Keleti Ujság, 1929. október (12. évfolyam, 224-249. szám)

1929-10-02 / 224. szám

s Magyarország­, Ausztria, Bulgária — önöké a szó! Hogyan folyt le a keleti jóvátételi konfe­rencia első teljes ülése Áron elnök megvédi a legyőzötteket — „Nincs még nagy színház!“ Csehszlovákia — bemutatkozik — Újak és — öregek — Az elkésett román — Titulescu virraszt Csütörtöd­? délután három óra. Ma kezdődik a Keleti Jóvátételi Konferencia plenárius ülése. Az Etoile forgataga olyan, mint más napokon, Párizs nem figyel fel, nem áll meg egy pillanatra sem, nem gondolkozik azon, hogy a­ közeli hetekben tizenegy győztes országok delegátusaiból alakult aeropag előtt védekezik három legyőzött kis ország újabb elvisel­hetetlen terhek ellen, hogy milliók verejtékéből, szen­vedéséből, megtakarított filléreiből kérnek, köve­telnek újabb milliókat a győztes, de győzelmükben nem zavartalan pénzügyekkel bajlódó országok. Párizs nem figyel fel, a újságok nem írnak a tanácskozásokról, kiváncsi szemlélő nem ártja ma­gját a delegátusok előkelő és titokzatos visszavonult­­ságába. Hárman vagyunk csak a konferencia előszo­bájában, két magyar újságíró és egy osztrák. A delegátusok gyülekeznek. Sok közöttük az „új ember“, de sok közöttük a régi,­­a H Jóvátételi Bi­zottság szobáiban és előszobáiban otthonos diploma­ta és szakember. Az újak kissé tanácstalanul mo­zognak, kíváncsian nézegetik egymást. Egy kopasz fejű barnaruhás jugoszláv delegátus hozzánk is oda­jön és bemutatkozik. Nem értjük a­ nevét, ő sem a miénket, de ez csöppet sem zavarja, folytatja a tur­néját. Dr. Kienboeck az ősz, joviális osztrák pénz­ügyminiszter, Ausztria első delegátusa szintén tő­lünk kérdezi az egyik bizottsági szoba emeletét. A Jóvátételi Bizottság vörösorrú angol szolgája filozó­­­fusi nyugalommal nézi a sürgős forgást. Ő már na­­­gyobb viharokat is látott. Meg is jegyzi nagy szak­értelemmel : — Itt ma nem lesz semmi nagy színház A magyar delegáció Sokan feketében vannak, sokan szürke zakkó­­ban. Korányi báró ünnepi zsakettben, gomblyukában Légion d'Honneur ragyogó ezüst szallagos parancs­nok rozettájával, az elsők között érkezik. Bevonul adjutánsával, Lukács titkárral a terembe. Kicsi a terem, melegen süti a nap. Itt még „forró“ csaták lesznek. Most még üres, alig néhányan lézengenek diskurálnak az össze vissza álló kis szétszórt barna, posztóterítős asztalok körül. (A nagy patkóalakú asztal két szárnya között kis asztalokat helyeztek el szerteszét.) Kevesen ismerik meg egymást. Öröm­mel üdvözlk az ismerősöket. Boskovics miniszter ér­kezik, Jugoszláviai delegátusa szürke zakkóban. Ko­rányi bárót keresi és örömmel rázza a kezét. Be­szélgetni kezdenek. Egy csomó ismeretlen. Aztán zsakettben, komo­ran a sárga arcú Titulescu. Megbízott mióta tavaly láttuk. Nyugodt és komor. Úgy hírlik, nagyon kar­doskodott, ne hívják meg egyelőre a legyőzötteket. Minek? Nem ráérnek-e akkor is, amikor már min­dent szépen elhatároztak egymás közt a győzők? Áron elnök azonban nem így gondolkozott és ennek a komoly és jóindulatú francia szakértő igazságsze­­retetétnek köszönhető, hogy már ma ott ülhet dele­gátusunk a tárgyalóasztalnál. Trianon óta tíz év telt el és ma már nem alkalmasak az idők a „diktátu­mokra.“ Titulescu bevonul Bevonul Titulescu, bevonulnak a többiek. Meg­érkezik a deresedős bajusza Csuszkár is. — Ez a legkeményebb mind között — súgja oda az osztrák kolléga. Szörnyen érti a dolgát. Tíz éve tanulja a „jóvátétel” leckét.“ Pontban fél négykor, szigorúan „menetrendsze­rű“ pontossággal becsukják az ajtót és kezdődik a konferencia. Csend van künn, légy se zug. Berniről nem hallatszanak ki a hangfoszlányok. •­­ A titkok házában folyik a ceremónia. Áron el­nök üdvözöl, a meghívott osztrák, magyar és bolgár delegátusok köszönik. Üres, udvarias formák, kedves, jólnevelt úriemberek, kedves jólnevelt ismeretsége. Nem kapnak egymás hajába, nem süvítenek egymás­nak gorombaságokat a fülébe. Még Titulescu hangja sem hatol át a­ falakon. Ő még csendes. Nem beszél, mert ha beszélne,­­hallanék lenn az Etoile téren is... Egy cseh arcú magas legion d’Honneures fiatal­ember jön ki a teremből. Benn sűrű még a füstfel­hő, de csendes a tanácskozás. A fiatalember jön visz­­sza, hatalmas aktacsomaggal a hóna alatt. Minek ez? Ma még nem kellenek az akták. Ma­ még Kien­böck doktor is elhárította magától a felszólalás jo­gát, amellyel (névsor szerint) az udvarias Áron el­nök megkínálta. Ma még csak azt határozzák, hogy holnap fognak határozni. Holnap kezdődik az elő­adás, Kienboeck doktor előadása arról, hogy milyen rettenetes szegény, milyen fizetésképtelen, milyen lerongyolt szegény, szegény Ausztria, amely meg­szokta, hogy a világ elé tárja sebeit és a világ jó­indulattal sajnálkozzék és segítsen rajta... Bulgária hétfőn beszélt és a­zután, utoljára (névsor szerint) Magyarország. Ez minden. Mára ennyi elég is. Elég. Bizottság sem kell, minek? Min­denki kiváncsi, mindenki hallgathat. Az egész aero­pay együttesen fogja meghallgatni az expozékat. Senki sem akar egy szót, egy hangot sem elmulasz­tani a másik „siralmaiból“. Hátha a háta mögött si­kerül meglágyítani a ballagtóság szívét, és akkor mi lesz a hetek óta szépen, keservesen kicsinált kis­­entente taktikából? 3 óra 50 perc. Nyílik az ajtó. Vége az első ülés­nek. Lassan szállingóznak kifelé a szakértők. Gö­rögök, japánok sietnek el. Nekik nem sürgős az itt­­maradás, nekik nem fontos, hogy mit sütnek- főznek az áldozatok... Új ember érkezik. Elkésett­­ egy román. Ne­vetve mondják neki, vége az ülésnek. A román riad­­­lam néz be a terembe. Aztán fellélegzik és vissza­fordul. Nincs baj, nem történt semmi, ott a zsa­­kettes londoni követ. Románia nyugodtan alhatik, Titulescu virraszt... Aigner László. AZ ERDEI GYILKOSSÁG (28.) Írta : Csehov Antal Minthogy e pillanatban nem tűrhettem emberi hangot, reá akartam rivallni Poli­­kárpsra, de a hangom megtagadta a szolgála­tot. A nyelvem épp úgy erejét vesztette s épp oly tehetetlen volt, mint egész testem.Bármily gyötrelmesen esett, mégis tűrnöm kellett, hogy Polikarp szabadítson meg ruhámtól és csuronvizes fehérneműmtől. — Meg sem akar ford­ulni! — dohogott a szolgám, bábu módjára forgatva egyik oldal­­­ómról a másikra. — Holnap elmegyek innen! Nem maradok tovább, a világ minden kin­cséért sem! A tiszta, száraz fkernemü sem föl nem melegített, sem meg nem nyugtatott- Reszket­tem dühömben se félelmemben s a fogam va­cogott. Megmagyarázhatatlan volt ez a rette­gés... Nem féltem én se kísértetektől, se halot­taktól. Még a hivatalbeli tolebonomtól, Posz­­pelovtól sem, kinek arcképe a fejem fölött függött. Egy pillanatig sem vette le rólam élettelen szemét s hunyorgatni látszott, de en­gem az nem zavart— .Jövőm nem állt tisztán előttem, de biztosan föl lehetett tenni, hogy nem fenyeget veszély s hogy nem torlódnak fekete felhők a fejem fölé... Nem fenyegetett a halál, nem tartottam semmi betegségtől, egyesek szerencsétlenségének nem tulajdoní­tottam nagy jelentőséget... Miért, féltem hát, miért vacogott a fogam­? A dühöm is érthe­tetlen volt... A gróf „titka“ csak nem lehetett oka dühömnek. A gróf meg a házassága tel­jesen közömbös volt előttem- Nem marad szá­momra más, mint hogy idegességemmel és ki­merültségemmel magyarázzam akkori lelki­­állapotomat. Mikor Polikárp kiment, fejemre húzta­m Anélkül, hogy a szervezetnek ártana és anélkül, hogy a gyo­morban a legcsekélyebb rendellenességet provokálná — mint ahogy az igen sok gyógyszernél előfordul — a Poudro Louis Legras pillanatok alatt enyhíti a leghe­vesebb asztmatikus rohamot, katarást, légzési nehézségeket és régi gégehurutból származó köhögést is s mindezeket gyorsan gyógyítja, fia az olvasó egyszer megpróbálta, kizárólag ezt fogja használni, mert hatása csodálatos. Kapható minden gyógyszertárban és drogne­­riában. Képviselő: I. Lieuze Bucureşti, Calea Moşilor 137._______________________________ a takarót, azzal a szándékkal, hogy tüstént el­alszom. Csend volt és sötét volt. Csak a pa­pagáj forgolódott nyugtalanul a kalitkájá­ban és Polikárp szobájában ketyegett szabá­lyosan az óra, egyébként béke és nyugalom volt az egész házban. A testi és lelki elcsigá­­zottság megtette a magáét s kezdettem satny­­ag adózni. Éreztem, hogy testemről lassanként le­hull valami teher, hogy az isme­rt alakok sa­­játszerű köddé oszlanak szét öntudatomban; emlékszem reá, hogy még álmodni is kezd­tem. Azt álmodtam, hogy egy derült téli reg­gelen sétára keltem Pétervárott a Novszki­­proszpekten s néztem a boltok kirakatait- Bensőmben nyugodt voltam, oly könnyűnek, vidámnak éreztem a lelkemet. A tudat, hogy oly messze vagyok kis falumtól, a grófi bir­toktól s a tó hideg vizétől, még nyugodtabb és vidámabb kedvre hangolt. Megálltam egy nagy ablak előtt, melybe női kalapok voltak kirakva. Ismertem mindet. Az egyiket Olga, a másikat Nádja, a harmadikat a szőke Zsó­fia fején láttam, aki oly váratlanul jelent meg a vadászaton. A kalapok alól ismert ar­cok mosolyogtak reám. Mikor mondani akar­tam nekik valamit, mindhárman egy nagy vörös arccá folytak össze. Ez az arc dühösen forgatta a szemeit és kinyújtotta a nyelvét, valaki hátulról összeszorítot­ta a torkomat. Megölte a feleségét! — kiáltotta a vö­rös arc. Magrázkódtam s rémülten ugrottam ki az ágyból. A szivem úgy vélt, hogy majd­nem szétpattant,­ hideg verejték borította el bontokomat. —­ Megölte a feleségét! — ismételte a pa­pagáj. — Adjatok m­ár cukrot! Ostobák vagy­tok! fsaffigrak! A papagáj az­. — nyugtattam meg magát, és visszabujtam az ágyba. — Hála­­ Istennek! Egyhangú mormolást hallottam... Az eső volt, mely a háztetőt verte— A felhők, me­lyeket nyugaton láttam, mikor a tó partján mentem, most egészen elborították az eget. Egy villám cikázott gyengén s megvilágítot­ta egy pillanatra Poszpelov arcképét... fejem fölött egy mennyim sustorgott... — Az utolsó zivatar ezen a nyáron — gon­doltam magamban. Eszembe jutott az a másik zivatar, mikor először voltam a kis vadászlakban... Én meg a vörösruhás leány akkor az ablakban áll­tunk s néztük a fenyőfákat, melyeket a vil­lámfény megvilágított­.. Az elragadó terem­tés szemében félelem látszott... Azt mondot­ta, hogy anyját a villám élte meg s hogy ő is hatásos halált láván magának... Olyan ruhát szer­etet­t volna magára venni, mint a környék leggazdagabb úri asszonyai. Érezte, hogy a szépsége megérdemli a legpazarabb ruhát. És megsejtve nagyságát, szeretett volna felmen­ni egy dombra s ott szeretett volna meghalni hatásosan. Minthogy letettem minden reményről, hogy ismét elalhatom, felültem ágyamban. Az eső csöndes patakzása csakhamar pokoli lármába csapott át, amit vagy szerettem, mi­kor a lelkem ment volt haragtól és rettegés­től... Ezúttal végzetteljesnek tűnt fel elő­ttem ez a lárma. Mennyieőcsapásra mennykőcsa­­pás következett. — Megölte a feleségét! — kiáltotta a vö­rös papagáj. Utolsó szava volt... Lehunyva szemem fé­lelmemben, megragadtam a sötétben a kalit­kát s a szoba sarkába hajítottam— — Vigyen el az ördög! — kiáltottam, mi­­­­kor hallottam a kalitka csörömpölését s a­­ madár nyikkanását. (Folytatjuk.) • f&ta mmtary XII. ÉVF. 224. SZÁM. Tanács az olvasóknak uv.wgyaajr hm in. Masaryk nyilatkozik a kisantant áramairól (Berlin, szeptember 30.) Masaryk cseh köztár­sasági elnök a Berliner Tageblatt munkatársa előtt nyilatkozott a kisantantról. Kijelentette, hogy 1919- ben a kisantant azért alakult, hogy a Magyarorszá­got környező szomszéd államok védekezhessenek Magyarország támadásai ellen. Masaryk elnök han­goztatta annak szükségességét, hogy Csehszlovákiá­nak fegyverkeznie kell, mert más államok is állan­dóan fegyverkeznek. A kisantant ennek ellenére meg fog maradni védekező helyzetében és támadást soha sem fog indítani egy állam ellen sem.

Next