Képes Európa, 1996. április-június (5. évfolyam, 14-26. szám)

1996-04-03 / 14. szám

KRESZ LÁSZLÓ E­duárd Nem tehet róla, de valahányszor közeleg a húsvét, neki először Eduárd jut az eszé­be. Soha, senkinek nem beszélt még a do­logról, aprócska korában hétpecsétes ti­tokként őrizte, felnőttként kifejezetten szégyellte. Félt, hogy néhányan megsér­tődnek, szentségtörésnek tartják majd, pedig őszintén hitte, nincs abban semmi bántó, hogy... Alig múlt hároméves, amikor Eduárd a családhoz került. Persze akkor még nem Eduárdnak hívták, egyáltalán nem volt neve. Aztán Apu Gyuszinak keresztelte, s többnyire Nyuszi Gyusziként becézget­­te, Anyu Döncinek szólította, Nagyapa Fehér Hógolyónak nevezte, három évvel idősebb bátyja, Gergő viszont kijelentet­te: azt a piros szemű nyulat csakis Edu­árdnak hívhatják. Soha nem firtatta, miért épp ezt a nevet adta neki, s azóta sem fejtette meg a titkát, de az Eduárd neki is nagyon tetszett. Talán, mert olyan nehezen kimondható volt... Eduárd - nem kis vita után - húsvétva­­sárnap érkezett a családhoz. Apu korábban hallani sem akart róla, hogy városi bérlaká­sukba - akár egyetlen napra is - egy nyúl betegye a tappancsait. Eduárd végül csak azért kapott „beutazási engedélyt” a három­szobás, előszobás birodalmukba, mert hús­vét előtt Gergő egy álló héten át - reggel és este - rendületlenül siránkozott-panaszko­­dott, hogy az óvodában már mindenkinek volt nyuszija, csak neki nem, s hogy min­denki szülei sokkal megértőbbek, mint az övé, s hogy ha most sem hoz igazi nyuszit a nyuszi, akkor ő bizony valamennyi ajándékát kiszórja majd a harmadik emeleti erkélyről az utcá­ra. Amire persze nem az volt az első válasz, hogy akkor ter­mészetesen megkapja a nyuszit, hanem Apu több ízben is, s egyre hangosabban valamilyen nyaklevesekről beszélt, aztán szóba került egy fal is, amely az első után a másik pofont adja majd, sőt felmerült az is, hogy abban az évben bizony elmarad a húsvét. Aztán már nemcsak Gergő, hanem Anyu és Nagyapa is támadásba lendült, s amikor utolsó érvként Nagyi felvetette azt a lehetőséget, hogy ha nincs nyuszi, akkor esetleg húsvéti sonka sem lesz, Apu beadta a derekát. De Eduárd először így is csak az erkélyre kapott „tartózko­dási engedélyt”. Látszólag nem is vágyott többre, a kőrenge­tegben nagyon jól érezte magát a kartondobozba gyűjtött fű közepén. Ők, a gyerekek azonban nem elégedtek meg azzal, hogy Eduárd fél méterszer félméteres házában szökdécsel, szerették volna, ha felfedezi az egész lakást, s benne az ő já­tékbirodalmukat. Miközben Eduárd viharos gyorsasággal át­­szökellt elképedt apjuk lába között és bevackolta magát ked­venc sporttáskájába, a gyerekek visongtak a gyönyörűségtől. Eduárd, a pici fehér hógolyó, az időközben Gyusziból Nyuszi Gyuszivá előlépett négylábú szőrmók, az ünnepek alatt a család kedvence lett, s amikor már rég elfogyott a son­ka és a tojás, Eduárd még mindig ott szökdécselt a teraszon. Tartózkodási engedélyét Apu hétről hétre meghosszabbította, bár szüleik háttérben zajló tárgyalásairól ők, a gyerekek sem­mit sem tudtak, számukra oly természetes volt, hogy Eduárd velük él, el sem tudták volna képzelni a mindennapjaikat nél­küle. Abban az évben forró nyár, szép, hosszú, meleg ősz volt, így Eduárd sokáig nyugodtan alhatott megszokott helyén, a kartondobozban a teraszon. A problémák csak akkor kezdőd­tek, amikor beköszöntenek az első fagyok, Eduárdnak új vac­kot kellett találni­­ a lakásban. Apu szörnyülködve nézte, hogy Eduárd a szobákban flangálva itt is, ott is elpottyant va­lamit. A gyerekek és a nagyszülők mindig siettek eltüntetni a nyomokat, de amikor Eduárd Apu kedvenc foteljét is megtisz­telte, a huzattal együtt a sorsa is megpecsételődött. „Mennie kell!” - mondta Apu ellentmondást nem tűrően Anyunak, úgy, hogy ők ne hallhassák. Az ismerős hentessel megbeszélte, hogy az időközben megemberesedett, illetve megnyúlásodon nyuszit elviszi hozzá, s ő majd teszi a dolgát. Eduárd egy hétfő reggel, a legnagyobb rohanás közben tűnt el a lakásból. „Valószínűleg kiszökött a nyitott ajtón” - mond­ták a szülei, s Apu még a látszat kedvéért le is szaladt a lép­csőházba, hogy megnézze, nem bújik-e meg valamelyik for­dulóban. De Eduárd nem került elő. Gergő hamar túltette magát a dolgon, ő azonban vigasztal­hatatlan maradt. Anyuval hússzor-harmincszor is végigjárták a lépcsőházat, mindhiába. Még hetek múlva is, valahányszor hazajöttek az óvodából, egykori játszótársát kereste. Szülei nem tudták, mitévők legyenek, míg egyik este Apu azt mond­ta: „Azt hiszem, Eduárd meghalt!” Kedvenc sporttáskájából előhúzott egy plüssnyuszit, s a kezébe adta. Ő ránézett és a sarokba hají­totta. Aztán egyre többet játszott vele, végül elalváskor is magához vette. Nyuszi Gyuszi­nak, Nyulambulamnak, sőt Döncinek is be­cézte, de sohasem hívta­­ Eduárdnak. Egy­szer aztán kitalálta, hogy a mindig megértő­en hallgató plüssnyuszinak Eduárdról fog mesélni. Attól fogva egykori barátja volt a vadász, aki megmentette Piroskát a farkas­tól, ő volt a király legkisebb és legügyesebb fia, aki minden veszélyt vállalva kiszabadította szerelmét a hétfejű sárkány fogságából, s ő volt Erős János, Rózsa vitéz, sőt még maga Mátyás király is. Eduárd távollétében is olyannyira helyet követelt magának a családban, hogy amikor közelgett a következő húsvét, Apu és Anyu titkos tervet szőttek. Nem tudták, hogy ő kihallgatja őket, amikor épp megbeszélik, keresnek egy ugyanolyan nyu­lat, mint amilyen Eduárd volt. Amikor húsvétvasárnap kimentek a teraszra, hogy megles­sék, mit hozott a nyuszi, a kartondobozba gyűjtött fű közepén ott üldögélt egy fehér hógolyó, aki tényleg pont olyan volt, mint... - Eduárd! - kiáltotta ő örömmel, s eszébe jutott, amit a templomban mesélt a pap bácsi Jézusról meg az ő feltámadá­sáról. „Feltámadt, Eduárd is feltámadt!” - gondolta gyereknyi eszével, de nem merte kimondani, mert Anyuék azt hiszik, hogy ők egy másikat vettek. „Nem tudják, hogy Eduárd kiles­te őket, melyik árushoz mennek, s gyorsan belebújt a kosárba, hogy őt hozhassák vissza újra neki.” Azóta több mint húsz év telt el, de a húsvétról még most is először mindig Eduárd jutott eszébe, mert számára ő volt az első, aki feltámadt. Soha, senkinek nem beszélt erről. „Badar­ságnak, szentségtörésnek tartanák” - gondolta, miközben hit­te, hogy nem az. Mert számára a feltámadás azt jelentette, hogy akiket nagyon szeretett, s akik valamikor elhagyták, azok újra feltűnnek az életében. Például a Nagyi is, aki öt éve ment el, de a napokban egy társaságban ott ült vele szemben. Jóságosan, megértően, sze­retettel nézett rá kicsit fáradt szemével, s csendesen megje­gyezte: ideje megvenni a húsvéti sonkát... MOTTO: Emlékezem, emlékezem s csak ettől szép az életem. VERLAINE EURÓPA [

Next