Képes Magyarország, 1961 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1961-05-01 / 5. szám
Tudom, hogy vannak pompázóbb, hivalkodóbb útjai is Budapestnek, mint te, gyermekkorom megszépült emlékeivel teli öreg Váci út. A paloták ott, a Népköztársaság útján még őrzik emlékképeit az elsuhanó főúri hintáknak, s a ma még sokszorosabban kárpótolt autók végtelen sora robog a széles sugárúton. Fényreklámok csillogásába burkolózik a Körút és a Buda lankáira kapaszkodó, villák övezte kanyargós utak is versenyre kelnek az elsőségért. De mi érdekeset nyújthat a Váci út, ami nem más, mint pár tucat gyár és néhány külvárosi bérkaszárnya? A felületes szemlélőnek talán igen. Annak, aki bekukkant a vén házak falai közé, történelem. Történelme a kornak, amely vérrel, vassal, végtelen emberi szenvedések árán gyárakat, ipart teremtett itt a Vizafogó lankáin, a Rákospatak mentén. S történelme azoknak az embereknek, akik menekülve a faluról, a Tiszahát, a Dunántúl nagybirtokairól vagy szerencsét próbálva Csehország, Ausztria gyáraiból szakadtak ide és a kormosfalú üzemek mélyén eggyé ötvöződve, leküzdve hajcsárt, snapszbutikok átkát, szenvedést és tunyaságot is, végül otthont és hatalmat teremtettek maguknak: egy darab történelme a magyar munkásosztálynak. Nemrég egy régi térkép került a kezembe. Milyen más volt e táj! A Vígszínházon túli utcák sehol, csak egy vén malom árválkodott a mai Szent István park helyén, s milyen foghíjas volt még a Váci út! De már áll a Kogler-gyár (a mai Sziget utca és Váci út sarkán), feljebb dolgozik a Balgó Gépgyár, aztán a Wörner, odébb a Nicholson Vasöntő, a Gazdasági Gépgyár, és az irdatlan nagy, riasztó külsejű Schlick. S néhány év múlva megjelenik a három gyár egyesüléséből születő Láng, a Magyar Acél, az egyre terjeszkedő Danubius és mind a többiek. Senki se képzeljen természetesen holmi modern gyárakat. Levegőtlen hodályok voltak ezek, néha fészerek tömege, mint az egykori Láng Gyár Dunaparti műhelyei, amelyek — évenként várt gyermekkori élmény! — minden esztendőben leégtek. Vagy mint az angyalföldiek által csak „halálgyárnak" elkeresztelt Höcker (ma Acélöntő- és Csőgyár), amelynek kapuján naponta kétszer is begördült a mentőautó, hogy a kokszszárító mérgezettjeit elszállítsa. S olyanok, mint a Danubius csőhajlítója, amelyről a Kazánműhely főnöke azt jelentette a főfelügyelőnek (szerencsére megmaradt ez a jellemző írásos kordokumentum), hogy „olyan rozoga, attól kell félni, egy nagyobb szélben a munkások fejére szakad". A főfelügyelő úr nem döntött, de helyette megérkezett a vezérigazgatói végzés: „Nincs pénz. Ha kevesebb szél fúj, ön a felelős, hogy a munkásokat kivezesse a műhelyből". S a gyárak tövében feltűntek lassan az első „munkáslakások’’ is, a Ferdinánd-híd melletti barakkok tömegszállásai, meg a viskók a „lepratelepen”, amely a Váci útiak emlékében „lepsi” néven ma is él. Aztán az első komolyabb épületek is, a Fővárosi Takarékpénztár és az Ingatlan Bank jó befektetései, a „Hétház’’ 430 hetibéres szűk lakása, meg 750 a „Tizenhárom házban” és a többi Váci úti sötét bérkaszárnya. S a kocsmák, mert abból aztán de sok volt errefelé. Kocsmák, ahová déli fújáskor a járdaszélen elköltött sovány ebéd után, ha futotta, be lehetett szaladni egy fröccsre, vagy egy snapszliparti közben összebújva — hiszen annyi volt a spielt! — szervezkedni is mód nyílott. Mert a kocsmák — bármily furcsa is ezt ma hallani — a munkások első mozgalmi tanyái voltak. Ó, egykori Váci úti kocsmák, mennyi emlék fűződik hozzátok! Krepszvendéglő, ahol 1912. május 22-én a vérvörös csütörtök egyik gyűlését tartották, az a kiskocsma ott a Váci út 165-ben, ahol 1921-ben — két évvel a Tanácsköztársaság után — először énekelték egy építőmunkásgyűlésen az Internacionálét... S mennyi emlék mindenütt a szürke házak, gyárpalánkok között. Mert a „Hétház” nemcsak kiuzsorázott proletárok szállása volt, de az első lakósztrájk (1910!) fellegvára is. A Danubius kerítése nemcsak a tőkés vagyont védte, de a politikai agitációra is lehetőséget nyújtott. Ezeken a szürke bazaltkockákon rohant a feldühödött proletártömeg 1912. véres csütörtökjén a város felé, itt tagadta meg a tűzparancsot Miklóssy honvédszázados, itt meneteltek 1919-ben a vasas századok a frontra, itt hangzott fel később annyiszor a „Munkát, kenyeret!”, s e köveken csattogtak oly sokszor a rendőrlovak patái. Ez a hosszú — mondják unalmas — út látta a Bedeaux-sztrájk után kizárt hajógyári munkásokat, a Láng gyárnál röpcédulát osztogatni a fiatal József Attilát, látott kopókat és forradalmárokat, látta a nyomort és a nyomor ellen lázadókat. S látta egy hideg januári napon azokat a testvéri tankokat, amelyek Újpest felől érkeztek dübörögve a Hajógyár kapujához. Január 11-et írtak akkor. Két nap múlva az egész Váci út szabad volt, S a Tarnai-rét buckáin át Palota, Újpest felől toronyiránt megindultak a munkások, hogy legyen kenyér meg ponton, és gép, és autóalkatrész az előrenyomuló Vörös Hadseregnek. Ó, milyen legendákat meséltek — igaz-e, hajógyáriak? — a tőkés urak gyárvezető képességéről. Meg hogy micsoda nagy darab kenyeret adtak ők a munkásoknak! S amikor az első üzemi bizottság a készleteket kereste, a faraktárban egy ladikot találtak, amelyből tíz centiméteres fa nőtt ki, a sójatéren meg méteres volt a fa, hiszen eseményszámba ment, ha egy-egy hajó épült. Ma évente húsz is készül és micsoda hajók! Mint ahogy a Szerszámgépgyár egykori urai álmukban sem gondoltak arra, hogy gépeik 25 százalékát valaha is exportálhassák ... S hogy fiatalodik az öreg Váci út maga is! Élmunkás téri pontházak, busz robog Újpest felé, karcsú ívben szökell Budáról a híd, amelyet negyven éven át minden kortesbeszédben megígértek, szemben vele színház neonja csillog, és túl a Rákospatakon az új lakótelep palotái a bérkaszárnyák fölé magasodnak. A Váci út öreg kockáin pedig még csak most ment végig az új, büszke menet: május elsején — „pirosló arccal és piros zászlókkal”. Tavasz van újra. Ismét lombot hajtanak a Váci út öreg fái. Két ipari tanuló kavicsot labdáz a 21-es számú intézet kapuja előtt. Tudják vajon, hogy úgy harminc éve szemben velük, a Láng gyárban még a tanoncok is sztrájkolni kényszerültek? Tudják, nem tudják... Azt érzik, hogy övék ez a világ. A VÁCI ÚTRÓL CSATÁR IMRE: 4