Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1879. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1879-02-23 / 8. szám
VIII. évfolyam.. IS 70. 8. szám. Hirdapcst, február 23. POLITIKAI HÍRADÓ. MULATTATÓ ÉS TANULSÁGOS ÚJSÁG A MAGYAR NÉP SZÁMÁRA. Az előfizetések a KÉPES NÉPLAP kmdó-hivatalihos MptHplpn minilpn hpfpn vagármn A KÉPES NÉPLAP ... egy évre 2 frt, félévre 1 frt (Budapest, IV., egyetem-utcia 4. ss.) küldendők. gJGienfleu Heten Vasarnap. A HÁBORÚ-KRÓNIKÁVAL »1» » 2 » is A „Háború-Krónika“ cz. képes heti kiszlitny 1879. évi 8-ik száma a „Képes Néplap“ mai számával küldetik szét azon előfizetőknek, a kik e vállalatra megrendeléseiket már beküldötték. Az asztrakháni pestis és a volgai halászat. A «Képes Néplap» I. évi 3-ik számában ismertettük Asztrakhán városát, lakosságával együtt; ezúttal magára a tartományra hívjuk föl olvasóink figyelmét, mint ahol a sokat emlegetett ázsiai pestis kiütött. Oroszország azon kormányzósági kerülete, melyet Asztrakhánról neveztek el, nagyobb részt sivatagokból áll, melyeken a bennszülött törzsek : tatárok, baskírok, kirgizek, kalmükök, nomád, pásztor életet élnek, mint ezer év előtt, sátorokban laknak s roppant méneseiket, csordáikat, juh- és kecskenyájaikat, tevéiket terelik egyik legelőről a másikra. A sivatag nagy része puszta kopár, sivó homok, melyen mi sem terem, mint néhol egy kevés száraz tüskés bogáncskóró. Kihalt, élettelen síkság az, kivált télidőn, mikor a hó végtelen halotti lepelt borit föléje. E nomád népek tanyáin gyakran tör ki nagymérvű halálozás. Ilyenkor fölszedik a sátorfát s tovább vándorolnak, persze magokkal vivén a halál magvát is, így aztán e vidék soha sem mondható egészen mentesnek a járványtól. A himlő, a küteges hagymáz, a kholera örökké pusztít köztök egyik-másik helyen. Elősegíti e ragályokat az éghajlat és légmérséklet is, mely sehol sem oly változó, mint e helyen. Az 1877. és 78. évben különös nagy mértékben lépett föl e vidéken a pestis, a valóságos keleti pestis, vagy fekete halál. Két enyhe tél nagyban járult elterjesztéséhez. A Volga egész Zarizinig nem volt befagyva, — holott más években már deczember elején jég borítja, — s ennek folytán a halászat, a Volga-melléki lakosság ez egészségtelen főfoglalkozása, télen át is tartott. Ehhez járult, hogy az Arméniából visszatérő hadak között kitört járvány, melyek azt e vidéken megtelepitették, hol elfajzott s mostani legborzasztóbb alakjában lett állandóvá a Volga azon környékén, melyet mellékelt térképünk bekerítve mutat föl. A volgai halászat a legnevezetesebb egész Európában. Egy-egy halásztelep terjedelmes épületeket foglal magában, s a halászok és egyéb munkások lakói egész falvakat képeznek. A part mellett tágas épületek állanak, melyek legnagyobb részben czölöpökre vannak építve. Széles lépcsők vezetnek le belőlök a víz színéig, hogy a kifogott halakat könnyen elszállíthassák. Minden halásztelep különböző terjedelmű hajókkal van ellátva. Mihelyt a halat megfogják, rögtön a hajóra viszik, ott felhasítják és kitisztítják. Hátuk mögött a szárazon épületek emelkednek, melyeknek raktárszerű tör és belsejében egyik nagy teknyő a másikat éri. Ott erős, sós vizet csinálnak, kiterítik a halakat s jól megsózva rétegenként egymásra rakják és jégdarabokkal körülveszik, hogy frissen megmaradjanak. A halászatok tavaszszal, őszszel és télen történnek ; az ősziek legjobb hírben állanak, mert legtöbb halikrát szolgáltatnak a kaviár-készítésre. A hálón kívül még egy másféle roppant nagy készületet is használnak, mely több száz lábnyi hosszú, vastag kötelekből van összeállítva, mely utóbbiakhoz ismét apróbb horgokkal ellátott kötelek vannak erősítve. E kötélmű horgonyokkal a folyam fenekéhez van kötve, a másik végét pedig nagy gerendák a folyam felszínén tartják, tehát az egész műszerkezetet úgy tekinthetjük, mint óriási horgas halászhálót, melynek minden egyes horga 15—18 lábnyi hosszú halat is képes megragadni s erősen tartani. E halfogó szerkezetet a halászok gyakran megtekintik s többnyire nehány száz darab hallal térnek vissza, melyek közül némelyek oly roppant termetűek, hogy elszállításukra két-három csónak is szükségeltetik. Nagy erőlködéssel bevonszolják egy tévés terembe, mely húsvágó székekkel és eszközökkel van ellátva. Ott miután egy fejszecsapással fejét ketté hasították, hasát fölvágják egészen a farkáig; azután kiszedik belőle egymásután a balikrát, beleket, a halhólyagot, s végre a hátgerincz velőjét, melyet vesigának neveznek: ezzel az oroszok pástétomot készitnek, mely náluk igen kedvelt nyalánkság. Mind e mészárlás egy negyedóráig tart; mielőtt az állat rángatózva mozogni megszűnt volna, már a halikra el van készítve. A hal húsát azon nagy raktárak egyikébe szállítják, melyeket bátran nevezhetnénk jégvermeknek. Itt aztán sós vízben tartják tizenkét óráig s akkor besózzák, és hajón Oroszország belsejébe szállítják. E halászatok évenkint borzasztó mennyiségű haltól fosztják meg a Volgát; amint a halászok beszélik : 43.000 darab kecsegét, 650.000 drb sevmongát és 23.000 belongát hordanak szét minden évben. Nem csoda tehát, ha ez a jövedelmező halászat a Volgán és Uralon mesés összegeket hoz be némely életrevaló vállalkozónak; van eset rá, hogy egy-egy volgai halásztelep bérlője néhány év alatt milliókat halmoz össze jól fizető üzletéből. De e roppant halásztelepek körül nagy a rondaság, a piszok, a bűz. Némely raktár húsz év óta se volt kitakarítva, a halak hasznavehetetlen részei szerte hevernek mindenfelé, mig végkép elrohadnak, s a romló hal megrontja a frisset is. A sós viz, melyben a halat páczolják, sokszor más-más halakról lett leöntve, sőt néha ötszörhatszor használják ugyanazt a vizet, így nem csak hogy egész szállítmányok romlanak el, de megromlik a levegő