Keleti Ujság, 1938. augusztus (21. évfolyam, 170-194. szám)
1938-08-08 / 176. szám
E GTOH# Ma egy egyszerű paraszt szorongatta kérges tenyerével kezemet, de szemeiből a lélek szelleme és a jóság lelke sugárzott felém. Szeretem a jó polgárokat. Olyan józanok és csendesek ők s akár az olajozott ajtók, ha hozzájuk érsz, simán nyílnak és csukódnak mindig. Gyakran éhesek és néha szerelmesek. (Ilyenkor sóhajtani is tudnak) Csak gyomor- és zsebbántalmaik vannak, (egyébként, nagyon egészségesek). Természetesen ettől egy kicsit idegesek lesznek és kiabálnak is, de azután újra megnyugodnak. Nem úgy, mint a művészek, írók, filozófusok s egyéb „éhenkórászok“ és „ripacsok“, akik az ő szemükben még mindig gonosz bohémek, vagy félbolondok. S talán igazuk is van. Hogy is érthetnék meg azt a nyugtalanságot, amely bennük van ,s nem tűr sem egyhangúságot, sem helyhezkötöttséget. A lélek nem akar megnyugodni s látszólag hűtlenül mindenhez és mindenkihez rohan tovább célja felé. Rohan, mig föl nem építette házát s minél magasabbra építi azt (célul mindenkinek), annál magányosabbá lesz szegény. Titokzatosan és látszólag el nem érhetően lebeg mindenki fölött, éppen akkor,, amikor a legközelebb szeretne lenni mindenkihez. Egészen közel a valósághoz, az emberekhez, mert önző az, ki társ nélkül akar magas, hegycsúcsokra hágni. A boldogság csak ott és akkor kezdődhetik igazán, mikor javainkban másokkal is osztozhatunk. De sajnos hiába adunk annak, aki nem képes azt elfogadni, fölfogni és megérteni, még akkor sem, ha ezt a legnagyobbszerűbb formában tesszük. Várjon, el tudná azt hinni valaha a jó polgár, hogy a művész nem önmagáért, fianem érte nyugtalan. És nyugtalan lesz addig,míg át nem tudja adni neki mindazt, amit önmagában olyan tisztán érez és lát. Mindazt a magasabb összhangot, amelyet, ha föl tudna fogni és magáévá tudna tenni, talán testvérként köszönthetné általa gyűlölt szomszédját is. Akármerre nézek csak a hétköznap szürkeségét látom magam körül. Milyen hogy a fény bennünk van, s ha akarjuk ragyogni fog körülöttünk ez a szomorú szürkeség. Udvaromról betekintenek a fenyők és erdők friss illatát lehelik felém. Barátaim ők, őrt állanak felettem. Csendes suhogásukra minden emlékem visszatér és én minden emlékemmel a szürke jelenből a csodálatos jövő felé haladok. Boldog tudat érezni azt, hogy ha tétlenül ülünk, akkor is épül bennünk csendes biztonsággal a jövő. A jövőért mindig hajlandó vagyok föláldozni a jelent. De miképpen tudhatnám nyugodtan feláldozni a jelent, ha félnék a haláltól. A napokban egy csodálatos felirattal találkoztam: „Ha a természet lelkébe tekintesz, mindenütt változást látsz, de megsemmisülést sehol.“ Ó, boldog eszmetalálkozás, mintha én irtam és függesztettem volna ezeket a szavakat arra a falra. S eszembe jutott, hogy a legnagyobb órám számunkra az a pillanat, mikor önmagunkkal a külvilágban is találkozunk. Az ilyen találkozás igazol bennünket s ezen keresztül megnyugtat és felemel. * Ha örömeinkre és fájdalmas kiáltásainkra a társadalom miatt hangfogót teszünk, akkor lassan azt is elérhetjük, hogy nem lesznek sem örömeink, sem nemes fájdalmaink. ■* A legtöbb ember elfelejti egy órával, előbb mondott véleményünket, tiszen egy órával előbb véghezvitt cselekedetünket csak azután ítél meg, amit a legutolsó pillanatban mondtunk, vagy cselekedtünk. tBOUt ' Az ítélkezésnek, ilyen formájára többé-kevésbbé mindnyájan hajlamosak vagyunk, mert fárasztó és unalmas nekünk egy gondolatot, vagy cselekedetet az őket megelőző gondolatok és cselekedetek láncába helyezni s így mondani ilételt róluk. * Elöttem fekszik egy levél, s szelíd fényével reám világit. Csak egy lap abról a könyvből, amit valaki küldeni akart nekem és mégis megérzem ebből az egyetlen lapból az egész könyv lényegét, szépségét. Én ezt könyvet egyszer kezembe akartam tartani, mébol lá-- jól tudom — a lélek csodálatos és mindig megújuló illata fog felém szalálni. Flórián Tibor. zer. ÉVF. 176. SZÁM —1938. AUGUSZTUS 3 KVETÍTÉS. 11 NEURALGIA ,JíÍ FEJ. FAJÁT ,! Castelgandolfoban, XL Pius pápa kertjében (Castelgandolfo, augusztus hó.) Alig húsz percnyire Rómától, fent az albánói tavat körülölelő vadregényes hegyoldalon fekszik Caselgandolfo. Valamikor, kétezer évvel ezelőtt, az első római birodalom fényűző korszakában, pazar villák, gyönyörű kastélyok állottak itt a narancsligetek, cipruserdők árnyas lombjai közé elrejtve. Róma császárai és patrícius családjai menekültek ide a nyári hőség elől. Fogataikkal ők is lent voltak másfél óra alatt az örökváros fórumán, ügyesbajos dolgaikat tehát könnyen elintézhették, viszont mégsem kellett, hosszú mérföldekre elszökniök a római nyár forró hónapjai elöl. A monda szerint a germán barbárok dúlták aztán szét Castelgandolfo pazar villáit. Amikor Rómában sem találtak semmi kincset és drágaságot, kijöttek ide a patrícius-villákba, hogy előkerítsék azt, amit egész Italián át hiába kerestek, a császári kincsek azonban itt sem kerültek elő. Azóta se próbálkozott meg senki Castelgandolfo újjáépítésével. A császári Róma bukása tönkretette az ősi patrícius-családokat is, a későbbi pápai állam pedig nem tartotta szükségesnek, hogy újból életrehívja a császári fényűzés korszakát. Csak a múlt század vége felé, amikor Róma Olaszország fővárosa lett, épült fel mégis egy-két villa az egykori császári kastélyok helyén. ................... Talán éppen az egykori császári üdülő elhagyatottsága indította arra XI. Pius pápát, hogy Castelgandolfot válassza ki nyaralóhelyéül. A domomikánus kolostor ugyanis, amelyben az öregedő pápa tölti a nyarat, éppen abban az óriási pakkban épült, melynek közepén állt valamikor a császári villa is. A romokat senki se építette újjá, de éppen igy nem nyúlt senki a parkhoz sem. Négy-ötszázéves fatörzsek állnak őrt a pápa „villája" körül s ahogy végigmegyünk a hatalmas park süppedő ösvényein, úgy érezzük, mintha, nem isa földön járnánk. A park kertészei azonnal figyelmeztetnek rá: másfélezer év óta porladó fatörzsek hátán járunk s a föld csak mélyen alattunk kezdődik. Minden, ami ielombosodott itt az utolsó négy-ötévszázad folyamán, tulajdonképpen ezekre a korhadó fa törzsekre nőtt rá és csak a nagyon öreg fák gyökerei érnek le egészen a fekete humuszig, szépnek, mint a „Sua Sanfita" parkjából. A legtöbbször csak akkor tért vissza a park legészakibb pontján álló villájába, amikor a kis kápolna harangja már belekongta az esti szürkületbe az Ave Máriát. Persze, akkor már annyira elfáradt az egész napi munkától, a»sok sétától, hogy nem foglalkozott többé semmiféle hivatalos üggyel sem. Elköltötte az ebédjénél is egyszerűbb vacsoráját és nyugovóra tért Néha azonban még lefekvés előtt ellátogatott a castelgandolfói pápai gazdaságba is- A pásztorok nyolc óra után mindig behajtották a pápai gazdaság állatait, mert tudták, hogy a pápa nagyon szereti az állatokat és személyesen is meg akar győződni tehenei, bárányai sorsáról. Ezt már nem a kertész mesélte nekem, egész Castelgandolfo tudja: nincs jobb gazda a pápánál. Szeretettel, nagy hozzáértéssel kezeli a kis birtok ügyeit és eddig még egyetlen alkalmazottja sem hagyta el. Aki egyszer a pápai gazdaságba bekerül, nem akar onnan elmenni soha. Állítólag csak Rocca delle Caminateban, Mussolini kis gazdaságában bánnak olyan jól az emberekkel, mint itt, a castelgandolfci kis birodalomban. A „legcsendesebb testvér" napi programja A kertész meséli nekem, hogy egy-két évvel ezelőtt, amikor még jobb egészségnek örvendett a „Sua Santita", XI. Pius néha egész napokat itt töltött, a park árnyékos ligeteiben. Már kora reggel, amikor így, hat óra után, elmondta miséjét, kijött ide a parkba és az egyik kétezer éves mohával benőtt kőasztalon fogyasztotta el reggelijét. Ide hozatta ki a könyveit, leveleit, itt dolgozott és itt egész délelőtt. Néha az ebédjét is itt fogyasztotta el, ami még a kertész szerint is nagyon egyszerű ételekből állott. Délután aztán legtöbbször a nunciusokat, bíborosokat, püspököket fogadta. Itt tárgyalta meg velük az egyház ügyeit, innen, ebből az elhagyatottságában oly szép parkból irányította tulajdonképpen az egész egyház életét. Noha még a messzi földről jött zarándokokat is itt fogadta és mint jó házigazda, körülvezette őket a hatalmas parkban. Elmagyarázta nekik a park történetét, megmutatta a római campagna csodás panorámáját, amely talán egyetlen kilátóhelyről se tűnik fel olyan Akire az ismert különösképpen is vigyáz . . . Persze, az egész környék aggódik a posta életéért Mindenki tudja, hogy három év óta csak a csoda, Isten különös kegye élteti az agg pápát. A faluban mesélik, hogy amikor a múlt év nyarán olyan súlyos beteg volt, néha egész éjszakákon át virrasztott a környék népe. Ezek az egyszerű emberek természetesen nemcsak mint „pápát" szeretik XI. Piust, hanem mint embert is. Barátjuknak, atyjuknak tartják s betegágya mellett is inkább szeretettel, mint fél tiszteletet virraszanak. Ez a nyár eddig még nem okozott meglepetést. A castelgandolfói park nap-nap után látja a pápát, akinek mostanában nem tartózkodik annyi orvos sem a közelében, mint azelőtt. Ki tudja, a Vatikán rideg márványtermei már régen elvették volna XI Pius életét és talán igaza van a castelgandolfói népnek, hogy a Sua Santita Castelgandolfo nélkül nehezen bírta volna elviselni a súlyos betegségét. Érdekes az olasz nép lelke: a nép gyermekei még a pápa betegségével kapcsolatban is összeegyeztetik a vallás és a fasizmus iránt érzett tiszteletüket. Sandro Cavonna, Castelgandolfo egyetlen vendéglőse szerint ugyanis abban, hogy a pápa életét Castelgandolfo erősíti rrug évről-évre, nemcsak Isten különös kegyelme látszik fennforogni, hanem a fasizmus küldetésének a ténye is. Ha Mussolini ki nem békíti az egyházat az állammal és a lateráni szerződés nem oldja fel XI. Piust az elődjei által vállalt önkéntes rabság kötelékeiből, ha tehát ,a pápának állandóan a Vatikán falai között kellett volna tartózkodnia, XI. Pius legyengült szervezete nem igen tldott volna ellentállni a betegségek megújuló rohamának... •Úr-Dél van, amikor ezeket a sorokat ivom. Ablakomból nagyszerű kilátás nyílik a pápai park bejáratára. Talán hetven, talán száztagú zarándokcsoport érkezett éppen most a park kipuja elé: egytől-egyig fahét bőrű papok A kis olasz falu kiváncsi, érdeklődő népe végigkíséri őket az egész parkon. V. F.