Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-09-21 / 38. szám
1920. szeptember 21. KÉPES KRÓNIKA a rossz városi kövezet, melyen a kis kocsi döcögött, kárt tegyen a becses jószágban. Szurtos, verejtékszagú kis kocsi volt, amelyen az antik szekrény a boltból a városon keresztül Tardos lakásába vándorolt. Aranylábaival büszkén terpeszkedett rajta a becses holmi, mint egy gőgös napkeleti király, akitől elmaradt az udvari fogat és most parasztszekéren kénytelen döcögni ! . . . A járókelők az utcán furcsa bámulással álltak meg ; voltak olyanok, akik jóleső csodálkozással nézték az antik szekrényt, de voltak olyanok is, akik gyanúsan kuncogó mosollyal kúsztak a döcögő kis kocsi után... de Tardos nem vette észre az utóbbiakat, azt hitte, hogy csak az irigység kaján ördöge nevet ki ezekből az emberekből... és tovább élvezte a fehérparókás rokokó-dámák, a térdnadrágos lovagok muzsikájának múltbaszálló, szelíd mámorát... II. Otthon a cseléd buta ijedtséggel csapta össze a két kezét, mikor az ajtó előtt meglátta sugárzó arcú gazdáját, a verejtékszagú munkásokat ... a hátukon a becses jószággal . . . — Egek, mit hozott az úr! — Csitt, ne lármázzon Mari! — intette le a cselédet. — Itthon vannak ?... Mari még választ sem adhatott a gazdája remegő kérdésére, mikor az előszobaajtó hangos zsivajjal kicsapódott és a Tardos-csemeték, nyomukban a csitító mamával, éles rikoltással siettek az apjuk elé. Az ajtónál egyszerre megtorpantak. A zsivaj visszatelepedett a szívükbe. Néma mosollyal nézték az antik szekrényt. Tardos a felesége pillantását kereste, büszke csillogással bujkált a tekintete az asszony arcán. No. .. szólj már ! Borulj a nyakamba... mondd, hogy : te édes... te drága ember ! — de ezt csak magában gondolta Tardos, a száján csak annyi buggyant ki reszkető gyönyörűséggel : — Antik! — és a szemével odahunyorgatott a szekrény felé. — Valódi rokokó-munka!... A munkások türelmetlenül topogtak az előszobában: — Hova vigyük kérem, hova lesz ez a kasznyi!... Tardos szivére valami hideg ült le, ahogy a felesége pillantása ott reszketett előtte. Hát nem örül az asszony ennek a gyönyörű antik bútornak! A két ember zsebrevágta a pénzt, az előszobaajtó hangos robajjal zárult be utánuk. Csönd borult a lakásra. Az egész család ott állt az antik szekrény előtt, vizsgáló, kutató pillantással. És ebben a csöndben az asszony surranó mozdulattal nyitotta ki a szekrény ajtaját, megkopogtatta a fát, megtapogatta a festett virágokat... majd egyszerre hirtelen megfordult, két fehér karját az ember vállára tette és a csöndben riasztóan csengett a hangja : — Magát... magát, drágám, rútul becsapták!... Hisz ez nem antik! Ez egy közönséges utánzat!... Nem antik! Közönséges utánzat! Gyilkos hidegséggel kavargott Tardos előtt ez a néhány szó, mint csúf rekedt károgású madarak. .. Becsaptak ! Tépte, marcangolta ez a szó, mintha tüske bújt volna meg az agyában... Hm, most látta csak, hogy azok a festett virágok mintha nagyon is olcsó mosollyal nevetnének rá... becsaptak ! becsaptak !... A feje lehullott a mellére, mint egső vihartépte virág. A család lassan elsompolygott mellőle. Visszavinni?... Mit ér, ha visszaviszi annak a svindlernek? A nyoma itt marad! Az olcsó hitvány mosolya betölti ezt a lakást... mint egy alacsony származású rokondáma, aki egyszer itt hagyta olcsó parfümjének szagát, emlékeztetőnek, örök figyelmeztetőnek: Hiába akartok kitagadni magatok közül . . itt voltam . . . közétek tartozom !. . . Az ebédet szokatlan, furcsa szótlansággal költötték el. • Az asszony egy pillantása néha rosszalóan odatévedt az ura arcára, melyen ott vibrált dühös, küzködő tépelődéssel a szó: Becsaptak !.. . Becsaptak !. . . Odakünn a júniusi égen szürke felhők terpeszkedtek, hirtelen támadt szél kavarta fel a port, melyben ott keringett, úszott a nagyváros utcai szemetje... mint szennyesszárnyú, piszokban fürdött pillangók raja !.. . Ebéd után mindig fel szokta mondatni az első elemista kisfiával a verset. De ma nem mert azokba a pufók arcocskából kimosolygó kék szemekbe nézni. Hátha azok is azt sugározzák feléje: Apuka... apuka... becsaptak!... Aznap éjjel gyötrő álmai voltak. Fehérparókás rokokódámák, térdnadrágos, mosolygó lovagok helyett... kezüket dörzsölő szakállas, röhögő arcú kereskedők imbolyogtak előtte !. .. Hitevesztett, csüggedt néma szomorúsággal járkált a lakásban ettől a naptól kezdve. Néha titkos remegéssel megállott a szekrény előtt. A szivéből keserű fájdalom buggyant fel, mint a csordultig telt pohárból a bor : — Hazugság... hazugság... akárcsak ez az egész élet!... — sóhajtotta elbiggyedt ajkával... És ezt a sóhaját csak az asszony hallotta meg, aki remegve surrant az ura után, hogy meglesse, magába szívja fáradt kétségbeesését . . .■ III. Egy jókedvű, vidéki levegőn hízott pirospozsgás rokon tévedt be hozzájuk egy napon, örvendezve vették körül Dani bácsit a gyerekek. A bácsi megcsókolta az asszony kezét és a gyerekeket: — Hát az én Jenő öcsém hol van ? — Ő „szegény" a hivatalban van ! — ez a szó, hogy „szegény", már kijárt neki, mióta az az olcsó mosolyú szekrény a házba került. Dani bácsi végigment a lakáson. Az asszony apróra megmutogatott neki mindent. A szekrény előtt megálltak. Az asszony az ajkába harapott. — Hát ez miféle cifraság?... — buggyant ki Dani bácsi száján az őszinte, vidéki egészséges beszéd.. — Ez ?... — Az asszony felkacagott. Egészséges, jóleső nevetéssel. Igen... igen, most hirtelen megtalálta a módját, hogy az ő szegény, az élet hamisságától elfáradt urát felvidítsa... visszaadja a családjának... A szeme felcsillant, megfogta a Dani bácsi két kezét, melyekben melegen hullámzott az élet... s szembenézett a rokonitok: — Dani bácsi, maga... maga jó ember! Adja vissza nekem az én bolondos szívű, csacsi jó uramat!... Ő vette ezt a maskarát! Drága pénzen antiknak vette... és sötétbe borult az ő becsületes fehér lelke!.. . Dani bácsi, adja vissza nekem az uramat!... A bácsi furcsán bámult az asszonyra. Sehogysem értette a dolgot: — Úgy gondolom Dani bácsi — patakzott le az asszony ajkáról a szó — hogy csenjük vissza az uram szivébe a boldogságot. . . a régi napsugarat!... Ha majd hazajön, dicsérje agyon Dani bácsi ezt a hitvány rongyot... hogy antik, hogy Dani bácsi ismeri az ilyet... valódi rokokó... Dani bácsi adja vissza az uramat!---.. .És Dani bácsi, aki nem volt rossz ember, a harmadik pohár bor után egyszerre csak komoly arccal odafordult Tardoshoz : — Ha nem tudod Jenő öcsém... egy remek bútordarabot találtam a lakásodban !... — csettintett az ujjával, — pompás holmi! Tardos arcán fuldoklott a kíváncsiság : — Mi.. Melyik az ? 1033