Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)

1991-05-09 / 19. szám

Kulin György visszatért Április utolsó szombatján emléktáb­lát avattak azon a nagyszalontai há­zon, ahol iskolás és ifjú éveit töltötte a nemzetközi hírű csillagász, dr. Kulin György. Vele is azt történt, ami Sip­kával és Zilahyval. Csupán néhány tíz helybéli tudott idekötődéséről, de a nagy-nagy többség nem. A tájékozat­lanság csak részben az ő vétkük, súlya inkább azokra hárul, akik erővel, ha­talmi szóval gátolták az eltávozottak és a hon maradók kapcsolatát, a más eszmeiséget, eltérő­ nézeteket hirdetők létét Kései, de reményt nyújtó vi­gasz, hogy a megváltozott politikai kö­rülményeknek köszönhetően az ünnep­ségen — a nagy számú rokonság mel­lett — jelen volt a tisztelgő,, koszo­rúzó szalontaiak népes csoportja. Az emlékidéző szónoklatok nyomán egy különösen szép és eredményes életpá­lya rajzolódott ki a hallgatóság előtt. A jónevű iparoscsalád gyermeke a helyi gimnáziumban érettségizik, azon­ban a húszas évek elején az új hazá­ban anyanyelvén már nem tanulhat. Budapestre távozik hat, ahol két dip­lomát szerez: egy közgazdászit és egy számtan-fizika szakos tanárit; mindez nem elég ahhoz, hogy katedrát kaphas­son. Ez ama időszak, amikor az egész világot a gazdasági válság gondjai kötik gúzsba. Az egyetlen hely, ahol nem utasít­ják el az állást kereső ifjút, a sváb­hegyi Csillagvizsgáló Intézet. Szüksé­gük van egy jó matematikusra, fizikus­ra. Kutató, kereső természete, érdeklő­dési körének tágassága és mélysége, nem kevésbé kitartó szorgalma csak­hamar megtermi az első sikerélménye­ket új munkahelyén. Míg csillagász tár­sainak egy csoportja tíz év alatt 638 fényképfelvételt készít a vizsgálandó objektumokról, Kulin György egymaga 3284-et. Az égitestek pályaszámításá­nak matematikai módszerei „tárgykör­ből“ doktorál és 1941-ben már egyete­mi adjunktussá nevezik ki. Észlelései során 84 új kisbolygót fe­dez fel. Oly pontos pályájuk kiszámí­tása, hogy az asztronómusok világszer­vezetétől engedélyt kap tizenháromnak az önálló elnevezésére. Az elsőt, amely­re 1936. december 11-ének csillagfényes éjszakáján bukkant, szülőföldje iránti hálából, Szál­on­táról keresztelte el.­­ A kisbolygókon kívül 337 új üstököst is lefényképezett; közülük kettőről ki­derült, hogy ismeretlenek a szakmabe­liek előtt. Ma ezek Kulin György me­ritumát teszik örökéletűvé, akárcsak az a kisbolygó, amely az 1989. április 21-én bekövetkezett halála óta az ő nevével kering a világűrben. DANIELICZ ENDRE • TÖRÖK MIKLÓS Filippinél találkozunk 1956-ban tizennégyen indultunk a Corvin-közből, küldöttségként, hogy nézzünk utána annak, mi a helyzet a Szabad Európa Rádió által beígért se­gítséggel. November 11-én léptük át az osztrák határt, amikor az oroszok katonailag már szinte teljesen fölénk kerekedtek. Szóval ezzel a céllal érkez­tünk. Bécsben azonnal bevittek a belügyminisztériumba kihallgatásra, s ott megtudtuk, hogy segítségküldésről szó sincs. Ezenkívül Ausztria nem avat­kozhat be semmibe, mert akkor volt az államszerződés egyéves évforduló­ja; abban az okmányban pedig az osztrákok elkötelezték magukat, hogy a területükön semmiféle szovjetellenes csoportosulást nem engedélyeznek, így azokat, akik csoportosan érkeztek, szét­választották, elsősorban a vezetőket és beraktak bennünket a treiskircheni lá­gerbe. Németországba karácsony előtt ér­keztem, úgy, hogy miután a beígért segítség elmaradt, csak be akartam jutni a Szabad Európához, amiről any­­nyi közelebbit tudtam, hogy München­ben van. December közepe körül jött néhány német autóbusz a lágerbe és az egyik tisztviselő felszólított, hogy „aki ért engem, az jöjjön ide!“ Én beszéltem németül, így odamentem a többiekkel együtt. Közölte, hogy aki Nyugat-Németországba akar jönni, az hozza a holmiját és szálljon be a busz­ba. Ekkor megkérdeztem, hogy kérdő­ívek kitöltése, orvosi vizsgálat meg minden formaság nélkül? „Igen“ — volt a válasz. Nahát, ilyen ország kell nekem, és gyorsan beszálltam a buszba. Aztán a papírjaim elintézése után el­jutottam Münchenbe és elmentem a Szabad Európához megkérdezni, hogy mit óhajtanak tenni. Nagy meglepetés­sel fogadtak és elmondták, hogy nem tudtak tenni semmit, csak drukkoltak nekünk. Mint egy futballmeccsen ... Az­tán nagyon együttérzően tisztázták, hogy nekem se tudnak a továbbiakban segíteni, mert, ugye, ők nem erre van­nak beállítva. Mondtam nekik, hogy akkor arra hogy voltak beállítva, hogy napról napra ígérték nekünk a segít­séget és bíztattak, tartsunk ki!? Szóval, finoman fogalmazva, egy kissé összevesztünk, így kezdődött az emigrációm, mert akkor már emigránsnak számítottam. Münchenben — amely a legnagyobb „magyar város“ Németországban — nem találtam munkát és így kerültem Frankfurtba, ahol 1958 óta élek és mint világítástechnikai mérnök dolgozom. Ezekben az években először a saját életemmel voltam elfoglalva, elhelyez­kedni, lakáshoz jutni, és pestiesen szól­va, bevágódni. Nőtlen voltam, s ekkor még főleg német szervezetek munkájá­ba kapcsolódtam be, gyűlésekre jártam, és a Keresztény­demokrata Párt tagja lettem. Ahol csak lehetett, felszólaltam és ilyenkor mindig beszéltem az '56-os magyar forradalomról, célkitűzéseiről és arról, hogy miképpen lehetne Ma­gyarországot ilyen szellemi alapállás­ról támogatni, így váltam különböző német szerve­zeteknek az „előadójává“, majd jelent­kezett München, Tollas Tibor személyé­ben, aki felkért, hogy miután én is voltam politikai fogoly, lépjek be a Politikai Foglyok Szövetségébe. Az első közgyűlésen, ahol részt vettem 1968- ban, mindjárt megválasztottak titkár­nak. Ettől kezdve a Politikai Foglyok Németországi Szövetségének a titkára vagyok, minden három évben titkos szavazással újraválasztva, közben az Európai Szövetség titkára lettem, ké­sőbb pedig a Világszövetség főtitkárá­vá is megválasztottak. Ez a szervezet, és ezt nem dicsekvésként mondom, az emigráció krémje, mert minden tagja tesz valamit. Nincsen például olyan magyar nyelvű emigráns újság, amely­nek ne lenne volt politikai fogoly, a szervezethez tartozó baj­társam a tag­ja, vagy főszerkesztője. Minden olyan szervezetben, melyben valami történik, jelen vannak a politikai foglyok. Pél­dául Tollas Tibor, a Nemzetőr főszer­kesztője, Sujánszki Jenő,­Német János és a többiek, akik Párizsban tevékeny­kednek. 1988-ban megszervezték Nagy Imrének és 250 ártatlanul kivégzett mártírtársának a képletes temetését az ottani Hősök Temetőjében. Ez nagy szó, mert a franciák nem engednek be külföldit maguk közé, de nekik sike­rült ezt elérniük, hogy hivatalos és nemzetközi részvétellel, természetesen szimbolikusan, emléktábla állításával hívják fel a világ figyelmét a magyar forradalomra. (Folytatása a 16. oldalon)­ ­ • GITTAI ISTVÁN V­isszaszámlálás 6. Nem eszem,­­ és nem iszom. Már csak várok, várok, szememmel és fülemmel, mint a száraz árok esedékes másra, égszakadásra, földindulásra. 5. Tó nem apad, nem ürül magától, padláson nem zörren csak úgy a lopnivaló. Hát mire vártok? Vájjatok gyufát a lyukas kulcsba, gyűjtsetek parittyaköveket, túlérett paradicsomot rengeteget, s koromsötétben legyetek, legyetek gyönyörű kamaszok. 4. Időm, erőm, kedvem, merszem. Akár már ma elkezd­hetem, egyedül, miért ne, egyedül, miként a hegedű kelti, hívja szimfó­niába a néma zenekart. 3. Meglakolsz! Na és­ ne add meg magad puskacsőnek, se fondorlatoknak; ily jelenségek úgyis lekopnak, akár a kréta­rajzok esőben. Higgyed fiadat gyönyörű nőben 2. Völgyre ásít a pincegádor, akár egy aggastyán diktátor. Lóg ruhája, csüng a bőre, soha se kap már erőre. Nem is rémisztő, hogy van, guánó a toronyban. De nyikkan az ajtó, s mint teli szakajtó belül a pince gyönyörű kincse, drága nedű, tűzveretü bor , lobban, s megdobban szívem híven a győ­zelem­hez. 1. Nagy kedvünk lesz, akár az árvizeknek száz évben egyszer. Férfitánctól reng majd a föld, tornyok inognak, és minden­ki magas lehasalna. Az is lehet, hogy akkor, jórészt ráment életünkért bennem, elsírjuk magunkat. 1967

Next