Keleti Ujság, 1929. október (12. évfolyam, 224-249. szám)
1929-10-02 / 224. szám
s Magyarország, Ausztria, Bulgária — önöké a szó! Hogyan folyt le a keleti jóvátételi konferencia első teljes ülése Áron elnök megvédi a legyőzötteket — „Nincs még nagy színház!“ Csehszlovákia — bemutatkozik — Újak és — öregek — Az elkésett román — Titulescu virraszt Csütörtöd? délután három óra. Ma kezdődik a Keleti Jóvátételi Konferencia plenárius ülése. Az Etoile forgataga olyan, mint más napokon, Párizs nem figyel fel, nem áll meg egy pillanatra sem, nem gondolkozik azon, hogy a közeli hetekben tizenegy győztes országok delegátusaiból alakult aeropag előtt védekezik három legyőzött kis ország újabb elviselhetetlen terhek ellen, hogy milliók verejtékéből, szenvedéséből, megtakarított filléreiből kérnek, követelnek újabb milliókat a győztes, de győzelmükben nem zavartalan pénzügyekkel bajlódó országok. Párizs nem figyel fel, a újságok nem írnak a tanácskozásokról, kiváncsi szemlélő nem ártja magját a delegátusok előkelő és titokzatos visszavonultságába. Hárman vagyunk csak a konferencia előszobájában, két magyar újságíró és egy osztrák. A delegátusok gyülekeznek. Sok közöttük az „új ember“, de sok közöttük a régi,a H Jóvátételi Bizottság szobáiban és előszobáiban otthonos diplomata és szakember. Az újak kissé tanácstalanul mozognak, kíváncsian nézegetik egymást. Egy kopasz fejű barnaruhás jugoszláv delegátus hozzánk is odajön és bemutatkozik. Nem értjük a nevét, ő sem a miénket, de ez csöppet sem zavarja, folytatja a turnéját. Dr. Kienboeck az ősz, joviális osztrák pénzügyminiszter, Ausztria első delegátusa szintén tőlünk kérdezi az egyik bizottsági szoba emeletét. A Jóvátételi Bizottság vörösorrú angol szolgája filozófusi nyugalommal nézi a sürgős forgást. Ő már nagyobb viharokat is látott. Meg is jegyzi nagy szakértelemmel : — Itt ma nem lesz semmi nagy színház A magyar delegáció Sokan feketében vannak, sokan szürke zakkóban. Korányi báró ünnepi zsakettben, gomblyukában Légion d'Honneur ragyogó ezüst szallagos parancsnok rozettájával, az elsők között érkezik. Bevonul adjutánsával, Lukács titkárral a terembe. Kicsi a terem, melegen süti a nap. Itt még „forró“ csaták lesznek. Most még üres, alig néhányan lézengenek diskurálnak az össze vissza álló kis szétszórt barna, posztóterítős asztalok körül. (A nagy patkóalakú asztal két szárnya között kis asztalokat helyeztek el szerteszét.) Kevesen ismerik meg egymást. Örömmel üdvözlk az ismerősöket. Boskovics miniszter érkezik, Jugoszláviai delegátusa szürke zakkóban. Korányi bárót keresi és örömmel rázza a kezét. Beszélgetni kezdenek. Egy csomó ismeretlen. Aztán zsakettben, komoran a sárga arcú Titulescu. Megbízott mióta tavaly láttuk. Nyugodt és komor. Úgy hírlik, nagyon kardoskodott, ne hívják meg egyelőre a legyőzötteket. Minek? Nem ráérnek-e akkor is, amikor már mindent szépen elhatároztak egymás közt a győzők? Áron elnök azonban nem így gondolkozott és ennek a komoly és jóindulatú francia szakértő igazságszeretetétnek köszönhető, hogy már ma ott ülhet delegátusunk a tárgyalóasztalnál. Trianon óta tíz év telt el és ma már nem alkalmasak az idők a „diktátumokra.“ Titulescu bevonul Bevonul Titulescu, bevonulnak a többiek. Megérkezik a deresedős bajusza Csuszkár is. — Ez a legkeményebb mind között — súgja oda az osztrák kolléga. Szörnyen érti a dolgát. Tíz éve tanulja a „jóvátétel” leckét.“ Pontban fél négykor, szigorúan „menetrendszerű“ pontossággal becsukják az ajtót és kezdődik a konferencia. Csend van künn, légy se zug. Berniről nem hallatszanak ki a hangfoszlányok. • A titkok házában folyik a ceremónia. Áron elnök üdvözöl, a meghívott osztrák, magyar és bolgár delegátusok köszönik. Üres, udvarias formák, kedves, jólnevelt úriemberek, kedves jólnevelt ismeretsége. Nem kapnak egymás hajába, nem süvítenek egymásnak gorombaságokat a fülébe. Még Titulescu hangja sem hatol át a falakon. Ő még csendes. Nem beszél, mert ha beszélne,hallanék lenn az Etoile téren is... Egy cseh arcú magas legion d’Honneures fiatalember jön ki a teremből. Benn sűrű még a füstfelhő, de csendes a tanácskozás. A fiatalember jön viszsza, hatalmas aktacsomaggal a hóna alatt. Minek ez? Ma még nem kellenek az akták. Ma még Kienböck doktor is elhárította magától a felszólalás jogát, amellyel (névsor szerint) az udvarias Áron elnök megkínálta. Ma még csak azt határozzák, hogy holnap fognak határozni. Holnap kezdődik az előadás, Kienboeck doktor előadása arról, hogy milyen rettenetes szegény, milyen fizetésképtelen, milyen lerongyolt szegény, szegény Ausztria, amely megszokta, hogy a világ elé tárja sebeit és a világ jóindulattal sajnálkozzék és segítsen rajta... Bulgária hétfőn beszélt és azután, utoljára (névsor szerint) Magyarország. Ez minden. Mára ennyi elég is. Elég. Bizottság sem kell, minek? Mindenki kiváncsi, mindenki hallgathat. Az egész aeropay együttesen fogja meghallgatni az expozékat. Senki sem akar egy szót, egy hangot sem elmulasztani a másik „siralmaiból“. Hátha a háta mögött sikerül meglágyítani a ballagtóság szívét, és akkor mi lesz a hetek óta szépen, keservesen kicsinált kisentente taktikából? 3 óra 50 perc. Nyílik az ajtó. Vége az első ülésnek. Lassan szállingóznak kifelé a szakértők. Görögök, japánok sietnek el. Nekik nem sürgős az ittmaradás, nekik nem fontos, hogy mit sütnek- főznek az áldozatok... Új ember érkezik. Elkésett egy román. Nevetve mondják neki, vége az ülésnek. A román riadlam néz be a terembe. Aztán fellélegzik és visszafordul. Nincs baj, nem történt semmi, ott a zsakettes londoni követ. Románia nyugodtan alhatik, Titulescu virraszt... Aigner László. AZ ERDEI GYILKOSSÁG (28.) Írta : Csehov Antal Minthogy e pillanatban nem tűrhettem emberi hangot, reá akartam rivallni Polikárpsra, de a hangom megtagadta a szolgálatot. A nyelvem épp úgy erejét vesztette s épp oly tehetetlen volt, mint egész testem.Bármily gyötrelmesen esett, mégis tűrnöm kellett, hogy Polikarp szabadítson meg ruhámtól és csuronvizes fehérneműmtől. — Meg sem akar fordulni! — dohogott a szolgám, bábu módjára forgatva egyik oldalómról a másikra. — Holnap elmegyek innen! Nem maradok tovább, a világ minden kincséért sem! A tiszta, száraz fkernemü sem föl nem melegített, sem meg nem nyugtatott- Reszkettem dühömben se félelmemben s a fogam vacogott. Megmagyarázhatatlan volt ez a rettegés... Nem féltem én se kísértetektől, se halottaktól. Még a hivatalbeli tolebonomtól, Poszpelovtól sem, kinek arcképe a fejem fölött függött. Egy pillanatig sem vette le rólam élettelen szemét s hunyorgatni látszott, de engem az nem zavart— .Jövőm nem állt tisztán előttem, de biztosan föl lehetett tenni, hogy nem fenyeget veszély s hogy nem torlódnak fekete felhők a fejem fölé... Nem fenyegetett a halál, nem tartottam semmi betegségtől, egyesek szerencsétlenségének nem tulajdonítottam nagy jelentőséget... Miért, féltem hát, miért vacogott a fogam? A dühöm is érthetetlen volt... A gróf „titka“ csak nem lehetett oka dühömnek. A gróf meg a házassága teljesen közömbös volt előttem- Nem marad számomra más, mint hogy idegességemmel és kimerültségemmel magyarázzam akkori lelkiállapotomat. Mikor Polikárp kiment, fejemre húztam Anélkül, hogy a szervezetnek ártana és anélkül, hogy a gyomorban a legcsekélyebb rendellenességet provokálná — mint ahogy az igen sok gyógyszernél előfordul — a Poudro Louis Legras pillanatok alatt enyhíti a leghevesebb asztmatikus rohamot, katarást, légzési nehézségeket és régi gégehurutból származó köhögést is s mindezeket gyorsan gyógyítja, fia az olvasó egyszer megpróbálta, kizárólag ezt fogja használni, mert hatása csodálatos. Kapható minden gyógyszertárban és drogneriában. Képviselő: I. Lieuze Bucureşti, Calea Moşilor 137._______________________________ a takarót, azzal a szándékkal, hogy tüstént elalszom. Csend volt és sötét volt. Csak a papagáj forgolódott nyugtalanul a kalitkájában és Polikárp szobájában ketyegett szabályosan az óra, egyébként béke és nyugalom volt az egész házban. A testi és lelki elcsigázottság megtette a magáét s kezdettem satnyag adózni. Éreztem, hogy testemről lassanként lehull valami teher, hogy az ismert alakok sajátszerű köddé oszlanak szét öntudatomban; emlékszem reá, hogy még álmodni is kezdtem. Azt álmodtam, hogy egy derült téli reggelen sétára keltem Pétervárott a Novszkiproszpekten s néztem a boltok kirakatait- Bensőmben nyugodt voltam, oly könnyűnek, vidámnak éreztem a lelkemet. A tudat, hogy oly messze vagyok kis falumtól, a grófi birtoktól s a tó hideg vizétől, még nyugodtabb és vidámabb kedvre hangolt. Megálltam egy nagy ablak előtt, melybe női kalapok voltak kirakva. Ismertem mindet. Az egyiket Olga, a másikat Nádja, a harmadikat a szőke Zsófia fején láttam, aki oly váratlanul jelent meg a vadászaton. A kalapok alól ismert arcok mosolyogtak reám. Mikor mondani akartam nekik valamit, mindhárman egy nagy vörös arccá folytak össze. Ez az arc dühösen forgatta a szemeit és kinyújtotta a nyelvét, valaki hátulról összeszorította a torkomat. Megölte a feleségét! — kiáltotta a vörös arc. Magrázkódtam s rémülten ugrottam ki az ágyból. A szivem úgy vélt, hogy majdnem szétpattant, hideg verejték borította el bontokomat. — Megölte a feleségét! — ismételte a papagáj. — Adjatok már cukrot! Ostobák vagytok! fsaffigrak! A papagáj az. — nyugtattam meg magát, és visszabujtam az ágyba. — Hála Istennek! Egyhangú mormolást hallottam... Az eső volt, mely a háztetőt verte— A felhők, melyeket nyugaton láttam, mikor a tó partján mentem, most egészen elborították az eget. Egy villám cikázott gyengén s megvilágította egy pillanatra Poszpelov arcképét... fejem fölött egy mennyim sustorgott... — Az utolsó zivatar ezen a nyáron — gondoltam magamban. Eszembe jutott az a másik zivatar, mikor először voltam a kis vadászlakban... Én meg a vörösruhás leány akkor az ablakban álltunk s néztük a fenyőfákat, melyeket a villámfény megvilágított.. Az elragadó teremtés szemében félelem látszott... Azt mondotta, hogy anyját a villám élte meg s hogy ő is hatásos halált láván magának... Olyan ruhát szeretett volna magára venni, mint a környék leggazdagabb úri asszonyai. Érezte, hogy a szépsége megérdemli a legpazarabb ruhát. És megsejtve nagyságát, szeretett volna felmenni egy dombra s ott szeretett volna meghalni hatásosan. Minthogy letettem minden reményről, hogy ismét elalhatom, felültem ágyamban. Az eső csöndes patakzása csakhamar pokoli lármába csapott át, amit vagy szerettem, mikor a lelkem ment volt haragtól és rettegéstől... Ezúttal végzetteljesnek tűnt fel előttem ez a lárma. Mennyieőcsapásra mennykőcsapás következett. — Megölte a feleségét! — kiáltotta a vörös papagáj. Utolsó szava volt... Lehunyva szemem félelmemben, megragadtam a sötétben a kalitkát s a szoba sarkába hajítottam— — Vigyen el az ördög! — kiáltottam, mikor hallottam a kalitka csörömpölését s a madár nyikkanását. (Folytatjuk.) • f&ta mmtary XII. ÉVF. 224. SZÁM. Tanács az olvasóknak uv.wgyaajr hm in. Masaryk nyilatkozik a kisantant áramairól (Berlin, szeptember 30.) Masaryk cseh köztársasági elnök a Berliner Tageblatt munkatársa előtt nyilatkozott a kisantantról. Kijelentette, hogy 1919- ben a kisantant azért alakult, hogy a Magyarországot környező szomszéd államok védekezhessenek Magyarország támadásai ellen. Masaryk elnök hangoztatta annak szükségességét, hogy Csehszlovákiának fegyverkeznie kell, mert más államok is állandóan fegyverkeznek. A kisantant ennek ellenére meg fog maradni védekező helyzetében és támadást soha sem fog indítani egy állam ellen sem.