Képes Ifjúság, 1977 (33. évfolyam, 1427-1463. szám)

1977-02-02 / 1430. szám

képes ifjúság 5 (Tito elvtárs negyven évvel ezelőtt került a JKP élére)TITO m­ellett A jubileumi év alkal­mából cikksorozatot in­dítunk. Ebben azoknak a dacosoknak a visszaemlé­kezéseit közöljük, akik a legsúlyosabb megpróbál­tatások közepette, forra­dalmunk fegyveres sza­kában ott voltak Tito elvtárs közvetlen közelé­ben. Elsőnek az Újvidé­ken élő Janko Bajicot szólaltatjuk meg, aki 1941 nyarán Glina, Si­sak, Kostajnica és Bo­­sanski Novi által bezá­ródó négyszögben, a Petrova és Zrinska gora között, a horvátországi Banija szívében ragadott fegyvert és akit — majd egyévi partizánoskodás után — rendeltek át a Jugoszláv Népfelszabadí­tó Hadsereg és a Jugo­szláv Partizán Osztagok Főparancsnokságát kísé­rő zászlóaljba — Tito elvtárs közvetlen köze­lébe. I. Sokan a nevét sem hallottuk — Mi volt a neve an­nak a partizánosztagnak, amelyhez a felgyújtott falujából menekülve csat­lakozott? — A legelején nev­e sem volt, valamilyen ala­kulatot emlegettek. Az­után nevezték el Első bá­nijai osztagnak, amikor már több mint ezren vol­tunk. Én abba a zászló­­aljba kerültem, amely­nek parancsnokát Diura Bokrainak, politikai biz­tosát pedig Suzujevicnek hívták, de akit mindenki egyszerűen Cikónak szó­lított. Emlékszem, hogy­ne emlékeznék századpa­rancsnokom nevére is, hi­szen Rade Ormuja vezér­őrnagy lett, néphőssé is avatták. — Hány éves volt, ami­kor a partizánokhoz ke­rült? — Húszéves, mondhat­nám, hogy zászlóaljunk harcosainak túlnyomó többsége még fiatalabb volt. Fegyvert nem ra­gadhattam mindjárt, mert azért külön kellett min­denkinek megharcolnia — puszta kézzel. Abban az időben zászlóaljunk ál­landóan vívta a csatát. Kerültük a frontális ös­­­szecsapásokat, mindig les­ből, rajtaütésszerűen tá­madtunk, olyankor, ami­kor az ellenség , az olasz fasiszták, az uszta­­sák és a demokránok a legkev­é­sbé gondolták, hogy a közelükben va­gyunk. Hogy miért csinál­tuk ezt így, sokáig nem tudtam, meg nem is érde­kelt. Csak később magya­rázták meg, hogy a túl­erővel szemben ez a par­tizán-módszer a legalkal­masabb. Valahány fegy­veres akciónk villámgyor­san folyt, ritkán tartott egy-két óránál tovább. — Milyen kiképzésen esett át? — Azelőtt soha puska nem volt a kezemben, a fegyverforgatáshoz te­hát nem értettem, de a baj­társak mindent meg­magyaráztak. El kell mondanom, hogy azokban az első hetekben és hóna­pokban a fegyveres fel­kelés méreteiről is vajmi keveset tudtam. Annyit láthattam magam is, hogy minden ütközet után töb­ben vagyunk, a fiatalok megragadták az első al­kalmat és csatlakoztak hozzánk. Hogy harcol­nom és harcolnunk kell, azt nekem senkinek sem kellett mondania, hiszen a harc puszta létünkért is folyt. Később közölték velünk, hogy a mi har­cunkat Jugoszlávia Kom­munista Pártja szervezi és vezeti. — Mikor lehetett ez? — 1942-ben, egy szép tavaszi napon. Közvetle­nül egy fegyveres akciónk után — Bosanski Novi helyőrségét támadtuk meg — mint a SKOJ új tagját engem is elve­zettek a gyűlésre. Zászló­aljunk politikai biztosa beszélt, ismertette, mi­lyen a politikai helyzet az országban és a vilá­gon. Beszélt a felkelés méreteiről, az árulókról, a megszállók szolgáiról, a fasiszták gazságairól, va­lamint a mi és a többi partizán osztag sikereiről. Akkor hallottam először, hogy nekünk, tehát a partizánoknak főparancs­­nokságuk van és hogy a főparancsnokot Titónak hívják. — Akkor hallott elő­ször erről a névről? — Most is csodálkozom ezen, de higgye el, sokan akkor hallottuk először, hogy Tito létezik. Össze is néztünk néhányan, mi, az új tagok, s azt kérdez­tük magunkban, majd ké­sőbb egymástól: ki lehet az a Tito? Milyen név az? Egyáltalán név-e az? Hova valósi? És hol lehet ő most, amikor az országot megszállták a fasiszták? — Ki adott választ ezekre a kérdésekre? — Sokáig senki, mert úgy véltük, hogy ezt nem kell kérdezni. Ettől füg­getlenül jóleső érzés fo­gott el mindannyiunkat, mert úgy éreztük, hogy most ennek az adatnak a tudatában erősebbek va­gyunk. Megtudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy még főparancsnok­ságunk is van, tehát had­sereggé fejlődtünk. Meg kell mondanom azt is, szégyenlős legény voltam, bátortalanul kérdezget­tem, a legszívesebben pe­dig hallgattam. — Milyen annak a vi­déknek a lakossága, ahol osztaguk harcolt? — Vegyes. Horvátok, szerbek és muzulmánok lakják. A megszálló igye­kezett ezeket összeveszí­teni, testvérháborút ki­robbantani. Magam is ha­mar meggyőződhettem, hogy milyen hazug az usztasa propaganda. Fegy­veres harcunk volt a leg­jobb válasz. Persze, a ki­tartó politikai felvilágo­sító munka is, amit a ma­gam módján akkor vállal­tam, amikor a SKOJ tagja lettem. (Folytatjuk)

Next