Keleti Ujság, 1928. október (11. évfolyam, 223-247. szám)

1928-10-01 / 223. szám

0 OLDAL XI. ÉVF. 222. SZÁM kisembereink nagy tömegének a meglátása kell, s a szeretet és bizalom irántuk. Lehet, hogy ez az összetartás még nem önt közénk dús bőséget, de annyi bizonyos, hogy népkisebbségi életünket ma­gához ragaszkodóbbá, magában bizóbbá és min­den jövő bajokkal szemben viharállóbbá fogja tenni. Edzettebbé, egészségesebbé és megfelelőbb osztálytagoltságúvá, mint amilyen volt a magyar­ság a háború előtt, vagy a háború utáni társada­lomváltozás óta. Egyre javul a szentszék és a fascista állam egymás közötti viszonya A pápa ma már csak elvileg foglya a Vatikánnak — mondja Meriano olasz képviselő a Keleti Újság munkatársának Amszterdam, szeptember hó (A Keleti Újság tudósítójától.) [ F. Meriano olasz képviselő a fascista korporáció radikális szárnyának vezére, londoni kirándulásából való visszatérő útján érintette Amsterdamot, ahol mint régi ismerőst, felkeresett. A fiatal képviselő, aki hazájában a legjobb publicista hírében áll, rö­vid, de érdekes int­erújút adott nekünk a Vatikán és az olasz állam jelenlegi viszonyáról. — 1870. óta tudvalévően a pápa a Vatikán fog­lya, aki önmagát börtönözte be mindaddig, amíg az olasz állam nem fogja visszahelyezni régi jogaiba és nem adja vissza azokat a területeket, és ingatlan ér­tékeket, melyeket a hetvenes években elkobzott. Ál­lam és egyház viszonya évtizedeken keresztül egyre csak rosszabbodott annál is inkább, mert az állam egyre tovább ment és újabb és újabb „merénylete­ket" követett el az egyházi territórium és vagyonok ellen. Ugyanekkor az olasz állam megszüntette a vallásoktatást a középiskolákban és többé anyagilag nem támogatta a hitoktatókat. A viszony egyre jobban kiélesedett és ez az állapot tartott egészen a fascista rezsim bekövetkeztéig. Az új Olaszország más húrokat kezdett pengetni, jóllehet Mussolini sem kívánt engedékenyebbnek mutatkozni kormány­elnöki elődeinél. A duce azonban mindenesetre igye­kezett a felesleges, ellentéteket kiküszöbölni. Az első ilyen nagyjelentőségű lépés volt ré­széről: keresni azokat az utakat, ahol adott helyzeténél fogva állam és egyház együtt­­működhetne. Erre nagyon kedvező alkalom nyílott a szeptér be­állásánál. Mussolininak az Anno Santo turisztikai érdekek szempontjából volt fontos, a Vatikánnak te­hát ugyancsak jól jöhetett, ha az olasz állam meg­könnyíti a zarándokok közlekedési lehetőségét az egyház szíve felé, Rómába. Mussolini a praktikus oldaláról látta a dolgokat és egyenesen propagandát fejtett ki az egyház javára. Természetesen ezek csak külsőségek voltak, de az ilyen szempontok végül mégis csak magu­­kat hozták, hogy úgy az egyház feje, mint az egy diktátor keresni kezdje az együtt­működés más kínálkoozó oldalait, így történt az­után, hogy kizárólag az elvi ellentétek maradtak el­intézetlenül állam és egyház között Olaszországban. Amikor többizben merényletet követtek el a dűce ellen, a Szentat­ja mindannyiszor megragadta az al­kalmat, hogy tanú jelét adja személyi becsülésének a vezér iránt. Az egymásból való ünnepélyes kinyi­latkoztatások rövidesen valóságos barátságot hoz­tak létre az állam és egyház vezető faktum között. Az elmúlt két esztendőben ez a barátság már odáig fejlődött ki, hogy a sajtó egész nyíltan kezdett be­szélni arról, hogy küszöbön áll belsőleg is a közele­dés, illetve a kibékülés állam és egyház között. Ek­kor azonban közbelépett az Osservatore Románc az egyház hivatalos lapja, mely éles hangon figyelmez­tetett arra, hogy az állam és egyház viszonyán tu­lajdonképpen még­ semmi sem változhatott, mert hi­szen Mussolini még egy szemernyit sem adott visz­­sza abból, amit elődei az egyháztól elvettek. Az egész ügy ekkor hírlapi polémiává szélesedett ki, talán egy kissé ki is élesítette a régi ellentéteket ez a néhány közlemény, de végeredményben a vezértől diktált atmoszférában mégis csak visszatért min­den, a barátság vágányába. Nem szabad elfelejteni, hogy a mai pápa kétségtelenül Európának egyik legkiválóbb diplomatája, aki élénken bele­avatkozik a­­világpolitikába, s végtelenül ügyes kézzel dolgozik és nem zárja körül magát dogmákkal. A Szentatyá — lehet mondani, hogy teljesen szakított, elődeinek magatartásával,­­ például csak elvileg a Vatikán foglya, mindenki jól tudja, hogy az utolsó esztendők folyamán szinte napon­ta hagyja el a Vatikán területét, kiautózik Castel Gandolfoba az albanoi hegyek felé, amit egész egyszerűen egészségügyi állapotára való hivatkozással tesz. Az állam megértése ezzel szem­ben oly nagy, hogy pillanatnyilag sem gondol arra, hogy ebből valami nagy ügyet csináljon és minden tekintetben hajlandónak mutatkozik arra, hogy az egyház fejének megkönnyítse a szabadságutakhoz való visszatérést. Napról-napra akadnak ügyek, hol az állam részéről, hol az egyház részéről olyanok, amelyek csak ennek a két faktornak a közös hozzá­járulásával intézhetők el. Régebben ilyenkor minden esetben igyekezett hol az egyik, hol a másik fél bor­sot törni a másiknak az orra alá. Ez az állapot ma teljesen megszűnt. Udvariasságával egyik fél szinte igyekszik felülmúlni a másikat. Azt lehet mondani, hogy talán még soha olyan barátság nem állt fenn állam és egyház között Olaszországban mint éppen most. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy az állam ma már teljesíthesse az egyház követeléseit, a régi igényeket illetően, de viszont alábástyáz egy olyan diplomáciai jóviszont, mely állam és egyház között lehetővé teszi minden tekintetben a zavartalan együttműködést a régi harcok okát egyszerűen csak elvi kérdésekké degradálva. Ezzel szemben cáfolni kell azokat a területi engedményeket, melyeket állí­tólag a fascista rezsim ígért volna a pápának, ami annál is inkább lehetetlenebb, mert hiszen az olasz állam katolikusainak is az az egyöntetű álláspont­juk, hogy a pápának semmiféle joga sem lehet az olasz állam területéből magának részt hasítani, nem­ ismerhető el annak semminemű világi hatalma, csu­pán egy tekintetben támogatható, hogy a világ ösz­­szes katolikusainak feje legyen és pusztán egyházi, térre szorítkozó vezetőkez isma megmaradjon. Rex. Leánykérés Irta : Szász Márton Balog, a Vízművek R. T. inkasszánsa, dobogó Brdvel lépett be a dohányáradé ajtaján. Frissen bo­rotvált arcú színeket játszott, mint a nyári szivár­vány, haja, az a néhány szál, amely a jobb időkből­ megmaradt, gondosan le volt fésülve, külön-külön egymás mellett, hogy többnek lássák, • legjobb ru­hája feszült rajta, — hiába a pocak az évek eláru- lója, — hegyes, keménygallér reszelte a nyakát és egy világos nyakkendő, tele pettyekkel, mutatta, hogy viselője rendkívüli kiküldetésben jár. Szive, mintha gyermekek játszanának jétéküllővel, visszhangosb­an kopácsott és a levegő csak akadozott kortyokban volt kajálandó a tüdejét táplálni. Odakünn őszbe hajlott az idő, az ég fekete fáty­lat vont kékje elé, a felhőkön át néhány fürge nap­sugár emlékeztetett a tegnapi nyárra, darvak cso­portja irt le a levegőbe egy megfejthetetlen „v” be­tűt, amelynek az egyik szára valamennyivel rövidebb a másiknál, mintha azok, akik hozzáírhatnák a hiányt, elmaradtak, vagy elhullottak volna egy mindennél ha­talmasabb akadályon, — de Balogh nem látta meg az elmúlás bélyegét, benne, belül, legbelül, az ember fi­zikailag ki nem tapogatható részében, va­lahol a Lé­lek és a Végtelenség között, pompás tavasz harsogott, csodálatos virágok nyíltak, s egy közelben levő harang kongatta az Ünnephasadást: a szív. Hónapok óta figyelte Balog ezt a bensőjében történő titokzatos zsendülést. Először halkan, ki sem vehetően, mint a fűszál növése jelentkezett a sejtel­mes Valami, amelynek nem merte bevallani a nevét, de nem lehetett kinyesni, sem eltagadni nőttön-nőtt, álmatlan éjszakákon, vergődő nappalokon át egészen a jövevény megnevezéséig, máig, a szerelemig. Igen, Balog szerelmes volt. Most, közel az ötvenhez. No, talán nem legeslegelőször, de az amit eddig érzett apró rózsalány volt csupán elmállott mindig nyom­talanul, még csak kormot sem hagyott hátra, míg most, ez, az első igazi szerelem és végzetes is egyben: meg fogja kérni szerelme tárgyának a kezét. A máglyagyújtó neve Margit, foglalkozása tra­­fikoskisasszony. Komoly, érett nő, talán a negyven év határán, de ha esetleg túl is volna ezen a koron, nem számít, sőt, annál jobban illenék hozzá. Csudá­latos, mennyi asszonyt kereső férfi szimatol ebben a rengeteg városban és még senki sem akadt meg ennél a pompás asszonyi értéknél! Szántó hihetetlen, mennyire vak a többi férfi, lám ő, Balog, nem tarto­zik közéjük, ő mindjárt, az első szivarvásárlásnál, észrevette. Ha költő lenne, a világ legszebb verseit írná róla, ha Isten, akkor ezért az asszonyért megte­remtené a világot. (Feltéve, ha még nem­ volna meg­teremtve). Mélyenszántó, szerelmes filozófus lett Balogból, szertelen gyermek és egyben bölcs agy is. És ravasz volt, napi szivaradagját, azt a tíz darab dohánycsodát, nem egyszerre szerezte be, naponta öt­ször nyitott be újabb pótlékért, s ilyenkor Margit vá­lasztotta ki fehér kezével a két szivart, nagyszerű, biz­tos szakértelemmel, soha ilyen szivarokat nem lehetett kapni azelőtt. El kell ismerni, nincs még egy ilyen dohányáruda sehol a világon. Margit, a csodatrafik trafiktündére éppen egy kisfiút, akinek a hátán iskolatáska-pap feszült, csó­kolt meg, többször is, jobbról, meg balról is, a szeme nevetett s hangja úgy ömlött, mint a bársony: — Jánoskám, kis fiam, aztán jó légy, az iskolá­ból egyenesen hazament, ma én is korán otthon le­szek. A kisfiú elszaladt, Balog pedig kábán nézett fel­felé a menyezetre, kereste azt a láthatatlan pörölyt, amely fejbe kólintotta. Szédült. Agyában sebesen, mint a hirtelen kitörő orkán, száguldottak a gondo­latok. Mi ez? Margitnak gyereke van? Ó, lehetsé­ges volna ez, hiszen ő erről nem tudott eddig. Igaz, hogy Margit családi viszonyairól eddig szó sem volt, az időjárás volt a főtéma, meg a drágaság és erről a romlott világról, ahol a nőkről mindinkább leszedi a ruhát a divat. Istenem... Hát nincs tiszta nő ezen a földön. Margitnak gyereke van? — Parancsol, Balog úr? — kérdezett meg Margit kétszer is, amíg Balog meghallotta. A drága lény, minden egyes esetben, olyan kí­váncsian érdeklődött Balog úr kívánsága után, mint­ha nem tudná, hogy csupán a mindig megismétlődő két szivarról van szó. — Két szivart... — dadogta Balog, — két... szivart kérek Margit... kisasszony. Balog úgy érezte, hogy nevetni kellene, ha tudna. Kisasszony... Gyereke van és hagyja, hogy igy tisz­teljék. A két szivar ott incselkedett csábítóan Margit ke­zében. Balog eddig mindig úgy vette el, hogy egy kicsit hozzáért a nő kezéhez, ó, gyönyör isteni pil­lanatai. Most kelletlenül, rekedten szólt: — Csomagolja be kérem ... kisasszony. Az utolsó szót úgy aláhúzta, hogy Margitnak is észre kellett venni. — Rosszkedvű ma Balog úr. *— Igen, — mondta Balog kurtán, fizetett és el­ment. Mi történt közben idekünn? Az előbb még ta­vasz volt, s most hirtelen ősz lett, összerázkódott. Hideg van. Mi történt? Margitnak gyereke mar. Hideg van. Mi történt, mi történt? Margitnak gye­reke van. Megállt. Fejét nekitámasztotta a lámpavasnak. Jó, hideg. Lassan megnyugodott. Gyereke van? Nő, és? Csak nem volt köteles várni rá, Balogra, negy­ven évig? Hiszen ha tudta volna előre, hogy ő, Ba­log, létezik, az más, akkor rossz néven lehetne venni. De így? Baj az, hogy Margintak gyereke van, aki bearanyozza az életét? A filozófia vége az lett, hogy Balog visszament az üzletbe. Tengernyi büszkeség dagasztotta a mellét. Tökéletes embernek, szentnek érezte magát, aki meg tud bocsájtani és nem törődik a múlttal. — Parancsol Balog úr­? ♦ A LEGJOBB BEDÖRZSÖLŐS SPANYOL-NÁTHA FEJ-LÁB ÉS IDEGFÁJDALMAK ELLEN __.1 . ■ _ ■

Next