Képes Figyelő, 1948 (4. évfolyam, 3-52. szám)

1948-01-17 / 3. szám

POLITIKAI, TÁRSADALM MŰVÉSZETI és GAZDASÁGI HETILAP FŐSZERKESZTŐ dr. vásárhelyi ferenc SZERKESZTŐ PETUR LÁSZLÓ A szélsőjobboldal különböző szak­ék­t adott le az eltarolt hetekben. A nagy össze­esküvés leleplezése óta — mint Rákosi Má­tyás mi­niszterelnö­khelyettes legutóbb meg­állapította — nem mutatkoznak olyan je­lek, melyekből arra lehetne következtetni, hogy a köztársaság éa a fennálló rend el­­en merénylet készülne, m­i minden körül­mények­­ között hiszek Rákosi Mátyásnak, bízom az ő államférfiúl megítéléseiben és éleslátásában és ha ő min lát pillanatnyi­­lag nyugtalanító momentumokat állam­védelmi szempontból­, teljes m­értékben osz­tom az ő meggyőződését. Azt azonban Rákosi Mátyás sem állítja, hogy ebben az országban egyáltalában nincsenek olyan nyughatatlan elemek, amelyek nem tudnak és nem akarnak bele­­i­lleszkedni a magyar köztársaság minta­szerűen kialakult és felépített állami rend­jébe és nem óhajtják tudorabdul venni, hogy fejük fedett az idő végképpen és soha vissza nem térően eljárt. Ne áltassuk ma­gunkat, ne hintsünk port a saját sze­münkbe és most, a megszervezett állam­­­védelem hároméves születésnapján állapít­suk meg nyíltan és őszintén, hogy a jobb­oldali reakció végleges kiirtása tekinteté­ben még igen komoly és súlyos feladatok állnak előttünk. Az ellenfél­ sohasem be­csülendő le, a háttérben meghúzódó és or­vul támadó becstelen ellenség még ko­­váabbé. Ahhoz, hogy a demokrácia esküdt ellen­ségei végleg eltiporhatók legyenek, leg­először is tisztában kell lennünk azzal, hogy kikkel állunk szemben. Sajnos, az utóbbi idők lesipunkás támadásainak vizs­gálta és főképpen a háttér megállapítása szempontjából nem állnak rendelkezésünkre a feltétlenül szükséges adatok és bizonyí­tékok. A lírait évi őeMae esküvést hivatása magaslatán álló politikai rendészetünk fel­göngyölítette ugyan, azonban azt hiszem, nincs ember e hazában, aki nem lett volna meggyőződve arról, hogy a Nagy Ferenc és társai álltal irányított öaneesküvésnek nemcsak az a százegynéhány részese volt, akik a vádlottak padjára kerültek, hanem sokkal többen. Ezek a nagy vadászat meg­indulásakor elrejtőztek a rengetegben­, a demokrácia erdejének sűrűjében, bozótok, zsar­bélkok mögé és alá. Igen, elrejtőztek a köztársaság ellensé­gei, napvilágnál nem mutatkoznak, csak az éjszaka sötétségében merészkednek elő... Egyelőre csak riasztó és nyomjelző lövése­ket adnak le, csak a terepet bevilágító Sztálin-gyertyáik gyurnak ki néha, ha másutt nem, elhagyott temetők felett, fia­ Sírrombolók írtai Dr. Vásárhelyi Ferenc kul lopakodnak, fekete árnyékként suhan­nak a hófehér sírkövek­­ között. Egy sajbr Kélegyházán döntik le az elmúlt véres idők mártírjainak síremlékét, a farkasréti te­metőben pedig a zsidó hősi halottak örök pihenésébe gázoltak ben­e. Sírokat dűltek fel ezek a sírból előlépett árnyalakok, a márványkövekre vetették magukat a rom­bolás ösztönével, az embertelenség ki nem­ Irtható gyűlöletével... Mindegyik kidön­­tött sírkő egy-egy figyelmeztetés: »Va­gyunk, itt vagyunk, hiába minden törek­vésetek, bennünket eltüntetni, elhallgat­tatni nem lehet.« Vájjon «sem lehetned Szinte úgy látszik, mintha valóban nem volna lehetséges megölni ezeket a fantomokat. Szisztema­tikus a támadás demokratikus állami ren­dünk — temetőd eliten. Ma jött a híre annak, hogy a rákoskeresztúri mártír­­emléktáblákat, nyugtalanul­­ nyugvó ha­lottak gránit-ek­köveit galád merénylők ledöntötték talapzatukról. Tehát Farkas­­rét után Rákoskeresztúron is. Nem kétsé­ges, hogy a mi államvédelmi appará­tusunk nemcsak az élő állami rendet, ha­nem a holtak végtelen köztársaság­­inak végső nyugalmát is meg fogja védeni. * Megbékülés, felengesztelődés. Erről esik a legtöbb szó mostanában. Szűnjék meg a bosszúállók gondolata, legyen béke és meg­nyugvás a lelkekben, s gyűlöletet válts­a fel végre a szeretet. És amnesztiával indul az­ új esztendő, februárra életbe lép a köz­kegyelmi rendelet, a fogházak kapui meg­nyílnak és sokan visszatérnek közénk, hogy részt vegyenek a demokrácia építő munkájában, önként adódik a kérdés: mi az oka annak, hogy mi megbocsátunk, mi amnesztiát adunk azoknak, akik a legtöb­bet vétkeztek ez ellen a nemzet ellen, de ők — mea­ akarnak megbocsátani. Nem bé­­külnek meg még a meggyilkoltak szelle­meivel sem. Nem bocsátanak meg azoknak sem, akik a hal­áltáborokból visszajöttek. Nem bocsátják meg nekik, hogy nem pusz­tultak el valamennyien, hogy itt vannak és — emlékeztetnek... Hát bizony így van ez, mi hirdetjük a megbék­élést, el akarjuk felejteni a múlt szörnyű gazságait és a sok vért és bána­tot, mindent el akarunk felejteni és ki­nyújtják a kezünket azok felé, akik meg­ölték hitünket — az emberben. Amnesztia, amnesztia. Hiába minden, ők nem bocsá­tanak meg. Nem­ bocsátják meg ennek az országnak demokratikus átalakulását, nem bocsátják m­eg a földreformot, a Horthy rendszer megsemmisítését, egy dolgozó, verejtékező nép új világának építését Ki­nyújtott kezünk megakad a szevegőben, ők nem fogadják el a békejobbot. Hiába dob­juk őket lágy, jóízű kenyérrel, kőzápor­ral felelnek... fis mindennek ellenére, a megbékélés hí­vei vagyunk. Sok ember amnesztiát fog most kapni és kijönnek a börtönökből és módjukban l­ész éjszaka a temetőkben le­dönteni a mártírok síremlékeit. Tudom, hogy arcuknak furcsa fintorával néznek majd vissza a fegyintézetre, amely elbo­csátja őket. Mégis kegyelmet kell adni ne­kik. Mert tudom azt is, hogy Jaj annak, aki a megbocsátásnak ezt a nagyszerű gesztusát­­ gyengeségnek fogja tekinteni. Éis a sír­rombolók is hiába döntik le a márvány emlékműveket A véres árnyak tovább kísértenek. A halottak nyugalmát megzavarni nem tudják. A kettétört sír­kövek újra összetapadnak. S ott élnek a meggyilkoltak lelkei mind, egymás mel­lett végtel­en sorokban. »Hiába minden, meddő akarat Ki nem foghatsz a bűbájos körön.« Széthasíthatod a tükör üvegét, mint a reichstatti herceg, a mikor a múlt sápadt alakjai elvonulnak előtte, d­e majd mások jönnek, újra mások... A sírokat feldúl­hatod ott a farkasréti temetőben, de a halottak vadul hahotáznak feletted és hangjuk elkísér, amerre elfutsz az éjsza­kában és nem tudsz szabadulni tőle soha­sem. Álmaidban felsorakoznak ezek a le­döntött sírkövek és mégfilük eléd lépnek a megyilkoltak szellemei. Ne k­ísérletedz, nem tudsz elfutni előlük, utánad mennek, amíg élsz. Hiába viszel baltát és kalapá­csot, törheted, zúzhatod a hófehér sírok drága márványát, a bűneid emlékét ös­­­szetörni nem tudod sohasem. Hiába, hiába minden. Jöhet az amnesz­tia, az élők megbocsáthatnak, a halottak nem. Ezt érzed, ez a gondolat üldöz, ami­kor átmászol a temetők kerítésen és vad gyűlölettel nekiesel a síroknak, hogy el­hallgathasd a telkek vádoló kórusát. Halot­takkal hadakozol, mert nem bírod agyon­­vágni a lelkiismeretedet. Poe Edgar hollója ül az ágyad felett és hiába kiáltod felé: »Vond ki körmödet »ívemből, bár sza­kadjon véresen...« Ment a holló szól: — Sohasem, * Hagyjad tehát békében pihenni a hol­takat és ne bántsd a halott sírköveket.

Next