Keleti Ujság, 1928. október (11. évfolyam, 223-247. szám)

1928-10-01 / 223. szám

ELŐFIZETÉS BELFÖLDÖN: 1 évre 1000 lej, félévre 520 lej, negyed­­évre 270 lej, egy hóra 100 lej. ORSZÁGOS MAGYARPARTI LAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Piafa unirii (Főtér) 4. Telefon: 5-08 és 6-04. 20 oldalas szám ára 6 lej. XI. évfolyam 223-ik szám mm ELŐFIZETÉS MAGYARORSZÁGON: 1 évre 53 pengő, félévre 27 pengő, negyedévre 14 pengő. Keves szám ára :7,0 fillér. k Kivezető út az összeomlásból Írta: Paál Árpád A nagy kamatok miatti nyomor éppen a­­ magyar társadalom egész tömegében óriási prob-­­­lémává lett. Más nemzetiségű társadalom is érzi ugyan, hogy ez a baj sújtja, de közeli kilátásai vannak, vagy megfelelőbb szervezettsége van, vagy több segítsége van a baj elhárítására. Egye­dül a magyar társadalom áll egész tömegeiben megrendülten és a bajokból való kiszabadulás dolgában is nagyrészt kilátástalanul. A mi társadalmi struktúránkat az általános­­­­sazdasági bajokon kívül különös megpróbáltatá­sok is érték. Az ingatlan vagyonban való hely­zetet csak nálunk érintették olyan felforgatóan, hogy miatta nemcsak középbirtokosi, de kisbirto­kosi rendünk is bizonytalanságokba került. Nagy­­birtokos osztályunk is teljesen eltűnt, s­ így innen se számíthatunk biztos és folytonos erőfelesle­gekre. Vállalkozó, kereskedő, iparos rétegünk még a háború utáni kezdő időkben tudott valami át­­meneti mozgásnak az ura lenni, de aztán a nép­­többség nacionalizáló láza ezt a réteget is hát­rább szorította tevékenységében. Értelmiségi osz­tályunk alól pedig­ az államváltozással szinte minden fentartó talaj kiesett. Így alakult ki aztán a népkisebbségi ma­gyarságnak az a társadalmi helyzete, hogy csak igen elenyésző kis csoportok tudják tartani gazda­sági színvonalukat. Más csoportok kapkodnak utána, s a kapkodásban az önzés is mind erősebb tulajdonukká válik és a nyerészkedések erkölcs­telen túlzásaitól se riadnak vissza. Vagy elzárkóz­nak és maguk önzésébe szigetelődve, rideg számí­tásokkal mérik ki, hogy mások baja árán is ho­gyan tartsák fönn magukat. Nem rossz lélek kényszeríti rá erre őket, csak az önfentartás ösz­tönéhez hasonló indulat. Az elenyésző kis arányban színvonalon ma­radt csoportokon, s a kapkodó felfelé vergődőkön kívül minden többi társadalmi rétegünk úgyne­vezett kisemberré vált. Egész tengernyi tömeg, mely részint a volt középosztályokból csúszott alá, részint ősi helyzeténél fogva kisemberek rétegé­ben állott, most azt az új alsó réteget alkotja, mely közelebb áll a nincstelenséghez, mint az élet bizonyosságához. A régi társadalmi helyzet kis­embereinek az állapota más volt. A mindennapi­­ élet bizonyossága megvolt benne, a munka bizo­­­­nyossága derűt is adott neki, s a szorgalommal és­­ kiválósággal élő küzdés a felsőbb rétegződésbe­­ való emelkedés útját is mindenki számára nyitva­­ tartotta. Nem a lefelé hullás volt a kisemberek rétegében se a társadalmi irány, hanem a felfelé emelkedés. Hát ez az életirány változott meg nálunk, a tragikus roskadásban vannak társadalmunk erői. Ebben az állapotban embereink a maguk egyéni értékét szeretnék kisegítő pénzre fölváltani, így menekülnének a hitel igénybevételéhez is, hol az­tán a nagykamatok még alább roskasztják az amúgy is agyonzilált helyzetet. És már eljutot­tunk ahhoz az állapothoz is, hogy tömegünk leg­nagyobb részének, a kisegítő kishitelre szorulók­nak már a hitelhez se­ lehet menekülniük, mert a kamatoztatók és a visszafizetést, várók szempontjá­ból ezeknek a kisembereknek már nincs is hite­­­lük. Nálunk ez a hitelhiány immár tömeg­jelenség, s ez a magyar népkisebbségi társadalom legjel­lemzőbb baja. Ebből csak milliók végzetes nyomora követ­­kezhetik, s akkor ez a nyomor lesz a magyarság legjellemzőbb baja. Ki segít rajta ? A kisebbségellenes kormány­politikától ilyen segítséget nem várhatunk, mert annak még kapóra is jön, ha a magyarság társa­dalmi ereje így legyengül. Úgy ezek a legyyengült tömegek annál jobban használhatók kortespolitika anyagaként. Más néptől se várhatjuk a segítséget, mert minden népnek a mai gazdasági válságban megvan a maga iránti gondja. Tehát, maradunk magunk, akikre ráhárul a magunkon való segítés feladata. Ezt, a rideg és kérlelhetetlen valóságot lát­va, megláthatjuk a/­i mélyről jövő igazs­-ágát.-is. mink !v ’.i­t­tünket, gazdasági szervezeteinket a. magunk kü­lön népkisebbségi nemzeti alapjaira kell helyez­nünk. Ugyanis, az önmagunkon való segítésnek a kiinduló módja az, hogy ami gazdasági erőt, időt, és személyi szolgálatokat eddig a­ közgazda­­sági el­keveredésekre, más nemzetből való pártfo­gókra, élősdi rétegek pénzelésére fordítottunk, azt vonjuk ki ebből az ellenérték nélküli állapotból, s fordítsuk a magunk jobb összetartásának és egy­más segítésének a nemzeti céljára. Ez is valami anyagi erőt visszaad nekünk abból a sokból, amit a társadalomváltozás elvett tőlünk. Aztán következnie kell, igenis annak kell kö­­s­vetkeznie­ a­ magunk közötti önzetlenségnek. Az­­ idealisták ábrándozásait kell megvalósítani, mert a materialisták célszerű számításai nem elegendők a kivezető megtalálására. A materialista a meg­fogható valóságot veszi nemcsak kiindulási pont­nak, hanem, célnak is. Eszközként se tud elkép­zelni olyan légneműséget, amilyen például egy tömeg jósága és erkölcse iránti bizalom. Ha az a tömeg vagyontalan és nincstelen, úgy az a mate­rializmus szempontjából már számításba nem ve­hető. Azt hiszem, hogy­ a mi tömegeink részére szükséges kishitelnek is ez az egyoldalú felfogás egyik igen nagy akadálya. Teljes tisztelettel adózom azoknak, akik a reális szempontok figyelembevételét szükségesnek tartják. Összeroskadt gazdasági helyzetünk bajai­nak a meglátása és orvosló módjainak a megtalá­lása semmiesetre se történhetik a reális felfogá­sok igénybevétele nélkül. Csak éppen azt mon­dom, hogy a reális szempontok egymásukban nem elegendők a helyzet orvoslására, s magának a materiális felfogásnak a látköre is ki kell, hogy bővüljön és az addig látott realitásokon túl egyéb, nagyobb, s inkább csak fogalomnak tartott realitásokat is észre kell, hogy vegyen. Ilyen fogalom a mi népkisebbségünk kisem­bereinek a tömege; az a tömegérdek, mely nyelvi, faji, vallási ugyanazonosságából, természeti adott­ságból felnőve, az új állam változásban együtt akarná keresni a maga fennmaradását. Egy tö­­meglény körvonalai mutatkoznak ebben az együt­tes akarásban, amelyet ahogyan politikailag lehet érvényesíteni, úgy gazdaságilag is nagy erőként lehet alkalmazni. Csak azon a tömegen belü­l az­­ egymásban bízás ragaszkodását kell megterem- t teni, azt pedig az egymáson való kölcsönös segí­tés rendszerével lehet elérni. Ezt erkölcsi sza­bállyá kell tennünk magunk között. És ha a reali­tások is ennek az erkölcsnek a kiképzésére töre­kednek, akkor kapni fognak olyan önmagáért dolgozni tudó tömeget, amelyre igenis a legreá­lisabb gazdasági számítással lehet építeni. De ha a­ materiális felfogás csak a tömeg egyeseit nézi, s az ilyen egyeseknek az esendősé­­geit, megbízhatatlanságát és hitelképtelenségét látja, akkor visszatartja magát tőlük és mind szűkebb érdekeltségre szorul. Önző lesz és viszont a tömegnek is rossz példát ad, hogy önző és két­ségbeesett, legyen. Ilyen tömeggel népkisebbségünk társadalmát és gazdasági életét felépíteni nem le­het, s így ebből a hiányból támad szellemi éle­tünk összeomlása is. Azzal együtt összeomlik po­litikai erőnk, s megmaradt gazdasági csoport­jaink se támaszkodhatnak többé magukra, hanem gyarmati kihasználtjai és pórázon vezetettjei lesznek más, eltipróbb önzésnek. A kisemberek becsületszava, e­zymáéért való feiállása, inváltás m­útja, gyermekeinek munkás­készsége mind olyan lelki elem, amit a mi realiz­musunk hitelképesség alkotórészeiként el kell, hogy fogadjon. Ha ebben a tekintetben egyesek­nél való bizalmunkat csalódás éri, akkor az ille­tőket nem megvetéssel kell sújtani, hanem további segítésekkel arra bírni, hogy kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Hatni kell az alkoholizmus ab­­banhagyására, a cifrálkodás megszüntetésére, az apró összegeknek is a megtakarítására. Hatni kell arra, hogy szédelgő vállalatok ne használják ki a­­családok közosíványgyűjtő, életbiztosító jó hajlamait, hanem legjobb megalapozású pénz­intézeteink vállalják az ilyen i­ányas taka­rékosságok felkarolását. Ezt a mi még meglevő gazdasági erőinkkel mind rendszerré tudnék ten­ni a magunk népkisebbségi tömegében. Már most, ha a cél a mi megmaradt gazda­sági csoport­jainknál nem a saját nyereségre való törekvés, nem a más kárán való gazdagodás lesz, hanem tömegeink jó erkölcsének a nevelése és egymásban bízásának a társadalmi rendszerré té­tele, akkor lehetetlen, hogy a kamatátkoktól meg ne szabaduljunk. Megszabadulnánk egy kis gaz­dasági nivellálódás árán, mely a jobb móduaktól talán valami jövedelemcsökkenést kívánna, de vi­szont a nincstelenek nagy tömegét kiemelné a mai kétségbeesésükből, a holnapi nyomorukból, s a holnaputáni veszedelmes improduktivitásuk­ból. Magyar népkisebbségünk néptömegének ezt a képét kell magunk előtt látnunk, s ezért a tö­megért kell megmaradt gazdasági erőink célszerű szétosztásáról, csekély haszonnal való nagy és sű­rű forgalmáról gondoskodnunk. Akkor tömegünk számbavevődő és nemzetközi gazdasági relációk­ban is számottevő kollektív egyéniséggé válik, amelyre éppen úgy adnak a külföldön, mint a dán, vagy norvég, vagy a szász kisgazda szorgal­mára és munkatudására. „Szorgalom”, „munka­tudás”, ezek is mind fogalmak, kézzel nem fog­ható tulajdonságok, mégis a hiteléletnek realitá­sai lehetnek. Csak éppen tömegviszonynak, tömeg­erkölcsnek a sajátjaként kell ezeknek a fogalmak­nak jelentkezniök. A mi népkisebbségünk tömegviszonyait és tömegerkölcseit céltudatos és nyereségvágy nél­küli felkarolással ilyen gazdasági realitásokká le­het tennünk. Csak idealizmus kell hozzá. Csak diai számunk 20 oldal .

Next