Képes Sport, 1962. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-02 / 1. szám
OLIMPIAI GONDOK EGYKORI MA Az ókor szellemóriásai — ellentétben mai utódaikkal — gyakorta szóbahozták az olimpiát és bizony, még a hibáit sem hallgatták el. Így cselekedett Epiktétosz, az időszámításunik kezdetén nagytekintélyű görög filozófus is. . „Vannak az életben kellemetlen, terhes dolgok — írta egyik értekezésében. — Dehát Olympiában nincsenek? Nem éget benneteket a forróság? Nem szorítanak össze benneteket? Ott is mindenki a másikat taszigálja!” Tudós számítások szerint, némelykor 60 000 néző is elzarándokolt Olympiába, hogy gyönyörködhessék honfitársainak a koszorúért vívott küzdelmében. Van olyan tudósításunk is, hogy az egyik olimpia után három hétig tartott, amíg mindegyik néző hozzájutott valami alkalmatosságihoz, amivel hazájába visszatérhetett. Az 1960. évi római olimpián túlzott taszigálástól nem kellett tartani és bizonyára nem okozott nagyobb gondot a hazautazás sem. Egyebütt volt a baj. Róma harmadfélezeréves város és a derék elődök nyilván nem álmodtak arról, hogy Olympia egyszer még átköltözik Rómába. Utcái jórésze olyan szűkek, hogy semmiképpen nem alkalmasak olimpiai forgalomra. Ezen a vonalon úgy romlott a helyzet, ahogy az olimpiai játékok időpontja közeledett. Sed nunc venio ad fortissimum! Vagyis: hátra van még a fekete leves. Napról napra súlyosodott a probléma, hogyan helyezzék el a Rómába törekvő tömeget. Mert a fele sem lett volna tréfa — százezrek készültek oda. Egyik elhunyt olimpiai bajnokunk özvegye akkoriban levelet kapott az óceánon túlról. Férjének évtizedeken át volt kitűnő barátja, világhírű úszóvezér tájékoztatta az ottani olimpiai hangulatról. Még ma is valószínűtlenül hangzik — az olimpia után —■, amit akkor papírra vetett: „Tőlünk mindössze kétezer nézőt engednek el Rómába, pedig százezren szeretnének elmenni.” Hasonló elképesztő hírek érkeztek az olimpia rendező bizottságához Nyugat-Németországiból is, ahonnan negyedmillió sportbarát utazási szándékát jelezték. Ami azt jelentette, hogy onnan minden kétszázadik ember szeretett volna eljutni az olimpiára. Mi lett volna Rómával, ha a többi olimpiai lelkületű népből is ilyen arányban jelentkeztek, sőt el is mentek volna nézőnek?! Képtelenség volt, hogy az útra készülőknek akár a felét is elhelyezhessék az Örök Városban, amelynek a megszokott — olimpia nélküli — idegenforgalma is vetekszik Párizzsal, a világ legnagyobb idegenforgalmú városával. Tehát van gyakorlatuk e téren. 1955-ben Budapest azért nem kaphatta meg az 1960. évi olimpia rendezési jogát, mert úgy találták, még nincs elegendő szállodánk. Rómának sokkal több szállodája volt. És mégsem fogadhatta a jelentkezők felét sem. Talán erre is gondolt Onesti, az Olasz Olimpiai Bizottság ezerkezű elnöke, amikor az olimpia záróünnepélye után váratlanul kijelentette előttem: — Lovagiasan el kell ismernünk, hogy Budapestnek több susa lett volna a XVII. Olimpia megrendezésére, mint Rómának. Ezt már akkor is sokan gondolták, amikor a párizsi kongresszuson a NOB többsége Rómára adta a szavazatát. Mindenesetre a derék Onesti utólagos vallomása — bár „eső után köpönyeg” — mégis jól esett. De az is lehet, hogy Onesti valami egyéb miatt akart kárpótolni bennünket ezzel az udvariassággal. Még három évvel az olimpia előtt tárgyaltunk arról, hogy az olaszok a mi világszerte elismert, nagyszerűen képzett lóállományunkból szerzik be az öttusához szükséges lovak javarészét. Hosszasan húzódott az ügy, egyszerre csak elszakadt a fonál, pedig hát annyi szót használtunk el rá, hogy kötélre is elég lett volna. Mégis az egyik szomszéd országból szerezték be a lovakat. Kicsit orroltunk miatta, mert hát — az igazat megvallva — lóvá tettek bennünket. De nem vagyunk haragtartók. Megbékéltünk. Miért? Mikor? Amikor az olimpia megnyitó ünnepén azt láttuk, hogy a minden küldöttséget egyforma udvariassággal fogadó közönség öt nép fiait különleges ünneplésben részesíti. A felvonulást vezető görög olimpikonokat, a közel háromezeréves olimpia szülőföldjének küldötteit; a saját reménységeit, az olasz sportolók legjobbjait; a Szovjetunió hatalmas sportegyüttesét; az Északamerikai Egyesült Államok fehér-fekete gárdáját, és a mi szívünkhöz nőtt ifjúságunk színe-virágát. Amikor olimpiai csapatunk a NOB páholya elé érkezett, abban mindenki felállt és úgy tapsolt, integetett olimpikonjainknak. Hirtelenében nem is értettem, miért éppen minket tisztelnek meg ennyire, csak örültem. Ilyen az ember. Annál kevésbé örültem, amikor nem is olyan sokára, újabb esetünk adódott az öttusa-lovakkal. Tudvalevő, hogy a japánok gyenge lóállományukra hivatkoztak, amikor — több sportág között — az öttusa szűrét is ki akarták tenni az olimpiai műsorról. Ismeretes, hogy főként a svédek és mi álltunk ki ez ellen és fél esztendő lankadatlan előkészítő munkája után, az athéni NOB-ülésen negyvennégy szavazatból huszonnyolc a mi igazságunk mellett esett a latba. Ebből a huszonnyolc szavazatból hét volt a népi demokráciáké, huszonegyet a nyugati és a nemrégen önálló, demokratikus irányba fejlődő országoktól kaptuk. A felszabadulás óta ehhez hasonló sportdiplomáciai sikerben még nem volt részünk. A Magyar Olimpiai Bizottság az ügy érdekében már jóelőre elhatározta, hogy szükség esetén kölcsön adunk száz pompásan idomított lovat a japánoknak. Amikor ezt az említett NOB-ülésen közöltem, a felcsattanó taps jelezte, hogy gavalléros ajánlatunk telitalálatot ért el. Hozzászólásomban azonban mindenesetre megemlítette a, hogy a tízmilliós Ausztrália százhúsz lovat szedett össze saját lóállományából az 1956. évi olimpia öttusázói számára, de ezek között — a melbourne-i barátaimtól nyert tájékoztatás szerint — jócskán akadtak Japánból származott lovak is. Homéri kacaj harsant fel a teremben. Az utolsó athéni napon azután fülembe súgta egyik külföldi barátom — mint mondá: maga is félfüllel hallotta —, hogy a japánok nem fogadják el az ajánlatunkat. Ezt azzal indokolják, hogy „a lovak szállítása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne”. Ejnye, ejnye, gondoltam, aki haragszik, annak ritkán van igaza. Epiktétosz pedig nyilván most is csak azt írná: „ ... mindenki a másikat taszigálja.” Egyszer azonban majd csak megbékélünk mindannyian, többek között az olimpiai gondolat segítségével. (Ezt a cikket dr. Mező Ferenc, az olimpiai gondolat nagy magyar fáklyahordozója a Képes Sport újévi számának írta. Sajnos, mire a cikk az újévi számban megjelenik, szerzője már örökre elhagyott bennünket. Emlékezete azonban élni fog, amíg a világ ifjúsága négyévenként békés versenyekre gyülekezik az olimpiai koszorúkért. írta : I dr. Mezei Ferenc Az Óesztendő utolsó napján játszották le az FTC— Vörös Meteor bajnoki jégkorong-mérkőzést. A nagyszerűen támadó zöld-fehér csatárok nagyobb gólarányú győzelme sem lett volna meglepetés. FTC—Vörös Meteor 5:0