Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-26 / 43. szám

1920. október 26. KÉPES KRÓNIKA Ferencnek joga volt előnyben részesíteni Bálint fiát és ha megtette, oka is volt reá. Az a pótvégrendelet csupa mese. — Nagyanyám , Solymári Ilona — látta! Magam hal­lottam tőle nem egyszer. És határozottan állította, hogy abban Bálint teljesen egyenlő részt kapott a testvéreivel. Évtizede­ken át hiába kutatták-keresték az okmányt, de ha sikerülne ráakadnunk, legalább részben megakadályozhatnák Atala őrültségének következményeit. Semmit, érted, semmit se kapunk, ha az okmány elő nem kerül. Domokos Jenőé lesz ott minden, a legutolsó fűszálig. Valéria vállat vonz. — Atala néni úgy rendelkezhetik, ahogyan neki tetszik. — De nem addig van. A vagyon részben mégis Solymári­eredetű és ha a tulajdonosa elhal, ott vagyunk mi, akik vér­szerinti örökösei vagyunk. Ebben a tekintetben nem engedhe­tem bekötni a szemeimet. Amiért Atala valamikor szerelmes volt Domokos Lászlóba, nem következik, hogy az érzelgős ostobaságok levét mi igyuk meg. Elvégre, Jenő semmije Atalá­­nak. Se fia, se rokona. Soha óvást nem emeltem az ellen, hogy Domokos Lászlót, annak egész életében, pénzzel tar­totta — elvégre a jövedelmeit saját tetszése szerint pocsékol­hatta el, — de hogy a fia kiszorítson minket abból is, ami jogszerű örökségünk, a legerélyesebben tiltakoznom kell. — Magad mondtad, hogy Atala nénivel nem lehet arról beszélni. — Természetesen. Mert ő nem csupán elfogult, hanem az esze se tökéletes. Sokat búsult teljes életében és az meg­zavarta. Bizony, Domokos László okosabban teszi, ha minden csúnyasága mellett őt veszi el. Mi haszna volt a szép fele­ségből ? A Hámory-leány csak kacérkodni, affektálni tudott, fényesen öltözködni, mulatni, szórni a pénzt. Én tudom, hogy sok kezűséget, aggodalmat kellett átszenvednie, sohase volt mellette boldog és a féltékenység... Eh, mit nem beszélek előtted ! Szóval: el kell menned Borhátra mindenáron. Ha a pótvégrendeletet nem sikerülne is megtalálnunk, Atóla nem lehet annyira háládatlan, hogy valamiképen ne gondoskod­jon rólad. Valéria hevesen szökött fel: — De én azt nem kívánom. Nem mehetek ilyen önző céllal. — Hát érts meg teljesen. Látod, hogy a legszükségeseb­beket is alig tudom megszerezni. Nyomorúságosan élünk, mint az utolsó koldus. A jövő pedig még sötétebb. Jövedelmi forrá­saim maholnap teljesen kiapadnak. A lovak, amelyeket leg­utóbb vettem, köhögnek és egyéb jelenségei is mutatkoznak annak, hogy ezúttal nagyon megcsalódtam. Fogalmam sincs arról, hogy mi lesz. Ha a kis mozgótőkém elpusztul, oda­vagyok végkép. Még kenyeret se tudok szerezni... Mélyen sóhajtott. Arca csupa fájdalmas, vigasztalan bánat volt. Valéria sírva hajtotta fejét a vállára — Apukám, édes, jó apukám... — Bizony,­­csak a végső kényszer előtt hajolok meg, ha elengedlek, magam mellől. Nem tudom, mi lesz velem... — Hát jöjj te is, apuka. Egyszerű a dolog. — Nem lehet. Atala sohase szeretett és a lovakat se hagyhatom. Kerekesnével találkoztam hazajövet. A leánya megint visszament az urához. Most szabad és eljön, hogy főzzön, mosson és rendben tartsa a házat. Még ma, a délutáni vonattal indulnod kell, kis leányom. Valéria komolyan, összevont szemöldökkel nézett maga elé. Ezen a bájos, fiatal leányarcon nyoma se volt most a vidámságnak, amely röviddel előbb olyan napsugarasan árasz­totta el. Szinte teljesen átalakult. Az imént még gyermeknek látszott: boldog, jókedvű gyermeknek, aki örömére van ön­magának és a világnak — most pedig gondolkodó, komoly nővé lett, aki előtt nem ismeretlen a balsors, a bánat és szomorúság. Töprengő arcán nehéz kétségek kifejezése ült. — Hiába, választás nincs. A magam jövőjének nyugalma is ettől függ, jól tudod. Az egyetlen szalmaszál, amelybe kapaszkodni lehet. Egy-két hónapig talán még kibírnánk vala­hogy, de azután ? A leány még mindig hallgatott. Szemeinek mélyén ott örvénylett a gond és bánat. Ormay előrehajolt, mintha für­készni akarná vonásait. — Be kell látnod, hogy ez az egyetlen megoldás. Valéria most reá tekintett. Valami különösen hideg, fagyos fény csillant meg szemeiben. Kezei észrevétlenül, kemé­nyen csukódtak össze. És hirtelen, szenvedélyesen tört ki: — Nem bírom! Kérlek, ne gyötörj. Én sajnálom Atala nénit, bár sohse láttam, de tudom, hogy beteg és elhagyatott. Kész vagyok bármely percben arra, hogy ápoljam, virrasszak mellette, gondozzam a legjobb tehetségem szerint. Megteszek mindent, csak azt nem, hogy hamis szívvel, a jövendő örökség reményében közeledjem hozzá. Ennek még a gondolata is lealázó. Nem bírom megtenni! Ha nem tudsz munkád révén pénzhez jutni, majd én megpróbálom. Erős karjaim vannak és semmi se tart vissza... — Téged ? Egy Ormay bárónőt ? A leány szánakozva mosolygott. — Bárónő ? Hát van értéke a címnek, ha üres a gyomor ? És nem végezek-e máris épen olyan munkát, mint a nép bármely leánya ? Nem szemrehányásként mondom, — erre nincs jogom, — de jól tudod, hogy nem ismeretlen előttem a nélkü­lözés és mégis százszor inkább választom azt, mint a hamis­ságot, tettetést és alattomos haszonvágyat. A „sánta báró“ rémüldözve csapta össze a kezeit. — Szent Isten ! Micsoda szörnyű bűnöket látsz te a világ legtermészetesebb kívánságában. De nem akarok vitat­kozni. Tekintsünk el minden mellékes szemponttól. Azt hiszem­­ nem akarod megtagadni a segítséget attól, aki most nagyon reád van szorulva. Tehát mikor indulsz ? Ha a háromórai gyorshoz eljuthatnál, este 10 órakor Borháton vagy. Sürgö­­nyözni fogok a doktornak és a kocsi az állomáson lesz. Valéria mélyen sóhajtott. Tisztában volt azzal, hogy apjának legforróbb vágya megy teljesedésbe a Solymári­családhoz való közeledéssel. Évek óta kereste az utakat-mó­­dokat és most semmiért le nem mondana róla. Egy nagy, hatalmas csalódással ismét több fogja érni és ő tudta, hogy ez mást nem jelent reá nézve. Választani csak két rossz között lehetett — és miért ne pártoljon ahhoz, amelynek hatása csak a messze jövőben fog mutatkozni. Megadóan hajtotta le fejét. — Tehát három órakor. Addigra elkészülhetek, ha gyor­san átesünk az ebéden. A „sánta báró“ magánkívül volt örömében, ölelte, csó­kolgatta az ő „aranyos, okos, galambkisasszonyát“. — Majd meglátod, mennyivel más sorod lesz ezután ! Ebből a nyomorúságból olyan otthonba kerülsz, amely méltán megillet. A vörös kastély régi, évszázados kastély ugyan, de a berendezése megfelel a legkényesebb úri igényeknek. Atala mindig szerette a szépet. Lehetetlen, hogy vonzalmat ne érezzen majd irántad és... Valéria már nem is hallgatta tervezgetéseit, túlcsapongó reményeit. Sietve evett pár falatot. Még nagyon sok elintézni valója volt. A „sánta báró“-nak semmi esetre se volt szabad meg­hallania azokat a hosszú, titkos tárgyalásokat, amelyeket Lizivel folytatott, az elkészített és félig kész hímzések dol­gában, amelyek rendesen a városba vándoroltak, hogy ellen­értékű, némi csengő ezüstpénzt juttasson a szorgalmas, mű­vésziesen ügyeskezű munkásnőnek. Lizi közvetítette ezeket a dolgokat és a bárónak sejtelme se volt arról, hogy az ízletes ebédek nem csupán abból a nagyon szerény konyhapénzből készítődnek, amelyeket ő ad át Valériának. 1147

Next