Keleti Ujság, 1920. április (3. évfolyam, 90. szám)

1920-04-24 / 90. szám

2. oldal vári határozatokat vallják a magukénak. Goga is beszél e határozatok szellemében, vagy talán tovább is megy, de ugyanakkor az ő elveinek harcos kolozsvári lapja cen­zúráért kiált, mert azt mertük írni, hogy volt egy erdélyi iparművészet és van erdélyi népipar, amely a maga sajátos jellegét meg­tartotta a múltban s meg fogja tartani a jövőben, de aminek művészetté fejlesztése minden szempontból kívánatos és kötelesség. A két pártnak a harcától kissé távol dob bennünket a magunk helyzete és a nép­érdeknek a védelme. De figyelmeztetnünk kell az elvakulásokra és azoknak a meg­gondolatlanságára, akik olyan szenvedéllyel harcolnak egymás ellen, hogy nem veszik észre, milyen következményekkel járhat, ha a sovén uszításokban akarják egymást túl­licitálni. A következmények azonban olyan problémákká nőhetnek, amelyeknek nehéz lesz a megoldásuk. A vasvillát a földbe szűrni könnyű dolog s félnek is talán tőle. De ez nem az építő és békítő munka. A demokrácia szelleme és fogalma elől nem szabad elzárkózni, mert ez bűn volna. Ezt jelenti a Jorga Miklós kijelentése is. A demokráciához pedig még nem elég a papi­rosig bározat és egyszerű kijelentés. Oda intézményes biztosítékokra van szükség. Előszüll a török­ bel­s Tizenegymillió lakosa marad Törökország­nak — Angol és francia figyelmeztetés a főtanácsnak­­ A németek a Reichs­wehr szaporítását kérik — Pánsban foly­tatj­ák a sanremoi tárgyalásokat Kolozsvár, ápr. 23 Még körvonalaiban is alig tudhatni, hogy mit várhat San Remotól a világ, azonban van­nak, akik kevés jót remélnek tőle s ezek közé tartozik a franciáknál Poincaré és túlzó nacio­nalista csoportja, a szigetországban pedig né­hány konzervatív orgánum. A szövetségesek — ez a jelszava az aggodalmaskodóknak — a fegyveres harcban megmérettek és erősebbek­nek találtattak, nehogy tehát most, mikor az egész világ minden porcikája sóvárogja a bé­két, gyöngének találtassanak. Mert az ő ideo­lógiájuk szerint aki a békét, a nyugalmat nem a seregek, hanem a becsületes demokrácia fegyvereivel akarja alátámasztani, az gyönge­séget árul el, tehát az már gyenge is. Ezért előre, óva­ intik az új konferenciát, nehogy gyöngeségnek adja tanújelét. Ez az intelem azonban, úgy látszik, fölösle­ges. A török béke elkészült San­ Remoban. A harminchárommilliós Törökországot épen egy­­harmadára soványítja. Kimutatják, hogy 9 millió mohamedán azért megmaradt, de arról mallgat a kimutatás, hogy hány millió moha­medán kapcsolódik le belőle és válik idegen alattvalóvá. Hozzá gazdaságilag is a legértéke­sebb területeket veszti el a szultán. Szolimát, a legnagyobb forgalmú előázsiai kikötőt, Me­­zopotámiát gazdag termőföldjeivel, Arábiát, melynek nemcsak homoksivatagjai, de bőséges természeti kincsei is vannak. Megérthető ezt tudva, hogy Foch ötszázezer főnyi hadsereget kontemplált ennek a szerződésnek a végrehaj­tásához. A főtanács egyébként a német jegyzékeket vette tárgyalás alá, melyek a lefegyverzés ellen próbálnak védekezni. Emlékezetes, hogy Nitti a békeszerződések revízió alá vételét sürgette Londonban, köztük a magyar békeszerződését is. Auritti bukaresti olasz követnek ny­latkozata jelent meg, mely a félreértéseket igyekszik kimagyarázni. Sajátsá­gos, hogy Nitti világos magatartása untalan magyarázatokra szorul. Mi, akik Nitti kijelen­téseivel bővebben foglalkoztunk, rámutattunk már annak idején, hogy az olasz miniszterelnök fellépése nem részletekre, csak az általános­ságra vonatkozik. Valamennyi békeszerződést elhibázottnak minősitette s valamennyinek rész­­letekbe menő revízióját sürgette. Nitti ettől egé­szen hű szövetségese maradhatott Romániának. Távirataink a következők: Ami Törökországnak megmarad Amsterdam, ápr. 23 A „Westminster Gazette“ tudósítója szerint az olasz és jugoszláv kormányok között az adriai kérdésre vonatkozó megegyezés készen van. A török békére vonatkozólag jelenti a tudósító, hogy Siriát, Palesztinát, Arábiát, Mezopotámiát, Armeniát, Thráciát és Smirnát elveszik Törökországtól, melynek így körül­belül 9 millió mohamedán és 2 millió keresz­tény lakosa marad. Poincaré oktatása a konferenciának illúzió nyújtástól, oly értelemben mintha el­nézést kérnének a maguk számára azért, hogy ők győztek. A volt köztársasági elnök dicséri Mitterand­­nak a Ruhr-kérdésben tanúsított erélyét s hozzáteszi, hogy most már a múló jelenség­ként előfordult félreértésből semmi sem maradt fenn a szövetségesek közt, a kapcsolatot azon­ban mind szorosabbra kell tonni, inkább mint bármikor, hogy minden kellemetlen meglepe­tést elkerülhessenek és ha­­ebben sikert is akarnak aratni, erre első feltétel a nyíltszívű és barátságos érintkezés. Rámutat azután az 1914 augusztusi tragikus napokra és azzal fejezi be cikkét, hogy az el­ért magasztos győzelem miatt nem kell elfe­ledni a múlt intő példáit. Most épp úgy, mint a múltban, Franciaország legyen Anglia elő­őrse. A szövetséges kormányoknak tanulmá­nyozzák kell a Földközi-tenger kérdését és intézkedniük a versaillesi békeszerződés végre­hajtása felől. A munkájuk könnyű lesz, ha a néhány hónap óta mutatkozó szeparatisztikus törekvések kísérleteire szolgáló minden ajtót elzárnak. Angol antimilitár­imus Bukarest, ápr. 23 Az „Universul“ írja Lyonból: Az angol la­pok hosszú cikkeket közölnek a sanremói béke­konferenciában megvitatandó függő kérdésekre vonatkozólag. Kifejezik általában ama remé­nyüket, hogy ez a békekonferencia állandó bé­két biztosít Európában. A „Morning Post“ azt írja, hogy a háború kezdete óta a militarizmus összezuzása volt a fő­ cél. Ez a művelet azonban kétessé vált az­által, hogy Németország lefegyverzése késedel­met szenvedett. Hozzáteszi még a lap, hogy a szövetségesek hibáztak e tekintetb­e és Francia­­országra e miatt külön, nehéz, utólagos terhek háramlottak. A „Daily Mail“ csatlakozik a többi lapok álláspontjához és szükségesnek nyilvánítja, hogy San­ Remoban sürgős és hatásos intézkedéseket tegyenek Németország leszerelésére. A sanremoi konferenciának igazolnia kell, hogy erős és nem ismétli meg a fegyverszü­neti szerződésnél elkövetett tévedését.­ Németország létszámemelést kér Róma, ápr. 23 A francia követ a sanremoi konferenciának benyújtotta a német kormány jegyzékeit. Az első a németek válaszát tartalmazza, amelyben be­jelentik a polgár­őrségek feloszlatását, a máso­dik a semleges zónában levő német sereg lét­számával foglalkozik és a tüzérség megerősi. Nem eszik az egyebet: Pet-re-zse­lyem te-ve-set. Az utolsó sort már csárdásritmusra tagolta s a jobb mutató ujjával előbbre-előbbra fúrt a levegőbe. Szóval a nótázás következett. A pap a „Fóthi dalt “ hoz a javaslatba, a stílus kedvéért, bár ne­hezen ment, mert nem mindenki tudta. A segéd, jegyző litterálus ember volt, az tudta jól. Ő vitte a szólamot. A pap­percelt s eszébe jutottak az egyedi teológusidők, mikor a Sisakban­­ér­céit kollégáinak korhely éjszakákon keresztül. — Hej, csak megöregszik az ember, sóhaj­totta f­elengző pátosszal. Milyen kár, hogy a Vörösmarthy „Vén cigány “-a nincs megzené­sítve. Az illene már hozzám. A nóták bugyborékoltak részeg álmossággal tovább, a füzek az éjszaka kámzsájába burko­lózva, feketén állottak őrt a Maros felett s a viz kékszürke, fel fel csillanó ezüstszalagja látszott csak ide a falu alól. Nyirkos hideg fuvallal bor­zongatta végig a társaság hátát. — Mintha mennénk, rázkódott össze a fő­bíró és egyszerre nagyon savanyúnak érezte a szájában a bokszt. — Jegyzősegéd úr, szólalt meg álmodozó han­gon az esperes, kegyednek fiatal a hangja. Csak azt énekelnék még el: Ó Tihanynak h­jjadó ... Tudja, Csokonaitól. A jegyzősegéd a legszebbik baritonját eresz­tette ki s a pap meghatottan tercelt. A hold oda­­sompolygott a füzek háta megé s egy ragyogás lett a Maros. — Felséges egy dal, ilyen nincs több Európá­ban, ropog­atta a főbiró, hanem hát menjünk. Az aljban vár a kocsim. Bukarest, ápr. 23 Az „Îndreptarea“ írja Párisból. Poincaré a „Le Matin“-ba cikket irt, melyben a sanremo­ békekonferenciára háramló nehéz kérdésekkel foglalkozik. A legfontosabb — irja Poincaré, — hogy a szövetséges államok kormányainak egyike se tanúsítson semmi ingadozást Németországgal szemben. A szövetségesek határozotta­n és egyetértően tartózkodjanak a legcsekélyebb — Az uj sárgával? — érdeklődött a jegyző­segéd. — Azzal, meg a Fecskével. Ilyen pár kanca nincs Európában. Ezek után lassan fele­melődtünk, a pap össze­szedte a poharakat, meg az üvegeket, előhívta a vincellért s számba adott neki holmit. A pincét azonban erekezüleg zárta le s a kulcsot belesü­­lyesztette a kárzerje zsebébe. A jegyzőt is feléb­resztettük, lehetek indulni. — Hahahó! — kiáltotta a főbiró, itt vagytok János? — I!t, ehejt, válaszolt egy elnyújtott hang a hegy lábjából. — Az új kocsisod ? kérdezte a pap. — Természetesen, miért kérded ? — Csak. Szerettem volna látni annak a le­génynek világosan a pofáját. Székely legény az te Ferkó. — Lehet, csakhogy valami korcsitura. Anyáról, vagy apáról nincs kizárva. Nehéz és fárasztó botorkálésok, sűrű és gya­kori káromkodások közepette értünk le az aljba. A holdfényen valóban két pompás paripa kör­vonalai bontakoztak ki a főbíró könnyű, ízléses kocsija előtt. Meg kell adni, értette magát az öreg a lóban és az úri tempóban. A papot hiába kapacitáltuk, nem lehetett fel­csalni a kocára semmi pénzért. — Egyetlen mozgásom, mentegetőzött, ki a szellőből, meg be a szellőbe. Ennyit megkíván mindennap az egészségem. Vettem észre rajta, hogy valami gyermekes fé­lelemmel nézegeti a kocsik de főképen az új kocsist. — Vigyázzatok a nyakatokra, súgta oda ne­kem indulás előtt. A főbiró, m­a a jegyző betelepedtek a hátsó ülésbe, magam a vicével a kis szembeülésen helyezkedtem el. A jegyzőbojtár esetlen mozdu­lattal kuporodott a kocsis mellé, a bakra. — Hajtanánk kifelé így negyedórácskát, indít­ványozta a főbiró, szellőznék a fejünk. Tudjátok jól, Matiska nem állhatja az emberen a borsza­got. Jánosi Tudod a váraljai utat? — Igenis, nagyságos főszolgabíró úr, szólt hátra a kocsis, a katonaviselt legények öntuda­tos, kimért hangján. — Elébb arra megyünk ! Európa legszebb két kancája könnyű trappban vágott neki a holdviágos útnak. Taktusra dob­bant a lovak patája a süppedő országúti porban. A jegyző menten elaludt, mi csendesen dudo­­rásztunk a vicével, a főbiró kihajolt, mintha a lovai járásában gyönyörködne. Nem tudom meddig mehetsünk igy, csak egy­szer a főszolgabíró rettenetes káromkodására ri­adtunk fel: — Elejtetted, te, te bitang gazember azt a kutyakrisztusát a pofádnak ! A kocsi hirtelen megállt, a főbiró magából ki­kelve ugrott ki belőle, kikapta tokjából az ostort s azzal vágta a kocsist. Az meg szempillantás alatt a segédjegyző markába nyomta a gyeplőt, félelmeteset orditott s egyenest a gazdája nya­kába szökött a bakról. Én életemben ilyen verést nem láttam. A meglepett főbírót már az ugrás lendüle­t ledön­tötte, a kocsis nyomban ráhágott féllábbal a mellére, ahogy egy bogárra lép az ember, mikor szét akarja tiporni. És neki az ostor nyelé­vel .. . Mire magunkhoz ocsúdtunk és kiszedtük a kezéből, a főbiró már csak hörgött. A legény K&ixrrC[/SM ir 'inni—'numi «w—i—imiii''inwi' im mm iiimnmr—­norm--------­Szombat, 1920. április 24.

Next