Képes Ifjúság, 1988. (43. évfolyam, 1859-1896. szám)

1988-01-13 / 1860. szám

16. oldal Utat mutatva, utakat korrigálva Huszonöt éves a párizsi Magyar Műhely irodalmi-kritikai folyóirat Szinte a mai Új Symposionnak az akkori Ifjúság című heti­lap művészeti mellékleteként való beindításával egyidőben jött létre Párizsban egy irodalmi és kritikai folyóirat. Ma már foga­lomnak számít a korparancsra valamicskét is odafigyelő magyar írók-költők-művészek individuális értékrendjében, mint ahogy a hivatalos irodalompolitika is egyre reálisabban tekint eredmé­nyeire, vitathatatlan érdemeire. A lapot 1962-ben a tehetségbon­togató, itt-ott már közölgető ötvenhatos fiatalok csoportja ala­pította Magyar Műhely néven. Programja már az induláskor rendhagyó meglepetést okozott, hiszen a lapalapító szerkesztők — Czudar D. József, Márton László, Nagy Pál, Papp Tibor, Parancs János és Szakál Imre — koncepciója merőben eltért a Nyugatra emigrált magyar értel­miségiek politizáló, a magyarországi helyzetet kitartóan osto­rozó magatartásától. A Műhely nyíltan kimondta, hogy nem kíván ennek a »kórusnak« a tagja lenni; a politika nem, vagy csak közvetetten, az általa jónak vélt irodalom és művészet viszont annál hatványozottabban érdekli. Kiadói és művészeti ars poeticáját Nagy Pál szerkesztő szavai pontosítják: „Nem apolitikusak, hanem irodalomcentrikusak vagyunk. (. . .) Lojá­lisak vagyunk? Igen, lojálisak vagyunk hazai íróbarátainkkal szemben (...), mindig is úgy éreztük, hogy az irodalmat és a politikát, amennyire lehet, ketté kell választani. (. . .) éreztük és megértettük, hogy Magyarország ’56 után is Magyarország maradt, és ugyanakkor láttuk. Nyugaton és Jugoszláviában, és a környező országokban magas színvonalú magyar irodalom születik. (. . .) Azzal, hogy külföldre mentünk, bizonyos mér­tékig szakítottunk a hazai szellemi élettel, de az emigrációtól is el akartuk magunkat határolni. Nem tartottuk magunkat emigránsoknak. Külföldön élő magyar írók vagyunk. ... a tu­lajdonképpeni magyar irodalom Magyarországon van, és mi eh­hez tartozunk Párizsban is.”­ Ez a nemrég megfogalmazott, de már 1962-ben kieszközölt tudatos helyzetválasztás azután egy kü­lönleges pozícióba, szinte a „senki földjére” juttatta a Magyar Műhelyt: politikai semlegességét ugyan nem érhette vád, de annál inkább megrótták az akkori hivatalos magyar irodalom­­politika elvárásait kiábrándító esztétikai irányvonalát, eretnek­ségnek számító művészetszemléleti másságát. Nemzedékiség, fejlődőképesség és kohézió A Magyar Műhely, s itt ismét a Symposionnal kínálkozik párhuzam, tipikus nemzedéki sajtóorgánumként indult, ami alap­vetően — és mindenekfelett pozitív értelemben — határozta meg tartalmi-szerkezeti jellemzőit, szellemi tájékozódását, művészeti ideáljainak megválasztását. A köré tömörült írók-költők, akik lapkiadók is voltak egyben, közös szellemi forrásokból merí­tettek, közös célok lelkesítették őket, így hát azonos alkotói kihívások elé is kerültek. Igaz ugyan, hogy a Műhely történe­tében több művészeti program periódusos egymásra következése figyelhető meg — ami szerintük a szürrealista népiségtől a vi­zuális avantgárdig terjed* *—, a nemzedéki platform közös bir­toklásának eredményeképp azonban egy valóban ritkán tapasz­talható kompatibilitás, egy minőségi álanda mutatkozik döntő értékmérőnek. A fenti erények megőrtését jórészt az tette lehe­tővé, hogy a lapot mindvégig ugyanazok az emberek irányították és — szó szerint is — készítették, a jelenkorig szóló érvénnyel. A leendő ,,műhelyesek”, akik az­*56 előtti Magyarországon még a népies írók haladó nézeteit val­ották magukénak, a sarc iróniájaként, csak Párizsban ismerhették meg Kassák Lajos for­radalmi újításokkal dús avantgardizmusát, párhuzamosan a kor­­szerí­ nyugati Irodalomból elsajátított ismeretekkel. Kassák fel­fedezése és adekvát értelmezése döntően befolyásolta a folyó­irat művészeti tájékozódását, s később azokét az olvasókét is, akik Magyarországon valami mód hozzá tudtak jutni a laphoz, hiszen a Magyar Műhely szerkesztési koncepcióján — ritka köt­­­vetkezetesség nyomán — tetten érhető volt a pozitív értelm­ben vett kassák­ tanítás sajátos továbbértelmezése s az általuk alapított Kassák-díjat jórészt olyan írók-művészek kapták kéz­hez, akiket az adott, pillanatban a magyar irodalomtudomány még nem ismert el, mint például Tandori Dezső és Erdély Miklós 1971-bent. Kassákhoz azonban Weöres megkerülésével nemigen lehetett ellátni, az ő modern szellemiségét nem lehetett nem észrevenni, •És hát a Műhely hadmozdu­latait nem feszélyezték az áltam­­ideológia és a nani politika rálordulásaira visszavezethető min­denkori irodalompoliikai komplexusok: egyik korai kettős szá­mukat Weöresnek szentetek majd kiadják Tűzkút című kötetét. ^ ő« kövére a többi „underground” író és költő valamermyien azok közül, akiket az akkori állapodok mostohákként kelepek. ^ok hallgató írónak adtunk megjelenési lehetőséget. Mészöly Miklósnak, Lengyel Balázsnak, Orbán Ottónak és a fiatalabbak­nak. (. . .) Megalapítottuk saját folyóiratunkat és közben meg­értettük, hogy sok olyan író él Magyarországon, aki rokonszen­vezik velünk, hasonló törekvéseket képvisel. Fölajánlottuk ne­kik a közlés lehetőségét, ők éltek is vele, holott ez kezdetben nem volt veszélytelen’’, jegyzi meg Nagy. A már felsoroltak mellett a folyóirat közölte Jékelyt, Szentkuthyt, Füstöt, a fia­talok közül pedig Szentetyt, Esterházyt, Balázsovicsot stb., im­már egy új fajta nyelvprodellálás, az új típusú avantgárd líra és próza legifjabb élharcosait. A konkrét művek felvállalásával a Műhely akarva-akaratlanul kijelölte a progresszív magyar iro­dalom új elméleti tennivalóit, melyeknek konstellációiban a ko­rábbinál hitelesebben lehetett megközelíteni — a már említet­tek mellett — Pilinszky, Nemes Nagy, Határ vagy Bakucz opu­sát — a jelentős magyarországi írókét, de a határon túliakét is. Korszakváltás, új ideálok és célok A lap első évtizedét a tágabb értelemben vett avantgárd törek­vések felvállalása határozta meg. ..Ebben az időben a Műhely korszerű szellemiségű, modern szemléletű folyóirat, amely teret ad a Magyarországon élő, de publikáláshoz nehezen jutó nem­­zedéktársaknak, illetve gondolati költészet és próza hazánkban akkoriban nem támogatott képviselőinek.” A hetvenes évek elejének demokratizálódási hulláma követ­keztében fokozatosan megolvadt a magyar kultúrpolitika jég­hegye; a Műhelybe szorult írókat-költőket saját környezetük is kezdte befogadni és elismerni. A párizsi lap korábbi küldetése így a végéhez közeledett, s ezzel egy új — cseppet sem jelenték­telenebb — program vette kezdetét: bekövetkezett az a kor­szak, melyet a szakterrztínológia általában a radikális avantgárd meghatározással jelölt. A hagyományos avantgárd nyelvgyakor­latának továbbfejlesztéseként egy új alkotói kaland kínálko­zott a folyóirat kulcsemberei előtt: a vizuális sz­övegirodalom — ahogy ők nevezik —, avagy a verbo-voko-vizuális művészet mediális sokféleségét alkotó különféle poétikák­ szintetikus gya­korlatáé. A hetvenes évek közepének eme korszakváltása követ­keztében a lap az élen járó nyugati nyelvújító kísérletek vona­lán ismét fontos informatív szerepre vállalkozott, s új művészet­­i­elfogásával ismét egy fiatal, a progresszív kísérletek felé hajló magyarországi írónemzeteknek lett az irányítója, szellemi fá­­rosza. A képlet a korábbiéval volt hasonló, hiszen Magyaror­szágon Kassák vagy Tamkó Sirató vonatkozó törekvéseiről még csak igen-igen halkan illett szólni akkortájt; konkrét vizuális irodalommal foglalkozni a kortársi párhuzam jogán pedig­ úgy­­annyira eretnekség volt, mint a hatvanas években modernnek lenni. A Magyar Műhely jelenlegi szerkesztőinek — Bujdosó Al­­párnak, Nagy Pálnak és Papp Tibornak — az egyéni pálya és a lapkoncepció szintjén felmutatott művészeti hitvallása számos ifjú alkotónak vált iránymeghatározójává. Ennek a szövegvizua­­litásnak a különféle lehetőségeit kutatva a fiatal kísérletezők egész nemzedéke jelentkezett Magyarországon, s ez az expanzió a nyolcvanas években számos antologikus értékkel gazdagította a műfaj helyi és nemzetközi produkcióiét, úgy gyakorlati, mint elméleti hozadékát. A Magyar Műhelynek a magyar irodalomban — és művészet­ben — betöltött szerepe többirányú. A különféle alkotói felfo­gások egyidejűségét, egymás mellett élési jogát hangoztató plu­ralista programja mindenképpen meghatározó érvényű. A lap „mintegy »kétfrontos« harcot vállalva arra törekedett, hogy kri­tikailag kiigazítsa mind a magyarországi »hivatalos«, mind az »emigrációs« értékrendet”.­ Lényeges momentum, hogy akiket hiteles értékekként igyekezett tudatosítani, azok ma kivétel nél­kül a korszerű magyar birodalom oszlopfőinek számítanak, mű­veik pedig élő erőként ,■ hatnak, újabb nemzedékeket mozgósí­tanak. Fontos továbbá, hogy irodalompolitikai­ nyitottságának következtében a Műhely soha sem vált igazán irodalomcentikus­­sá; képzőművészek, elméleti szakemberek ugyanúgy vonzódtak és igazodtak hozzá, hogy egyúttal alakíthassák is. Jelentős könyvkiadói tevékenység áll mögötte, nem egy ma már meg­kerülhetetlen alkotónak adta ki első kötetét. A folyóirat — amelynek magyarországi elismertetését főleg Béládi Miklósnak és Pomogáts B­élának köszönhetjük — most, a nyolcvanas években ismét, új orientációt, hirdet: az elektroni­kus írásművészetét, a számítógépes, videós, egyszóval multime­­diális kifejezésmódot. Megint utat mutatva, s utakat befolyásolva. Szombathy Bálint | Petőcz András: Úton az elektronikus költészet, felé (Beszél­getés Nagy Pállal). Kritika, Budapest, 1987/7. * Petőcz András: Örökös Magyar Műhely-nosztalgia. Magyar Műhely, Párizs, 73/1. szám. * Pomogáts Béla: Értékek és értékrendek. Magyar Műhely, Párizs, 73/1. szám. Képes Ifjúság

Next