tanárit; mindez nem elég ahhoz, hogy katedrát kaphasson. Ez ama időszak, amikor az egész világot a gazdasági válság gondjai kötik gúzsba. Az egyetlen hely, ahol nem utasítják el az állást kereső ifjút, a svábhegyi Csillagvizsgáló Intézet. Szükségük van egy jó matematikusra, fizikusra. Kutató, kereső természete, érdeklődési körének tágassága és mélysége, nem kevésbé kitartó szorgalma csakhamar megtermi az első sikerélményeket új munkahelyén. Míg csillagász társainak egy csoportja tíz év alatt 638 fényképfelvételt készít a vizsgálandó objektumokról, Kulin György egymaga 3284-et. Az égitestek pályaszámításának matematikai módszerei „tárgykörből“ doktorál és 1941-ben már egyetemi adjunktussá nevezik ki. Észlelései során 84 új kisbolygót fedez fel. Oly pontos pályájuk kiszámítása, hogy az asztronómusok világszervezetétől engedélyt kap tizenháromnak az önálló elnevezésére. Az elsőt, amelyre 1936. december 11-ének csillagfényes éjszakáján bukkant, szülőföldje iránti hálából, Szálontáról keresztelte el. A kisbolygókon kívül 337 új üstököst is lefényképezett; közülük kettőről kiderült, hogy ismeretlenek a szakmabeliek előtt. Ma ezek Kulin György meritumát teszik örökéletűvé, akárcsak az a kisbolygó, amely az 1989. április 21-én bekövetkezett halála óta az ő nevével kering a világűrben. DANIELICZ ENDRE • TÖRÖK MIKLÓS Filippinél találkozunk 1956-ban tizennégyen indultunk a Corvin-közből, küldöttségként, hogy nézzünk utána annak, mi a helyzet a Szabad Európa Rádió által beígért segítséggel. November 11-én léptük át az osztrák határt, amikor az oroszok katonailag már szinte teljesen fölénk kerekedtek. Szóval ezzel a céllal érkeztünk. Bécsben azonnal bevittek a belügyminisztériumba kihallgatásra, s ott megtudtuk, hogy segítségküldésről szó sincs. Ezenkívül Ausztria nem avatkozhat be semmibe, mert akkor volt az államszerződés egyéves évfordulója; abban az okmányban pedig az osztrákok elkötelezték magukat, hogy a területükön semmiféle szovjetellenes csoportosulást nem engedélyeznek, így azokat, akik csoportosan érkeztek, szétválasztották, elsősorban a vezetőket és beraktak bennünket a treiskircheni lágerbe. Németországba karácsony előtt érkeztem, úgy, hogy miután a beígért segítség elmaradt, csak be akartam jutni a Szabad Európához, amiről anynyi közelebbit tudtam, hogy Münchenben van. December közepe körül jött néhány német autóbusz a lágerbe és az egyik tisztviselő felszólított, hogy „aki ért engem, az jöjjön ide!“ Én beszéltem németül, így odamentem a többiekkel együtt. Közölte, hogy aki Nyugat-Németországba akar jönni, az hozza a holmiját és szálljon be a buszba. Ekkor megkérdeztem, hogy kérdőívek kitöltése, orvosi vizsgálat meg minden formaság nélkül? „Igen“ — volt a válasz. Nahát, ilyen ország kell nekem, és gyorsan beszálltam a buszba. Aztán a papírjaim elintézése után eljutottam Münchenbe és elmentem a Szabad Európához megkérdezni, hogy mit óhajtanak tenni. Nagy meglepetéssel fogadtak és elmondták, hogy nem tudtak tenni semmit, csak drukkoltak nekünk. Mint egy futballmeccsen ... Aztán nagyon együttérzően tisztázták, hogy nekem se tudnak a továbbiakban segíteni, mert, ugye, ők nem erre vannak beállítva. Mondtam nekik, hogy akkor arra hogy voltak beállítva, hogy napról napra ígérték nekünk a segítséget és bíztattak, tartsunk ki!? Szóval, finoman fogalmazva, egy kissé összevesztünk, így kezdődött az emigrációm, mert akkor már emigránsnak számítottam. Münchenben — amely a legnagyobb „magyar város“ Németországban — nem találtam munkát és így kerültem Frankfurtba, ahol 1958 óta élek és mint világítástechnikai mérnök dolgozom. Ezekben az években először a saját életemmel voltam elfoglalva, elhelyezkedni, lakáshoz jutni, és pestiesen szólva, bevágódni. Nőtlen voltam, s ekkor még főleg német szervezetek munkájába kapcsolódtam be, gyűlésekre jártam, és a Kereszténydemokrata Párt tagja lettem. Ahol csak lehetett, felszólaltam és ilyenkor mindig beszéltem az '56-os magyar forradalomról, célkitűzéseiről és arról, hogy miképpen lehetne Magyarországot ilyen szellemi alapállásról támogatni, így váltam különböző német szervezeteknek az „előadójává“, majd jelentkezett München, Tollas Tibor személyében, aki felkért, hogy miután én is voltam politikai fogoly, lépjek be a Politikai Foglyok Szövetségébe. Az első közgyűlésen, ahol részt vettem 1968- ban, mindjárt megválasztottak titkárnak. Ettől kezdve a Politikai Foglyok Németországi Szövetségének a titkára vagyok, minden három évben titkos szavazással újraválasztva, közben az Európai Szövetség titkára lettem, később pedig a Világszövetség főtitkárává is megválasztottak. Ez a szervezet, és ezt nem dicsekvésként mondom, az emigráció krémje, mert minden tagja tesz valamit. Nincsen például olyan magyar nyelvű emigráns újság, amelynek ne lenne volt politikai fogoly, a szervezethez tartozó bajtársam a tagja, vagy főszerkesztője. Minden olyan szervezetben, melyben valami történik, jelen vannak a politikai foglyok. Például Tollas Tibor, a Nemzetőr főszerkesztője, Sujánszki Jenő,Német János és a többiek, akik Párizsban tevékenykednek. 1988-ban megszervezték Nagy Imrének és 250 ártatlanul kivégzett mártírtársának a képletes temetését az ottani Hősök Temetőjében. Ez nagy szó, mert a franciák nem engednek be külföldit maguk közé, de nekik sikerült ezt elérniük, hogy hivatalos és nemzetközi részvétellel, természetesen szimbolikusan, emléktábla állításával hívják fel a világ figyelmét a magyar forradalomra. (Folytatása a 16. oldalon) • GITTAI ISTVÁN Visszaszámlálás 6. Nem eszem, és nem iszom. Már csak várok, várok, szememmel és fülemmel, mint a száraz árok esedékes másra, égszakadásra, földindulásra. 5. Tó nem apad, nem ürül magától, padláson nem zörren csak úgy a lopnivaló. Hát mire vártok? Vájjatok gyufát a lyukas kulcsba, gyűjtsetek parittyaköveket, túlérett paradicsomot rengeteget, s koromsötétben legyetek, legyetek gyönyörű kamaszok. 4. Időm, erőm, kedvem, merszem. Akár már ma elkezdhetem, egyedül, miért ne, egyedül, miként a hegedű kelti, hívja szimfóniába a néma zenekart. 3. Meglakolsz! Na és ne add meg magad puskacsőnek, se fondorlatoknak; ily jelenségek úgyis lekopnak, akár a krétarajzok esőben. Higgyed fiadat gyönyörű nőben 2. Völgyre ásít a pincegádor, akár egy aggastyán diktátor. Lóg ruhája, csüng a bőre, soha se kap már erőre. Nem is rémisztő, hogy van, guánó a toronyban. De nyikkan az ajtó, s mint teli szakajtó belül a pince gyönyörű kincse, drága nedű, tűzveretü bor , lobban, s megdobban szívem híven a győzelemhez. 1. Nagy kedvünk lesz, akár az árvizeknek száz évben egyszer. Férfitánctól reng majd a föld, tornyok inognak, és mindenki magas lehasalna. Az is lehet, hogy akkor, jórészt ráment életünkért bennem, elsírjuk magunkat. 1967