Képes 7, 1987. július-szeptember (2. évfolyam, 30-39. szám)
1987-08-01 / 31. szám
L J. II és Aprócska házban, völgy ölén, öreg anyóka éldegél. Nyuszik, gidák, dalos rigók jól ismerik a házikót. Az út felől, a kert alatt vidám gyerekcsapat szalad, és réten termett nagy nyaláb kakukkfű, zsálya, szarkaláb. Törökszegfű meg kankalin virít a lányok karjain. Anyóé mind e sok virág. Topognak pettyes őzgidák, ugrál a Bodri és ugat, Cilicicus velük mulat, zsivajjal hegy-völgy megtelik, és játszadoznak esteiig. De télen - hogy és miképp esett? hiába várt vendégeket. Elmúlt egy hét a más után, és nem zörgettek ajtaján. Hó ült a bokron, bérceken, a lágyan lejtő réteken, bükk ágbogán, tölgyágakon, csikart a fagy, mint vaskarom. Nyulacska rítt a fák mögött, a félsz szívébe költözött, s a kék patakban gyors halak cikáztak jégpáncél alatt. És ismerik a fák, hegyek, a Mátrán úszó fellegek, a lepke, pinty, kakukkmadár, az őzcsalád, mely arra jár. Szelíd, kezes kis őzikék keresik meg a nénikét, kit, kedveskedve, réges-rég csak őz anyónak hív a nép. Anyót az első napsugár serény munkában látja már: csuporra, tálra pettyeket, virágos ágat festeget. Ecsetje fürgén föl-le jár, csapongva, mint a vadmadár. Csak akkor nyugszik, nem siet, ha ráborul a szürkület. IEE