Képes Ifjúság, 2010 (65. évfolyam, 2567-2586. szám)
2010-02-17 / 2573. szám
Honey and Chili néven jelenik meg Fábián Juli Jazz Riffjének bemutatkozó albuma. Mézédes hang a chili átütő erejével! Pozitív kisugárzásában lubickoló törzsközönsége hűségesen elkíséri az összes fellépésére, a fanatikus rajongók természetesen a Barabás Lőrinc Eklektric koncerteket sem hagyják ki. Finom humorra köti össze a számokat, és vendégszerető háziasszonyként mindenkihez van egy kedves szava. • Még el sem készült a lemezed, de már három japán kiadó érdeklődött utána. Ezt hogy csináltad? - Bolygó Bence segítségével. Bence osztálytársam volt a jazztanszéken, ő most Angliában él. Londonban csinált egy ügynökséget, és februárban, a londoni fellépésem után találkoztunk. Épp akkor indult Japánba tárgyalni kiadókkal, és az én demófelvételeimet is elvitte magával. Nem szerettünk volna külön sztenderd lemezt csinálni a japán piacra, mert ez az anyag már megszületett. A saját lemezemet egészítjük ki majd néhány jazz sztenderddel. • Felszabadultabbnak tűnsz a színpadon, mint egy éve. Például többet táncolsz. Még keresem az utamat, próbálom megtalálni, hogy mi az, ami tényleg én vagyok, és mit szeretnék a színpadon csinálni. Az iskola elvégzése óta hihetetlen belső változásokon megyek keresztül. A személyiségem is folyamatosan fejlődik: egyre jobban nyílik ki a világ, szélesedik a spektrum! Olyan ez, mint a csecsemőknél a növekedés: ők pár év alatt fél métert nőnek. Később biztosan lelassul majd ez a folyamat, amikor kialakul már egy jellemző stílus, egyfajta rutin. • Emlékszem egy fellépésedre Budaörsön az Adlerben, ahol a szünet után otthagyta az asztalokat a közönség és köréd gyűlt, egyre közelebb húzták a székeket, és aztán a koncert végére már szinte karnyújtásnyira ültek tőled. Nagyon szeretem ezeket a bensőséges koncerteket, hihetetlen varázsuk van! Ha valaki távol ül tőled, és nem látod az arcát, kevésbé érzed az illető energiáját. Minket pedig az éltet, hogy kíváncsiak ránk, és olyan figyelemmel övezik az embert, ami nagyon inspiráló. Rossz időben is eljönnek, korábban elindulnak a munkahelyükről, csak hogy ott legyenek, szóval komoly áldozatokat hoznak. Az a minimum, hogy mi cserébe öntjük magunkból az energiákat, és legjobb tudásunk szerint játszunk! És nagyon helyes emberek jönnek el. Több rajongómmal barátsággá fejlődött ez a kapcsolat jókat beszélgetünk a koncert után. • Magabiztosnak és boldognak tűnsz a színpadon. Otthonosan érzem magam az éneklésben, gyakran meg is kérdezem magamtól, hogy: Jézusom, van ilyen állás? Úristen, lehet ez a munkája az embernek? Mert sok embernek csak egy kényszer, kellemetlen dolog a munka, amiért viszont cserébe fizetnek. Jobb esetben sokat. • Nem véletlenül mondta Munkácsi Bea rólad, hogy már előző életedben is énekesnő voltál. De mégsem vezetett egyenes út az énekléshez, mert külkeresnek készültél eredetileg... -Jól meglettem volna egy PR-os állással vagy rendezvényszervezőként is, bár mindig vonzott a művészet. Kreatív ember vagyok, mindenhez hozzányúltam: írtam novellákat, verseket, újságot, színjátszó körbe jártam, imádtam fényképezni, táncolni. Amikor bejött a zene a képbe, nagyon hamar egyértelművé vált, hogy ez az igazi. Bár eléggé nyomasztó és ijesztő volt, hogy családi minták híján olyasvalamit kezdtem el csinálni, amire még nem volt példa. Fogalmam sem volt, hogy a művészek hogyan rakják össze a hétköznapjaikat, hogy találják meg a ritmusukat. A többiek nyolckor kelnek, tízkor fekszenek. Én meg néha hajnali hatkor érek haza egy fellépésről. Miért vagyok én más, mint a többi rendes ember? A tehetség egy súly, nagy felelősség. És ha már egyszer elindultál, nincs visszaút! • Mennyiben más művészként élni, mint hétköznapi emberként? - Ha az ember érzékeny, akkor kinyílnak a csápjai mindenre. Sokkal jobban hat rád a külvilág. Jó egy belső egyensúlyt kialakítani meditációval vagy jógával. Amikor a külvilág már kevésbé befolyásol. Talán hosszú évek alatt, vagy leginkább egy élet munkájával el lehet jutni egy stabil, nyugodt, boldog állapotba. Művészként folyamatosan tükörbe néz az ember. Állandóan megítélésnek és kritikának van kitéve minden irányból. Ha egy iszonyatosan sikeres héten vagy túl, például a MÜPÁ-ban játszol, a HVG díjátadón, a Jazzy dalverseny díjátadóján, akkor minden koncert egy mennybemenetel, és ömlik rád az elismerés. De ebben mennyi az igazság? Kellenek a visszajelzések, de ha csak azokat figyeli az ember, akkor elveszett! • Mire tanítottak a nehézségek? Ha az ember kinyitja az ajtaját, nem csak a jó jön be rajta, hanem a rossz is. Nekem is kellett küzdenem rendesen! „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Pont a nagybátyámmal beszéltünk arról nemrég, hogy mennyire igaz ez a mondás. Szerintem azért kellenek a buktatók az életben és a rossz energiák, hogy küzdened kelljen, és elköteleződnöd. Hogy válassz! Később se lesz könnyebb, sőt... De ez egy szűrő, mert kiderül, ki az, aki meg tud állni szilárdan, annak ellenére, hogy próbálják összetörni. • Saját szerzeményeid is felkerültek az albumra. Mikor jön az inspiráció? Akkor jön sok, amikor nem tudom leírni. Például reggel ébredéskor, vagy este, amikor az ébrenlét és az álom határán lebegek. Vagy a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Megyek az utcán, eszembe jut valami, és feléneklem a telefonomba. Aztán nem hagy nyugton az ötlet, és otthon azonnal le kell ülnöm foglalkozni vele. Zongorára írni például könnyű, mert lejátszod és leírod. De zenekarban gondolkozni egész más. Egyszer csak megszólal a zene a fejedben. Azt hogyan írod le? Erre kell még rájönnöm, ezt kell még kitapasztalnom. IZendo (Zene.hu) - interjú Fábián Julival