Keleti Ujság, 1928. október (11. évfolyam, 223-247. szám)
1928-10-01 / 223. szám
0 OLDAL XI. ÉVF. 222. SZÁM kisembereink nagy tömegének a meglátása kell, s a szeretet és bizalom irántuk. Lehet, hogy ez az összetartás még nem önt közénk dús bőséget, de annyi bizonyos, hogy népkisebbségi életünket magához ragaszkodóbbá, magában bizóbbá és minden jövő bajokkal szemben viharállóbbá fogja tenni. Edzettebbé, egészségesebbé és megfelelőbb osztálytagoltságúvá, mint amilyen volt a magyarság a háború előtt, vagy a háború utáni társadalomváltozás óta. Egyre javul a szentszék és a fascista állam egymás közötti viszonya A pápa ma már csak elvileg foglya a Vatikánnak — mondja Meriano olasz képviselő a Keleti Újság munkatársának Amszterdam, szeptember hó (A Keleti Újság tudósítójától.) [ F. Meriano olasz képviselő a fascista korporáció radikális szárnyának vezére, londoni kirándulásából való visszatérő útján érintette Amsterdamot, ahol mint régi ismerőst, felkeresett. A fiatal képviselő, aki hazájában a legjobb publicista hírében áll, rövid, de érdekes interújút adott nekünk a Vatikán és az olasz állam jelenlegi viszonyáról. — 1870. óta tudvalévően a pápa a Vatikán foglya, aki önmagát börtönözte be mindaddig, amíg az olasz állam nem fogja visszahelyezni régi jogaiba és nem adja vissza azokat a területeket, és ingatlan értékeket, melyeket a hetvenes években elkobzott. Állam és egyház viszonya évtizedeken keresztül egyre csak rosszabbodott annál is inkább, mert az állam egyre tovább ment és újabb és újabb „merényleteket" követett el az egyházi territórium és vagyonok ellen. Ugyanekkor az olasz állam megszüntette a vallásoktatást a középiskolákban és többé anyagilag nem támogatta a hitoktatókat. A viszony egyre jobban kiélesedett és ez az állapot tartott egészen a fascista rezsim bekövetkeztéig. Az új Olaszország más húrokat kezdett pengetni, jóllehet Mussolini sem kívánt engedékenyebbnek mutatkozni kormányelnöki elődeinél. A duce azonban mindenesetre igyekezett a felesleges, ellentéteket kiküszöbölni. Az első ilyen nagyjelentőségű lépés volt részéről: keresni azokat az utakat, ahol adott helyzeténél fogva állam és egyház együttműködhetne. Erre nagyon kedvező alkalom nyílott a szeptér beállásánál. Mussolininak az Anno Santo turisztikai érdekek szempontjából volt fontos, a Vatikánnak tehát ugyancsak jól jöhetett, ha az olasz állam megkönnyíti a zarándokok közlekedési lehetőségét az egyház szíve felé, Rómába. Mussolini a praktikus oldaláról látta a dolgokat és egyenesen propagandát fejtett ki az egyház javára. Természetesen ezek csak külsőségek voltak, de az ilyen szempontok végül mégis csak magukat hozták, hogy úgy az egyház feje, mint az egy diktátor keresni kezdje az együttműködés más kínálkoozó oldalait, így történt azután, hogy kizárólag az elvi ellentétek maradtak elintézetlenül állam és egyház között Olaszországban. Amikor többizben merényletet követtek el a dűce ellen, a Szentatja mindannyiszor megragadta az alkalmat, hogy tanú jelét adja személyi becsülésének a vezér iránt. Az egymásból való ünnepélyes kinyilatkoztatások rövidesen valóságos barátságot hoztak létre az állam és egyház vezető faktum között. Az elmúlt két esztendőben ez a barátság már odáig fejlődött ki, hogy a sajtó egész nyíltan kezdett beszélni arról, hogy küszöbön áll belsőleg is a közeledés, illetve a kibékülés állam és egyház között. Ekkor azonban közbelépett az Osservatore Románc az egyház hivatalos lapja, mely éles hangon figyelmeztetett arra, hogy az állam és egyház viszonyán tulajdonképpen még semmi sem változhatott, mert hiszen Mussolini még egy szemernyit sem adott viszsza abból, amit elődei az egyháztól elvettek. Az egész ügy ekkor hírlapi polémiává szélesedett ki, talán egy kissé ki is élesítette a régi ellentéteket ez a néhány közlemény, de végeredményben a vezértől diktált atmoszférában mégis csak visszatért minden, a barátság vágányába. Nem szabad elfelejteni, hogy a mai pápa kétségtelenül Európának egyik legkiválóbb diplomatája, aki élénken beleavatkozik avilágpolitikába, s végtelenül ügyes kézzel dolgozik és nem zárja körül magát dogmákkal. A Szentatyá — lehet mondani, hogy teljesen szakított, elődeinek magatartásával, például csak elvileg a Vatikán foglya, mindenki jól tudja, hogy az utolsó esztendők folyamán szinte naponta hagyja el a Vatikán területét, kiautózik Castel Gandolfoba az albanoi hegyek felé, amit egész egyszerűen egészségügyi állapotára való hivatkozással tesz. Az állam megértése ezzel szemben oly nagy, hogy pillanatnyilag sem gondol arra, hogy ebből valami nagy ügyet csináljon és minden tekintetben hajlandónak mutatkozik arra, hogy az egyház fejének megkönnyítse a szabadságutakhoz való visszatérést. Napról-napra akadnak ügyek, hol az állam részéről, hol az egyház részéről olyanok, amelyek csak ennek a két faktornak a közös hozzájárulásával intézhetők el. Régebben ilyenkor minden esetben igyekezett hol az egyik, hol a másik fél borsot törni a másiknak az orra alá. Ez az állapot ma teljesen megszűnt. Udvariasságával egyik fél szinte igyekszik felülmúlni a másikat. Azt lehet mondani, hogy talán még soha olyan barátság nem állt fenn állam és egyház között Olaszországban mint éppen most. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy az állam ma már teljesíthesse az egyház követeléseit, a régi igényeket illetően, de viszont alábástyáz egy olyan diplomáciai jóviszont, mely állam és egyház között lehetővé teszi minden tekintetben a zavartalan együttműködést a régi harcok okát egyszerűen csak elvi kérdésekké degradálva. Ezzel szemben cáfolni kell azokat a területi engedményeket, melyeket állítólag a fascista rezsim ígért volna a pápának, ami annál is inkább lehetetlenebb, mert hiszen az olasz állam katolikusainak is az az egyöntetű álláspontjuk, hogy a pápának semmiféle joga sem lehet az olasz állam területéből magának részt hasítani, nem ismerhető el annak semminemű világi hatalma, csupán egy tekintetben támogatható, hogy a világ öszszes katolikusainak feje legyen és pusztán egyházi, térre szorítkozó vezetőkez isma megmaradjon. Rex. Leánykérés Irta : Szász Márton Balog, a Vízművek R. T. inkasszánsa, dobogó Brdvel lépett be a dohányáradé ajtaján. Frissen borotvált arcú színeket játszott, mint a nyári szivárvány, haja, az a néhány szál, amely a jobb időkből megmaradt, gondosan le volt fésülve, külön-külön egymás mellett, hogy többnek lássák, • legjobb ruhája feszült rajta, — hiába a pocak az évek eláru- lója, — hegyes, keménygallér reszelte a nyakát és egy világos nyakkendő, tele pettyekkel, mutatta, hogy viselője rendkívüli kiküldetésben jár. Szive, mintha gyermekek játszanának jétéküllővel, visszhangosban kopácsott és a levegő csak akadozott kortyokban volt kajálandó a tüdejét táplálni. Odakünn őszbe hajlott az idő, az ég fekete fátylat vont kékje elé, a felhőkön át néhány fürge napsugár emlékeztetett a tegnapi nyárra, darvak csoportja irt le a levegőbe egy megfejthetetlen „v” betűt, amelynek az egyik szára valamennyivel rövidebb a másiknál, mintha azok, akik hozzáírhatnák a hiányt, elmaradtak, vagy elhullottak volna egy mindennél hatalmasabb akadályon, — de Balogh nem látta meg az elmúlás bélyegét, benne, belül, legbelül, az ember fizikailag ki nem tapogatható részében, valahol a Lélek és a Végtelenség között, pompás tavasz harsogott, csodálatos virágok nyíltak, s egy közelben levő harang kongatta az Ünnephasadást: a szív. Hónapok óta figyelte Balog ezt a bensőjében történő titokzatos zsendülést. Először halkan, ki sem vehetően, mint a fűszál növése jelentkezett a sejtelmes Valami, amelynek nem merte bevallani a nevét, de nem lehetett kinyesni, sem eltagadni nőttön-nőtt, álmatlan éjszakákon, vergődő nappalokon át egészen a jövevény megnevezéséig, máig, a szerelemig. Igen, Balog szerelmes volt. Most, közel az ötvenhez. No, talán nem legeslegelőször, de az amit eddig érzett apró rózsalány volt csupán elmállott mindig nyomtalanul, még csak kormot sem hagyott hátra, míg most, ez, az első igazi szerelem és végzetes is egyben: meg fogja kérni szerelme tárgyának a kezét. A máglyagyújtó neve Margit, foglalkozása trafikoskisasszony. Komoly, érett nő, talán a negyven év határán, de ha esetleg túl is volna ezen a koron, nem számít, sőt, annál jobban illenék hozzá. Csudálatos, mennyi asszonyt kereső férfi szimatol ebben a rengeteg városban és még senki sem akadt meg ennél a pompás asszonyi értéknél! Szántó hihetetlen, mennyire vak a többi férfi, lám ő, Balog, nem tartozik közéjük, ő mindjárt, az első szivarvásárlásnál, észrevette. Ha költő lenne, a világ legszebb verseit írná róla, ha Isten, akkor ezért az asszonyért megteremtené a világot. (Feltéve, ha még nem volna megteremtve). Mélyenszántó, szerelmes filozófus lett Balogból, szertelen gyermek és egyben bölcs agy is. És ravasz volt, napi szivaradagját, azt a tíz darab dohánycsodát, nem egyszerre szerezte be, naponta ötször nyitott be újabb pótlékért, s ilyenkor Margit választotta ki fehér kezével a két szivart, nagyszerű, biztos szakértelemmel, soha ilyen szivarokat nem lehetett kapni azelőtt. El kell ismerni, nincs még egy ilyen dohányáruda sehol a világon. Margit, a csodatrafik trafiktündére éppen egy kisfiút, akinek a hátán iskolatáska-pap feszült, csókolt meg, többször is, jobbról, meg balról is, a szeme nevetett s hangja úgy ömlött, mint a bársony: — Jánoskám, kis fiam, aztán jó légy, az iskolából egyenesen hazament, ma én is korán otthon leszek. A kisfiú elszaladt, Balog pedig kábán nézett felfelé a menyezetre, kereste azt a láthatatlan pörölyt, amely fejbe kólintotta. Szédült. Agyában sebesen, mint a hirtelen kitörő orkán, száguldottak a gondolatok. Mi ez? Margitnak gyereke van? Ó, lehetséges volna ez, hiszen ő erről nem tudott eddig. Igaz, hogy Margit családi viszonyairól eddig szó sem volt, az időjárás volt a főtéma, meg a drágaság és erről a romlott világról, ahol a nőkről mindinkább leszedi a ruhát a divat. Istenem... Hát nincs tiszta nő ezen a földön. Margitnak gyereke van? — Parancsol, Balog úr? — kérdezett meg Margit kétszer is, amíg Balog meghallotta. A drága lény, minden egyes esetben, olyan kíváncsian érdeklődött Balog úr kívánsága után, mintha nem tudná, hogy csupán a mindig megismétlődő két szivarról van szó. — Két szivart... — dadogta Balog, — két... szivart kérek Margit... kisasszony. Balog úgy érezte, hogy nevetni kellene, ha tudna. Kisasszony... Gyereke van és hagyja, hogy igy tiszteljék. A két szivar ott incselkedett csábítóan Margit kezében. Balog eddig mindig úgy vette el, hogy egy kicsit hozzáért a nő kezéhez, ó, gyönyör isteni pillanatai. Most kelletlenül, rekedten szólt: — Csomagolja be kérem ... kisasszony. Az utolsó szót úgy aláhúzta, hogy Margitnak is észre kellett venni. — Rosszkedvű ma Balog úr. *— Igen, — mondta Balog kurtán, fizetett és elment. Mi történt közben idekünn? Az előbb még tavasz volt, s most hirtelen ősz lett, összerázkódott. Hideg van. Mi történt? Margitnak gyereke mar. Hideg van. Mi történt, mi történt? Margitnak gyereke van. Megállt. Fejét nekitámasztotta a lámpavasnak. Jó, hideg. Lassan megnyugodott. Gyereke van? Nő, és? Csak nem volt köteles várni rá, Balogra, negyven évig? Hiszen ha tudta volna előre, hogy ő, Balog, létezik, az más, akkor rossz néven lehetne venni. De így? Baj az, hogy Margintak gyereke van, aki bearanyozza az életét? A filozófia vége az lett, hogy Balog visszament az üzletbe. Tengernyi büszkeség dagasztotta a mellét. Tökéletes embernek, szentnek érezte magát, aki meg tud bocsájtani és nem törődik a múlttal. — Parancsol Balog úr? ♦ A LEGJOBB BEDÖRZSÖLŐS SPANYOL-NÁTHA FEJ-LÁB ÉS IDEGFÁJDALMAK ELLEN __.1 . ■ _ ■