Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1879. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1879-02-23 / 8. szám

VIII. évfolyam.. IS 70. 8. szám. Hirdapcst, február 2­3. POLITIKAI HÍRADÓ. MULATTATÓ ÉS TANULSÁGOS ÚJSÁG A MAGYAR NÉP SZÁMÁRA. Az előfizetések a KÉPES NÉPLAP kmdó-hivatalihos MptHplpn minilpn hpfpn vagármn A KÉPES NÉPLAP ... egy évre 2 frt, félévre 1 frt (Budapest, IV., egyetem-utcia 4. ss.) küldendők. gJGie­­nfleu Heten Vasarnap. A HÁBORÚ-KRÓNIKÁVAL »1» » 2 » is A „Háború-Krónika“ cz. képes heti kiszlitny 1879. évi 8-ik száma a „Képes Néplap“ mai számával küldetik szét azon előfizetőknek, a kik e vállalatra megrendeléseiket már beküldötték. Az asztrakháni pestis és a volgai halászat. A «Képes Néplap» I. évi 3-ik számában ismertet­tük Asztrakhán városát, lakosságával együtt; ez­úttal magára a tartományra hívjuk föl olvasóink figyelmét, mint a­hol a sokat emlegetett ázsiai pestis kiütött. Oroszország azon kormányzósági kerülete, melyet Asztrakhánról neveztek el, nagyobb részt sivatagokból áll, melyeken a bennszülött törzsek : tatárok, baskírok, kirgizek, kalmükök, nomád, pásztor életet élnek, mint ezer év előtt, sátorokban laknak s roppant méneseiket, csordáikat, juh- és kecske­nyájaikat, tevéiket terelik egyik legelőről a másikra. A sivatag nagy része puszta kopár, sivó homok, melyen mi sem terem, mint néhol egy kevés száraz tüskés bogáncskóró. Kihalt, élettelen síkság az, kivált télidőn, mikor a hó végtelen halotti lepelt borit föléje. E nomád népek tanyáin gyakran tör ki nagymérvű halálozás. Ilyenkor fölszedik a sátorfát s tovább vándorolnak, persze magokkal vivén a halál mag­­­vát is, így aztán e vidék soha sem mondható egészen mentesnek a járványtól. A himlő, a küteges hagymáz, a kholera örökké pusztít köztök egyik-másik helyen. Elő­segíti e ragályokat az éghajlat és légmérséklet is, mely sehol sem oly változó, mint e helyen. Az 1877. és 78. évben különös nagy mértékben lépett föl e vidéken a pestis, a valóságos keleti pestis, vagy fekete halál. Két enyhe tél nagyban járult elter­jesztéséhez. A Volga egész Zarizinig nem volt befagyva, — holott más években már deczember elején jég bo­rítja, — s ennek folytán a halászat, a Volga-melléki la­kosság ez egészségtelen főfoglalkozása, télen át is tar­tott. Ehhez járult, hogy az Arméniából visszatérő hadak között kitört járvány, melyek azt e vidéken megtelepitet­­ték, hol elfajzott s mostani legborzasztóbb alakjában lett állandóvá a Volga azon környékén, melyet mellékelt térképünk bekerítve mutat föl. A volgai halászat a legnevezetesebb egész Európá­ban. Egy-egy halásztelep terjedelmes épületeket foglal magában, s a halászok és egyéb munkások lakói egész falvakat képeznek. A part mellett tágas épületek állanak, melyek legnagyobb részben czölöpökre vannak építve. Szé­les lépcsők vezetnek le belőlök a víz színéig, hogy a kifo­gott halakat könnyen elszállíthassák. Minden halásztelep különböző terjedelmű hajókkal van ellátva. Mihelyt a halat megfogják, rögtön a hajóra viszik, ott felhasítják és kitisztítják. Hátuk mögött a szárazon épületek emelkednek, melyeknek raktárszerű tör és belsejében egyik nagy teknyő a mási­kat éri. Ott erős, sós vizet csinálnak, kiterítik a halakat s jól megsózva rétegenként egymásra rakják és jégdara­bokkal körülveszik, hogy frissen megmaradjanak. A halászatok tavaszszal, őszszel és télen történ­nek ; az ősziek legjobb hírben állanak, mert legtöbb halikrát szolgáltatnak a kaviár-készítésre. A hálón kívül még egy másféle roppant nagy készületet is használnak, mely több száz lábnyi hosszú, vastag kötelekből van összeállítva, mely utóbbiakhoz ismét apróbb horgokkal ellátott kötelek vannak erősítve. E kötélmű horgonyokkal a folyam fenekéhez van kötve, a másik végét pedig nagy gerendák a folyam felszínén tartják, tehát az egész műszerkezetet úgy tekinthetjük, mint óriási horgas halászhálót, melynek minden egyes horga 15—18 lábnyi hosszú halat is képes megragadni s erősen tartani. E halfogó szerkezetet a halászok gyak­ran megtekintik s többnyire nehány száz darab hallal térnek vissza, melyek közül némelyek oly roppant ter­­metűek, hogy elszállításukra két-három csónak is szük­ségeltetik. Nagy erőlködéssel bevonszolják egy tévés terembe, mely húsvágó székekkel és eszközökkel van ellátva. Ott miután egy fejszecsapással fejét ketté hasí­tották, hasát fölvágják egészen a farkáig; azután kisze­dik belőle egymásután a balikrát, beleket, a halhólya­got, s végre a hátgerincz velőjét, melyet vesigá­nak neveznek: ezzel az oroszok pástétomot készitnek, mely nálu­k igen kedvelt nyalánkság. Mind e mészárlás egy negyedóráig tart; mielőtt az állat rángatózva mozogni megszűnt volna, már a hal­ikra el van készítve. A hal húsát azon nagy raktárak egyikébe szállítják, melyeket bátran nevezhetnénk jég­vermeknek. Itt aztán sós vízben tartják tizenkét óráig s akkor besózzák, és hajón Oroszország belsejébe szál­lítják. E halászatok évenkint borzasztó mennyiségű hal­tól fosztják meg a Volgát; a­mint a halászok beszélik : 43.000 darab kecsegét, 650.000 drb sevm­ongát és 23.000 belongát hordanak szét minden évben. Nem csoda tehát, ha ez a jövedelmező halászat a Volgán és Uralon mesés összegeket hoz be némely életrevaló vállalkozónak; van eset rá, hogy egy-egy volgai halász­telep bérlője néhány év alatt milliókat halmoz össze jól fizető üzletéből. De e roppant halásztelepek körül nagy a rondaság, a piszok, a bűz. Némely raktár húsz év óta se volt kita­karítva, a halak hasznavehetetlen részei szerte hevernek mindenfelé, mig végkép elrohadnak, s a romló hal meg­rontja a frisset is. A sós viz, melyben a halat páczolják, sokszor más-más halakról lett leöntve, sőt néha ötször­­hatszor használják ugyanazt a vizet, így nem csak hogy egész szállítmányok romlanak el, de megromlik a levegő

Next