Képes Sport, 1967. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-10 / 1. szám
A utolsó edzés Tatán. Kézilabdások tartják az edzést, a kézilabdának egy is azonban se híre, se hamva. Két röplabdaháló két oldalán a csapat tagjai, s a jóval nagyobb labda száll, pattan a teremben. Nincs elveszett poén, nincs védhetetlen leütés egyik oldal számára sem, mert a győztes joga, hogy az utánpótlás női röplabdátokkal játszik. Ezzel szemben óriási a hangzavar, percekig tart a vita egy-egy kétes leütés után. Benn volt, vagy már a csikón kívül ért a padlóra? Az embernek néha az az érzése, — mindennek ellenére —, inkább csak a szellemes dialógusok, a vita kedvéért játszanak. A játék pedig csak ürügy, és lehetőség, amolyan kedvcsináló a gegekhez. — Azért nem egészen így van... Ezt már Albrecht Miklós, a válogatott edzője mondja. — Úgy gondoltam, most, ezen az utolsó edzésen, már felesleges lenne a kézilabda. A fiúk, amit lehetett, már megtanultak. Nem mondom, hogy mindent tudnak, amit csak tudni lehet, de új dolgokat megtanulni a svédországi VB, — a vizsga — előtt, már nem lenne célszerű. — A tanulás, a felkészülés hosszú és lelkiismeretes munkával töltött hónapjai már véget értek. Hátunk mögött egy sor nemzetközi mérkőzés, s ezeken a mérkőzéseken kiderült, ha nagy akarással, s némi szerencsével játszanak a fiúk, nincs számukra legyőzhetetlen csapat. Ugyanígy persze, ellenfeleink számára mi sem vagyunk verhetetlenek. — Kiderült ez most legutóbb is az utolsó edzőmérkőzéseken. Kétszer játszottunk a Cervena Hviezda csapatával, s az első mérkőzésen hét gól különbséggel győztünk. A második mérkőzésen elég volt egy kicsit „kiengedni”, egy kicsit tartalékolni az erőt, és a második félidőben megfordult a mérkőzés sorsa... Két góllal a csehszlovák klubcsapat győzött... — S valahogy ilyen szemszögből kell értékelnünk a japán válogatottnak, csoporttársunknak legutóbbi, a román válogatottól elszenvedett nagyarányú vereségét is. A VB-n soha, egyetlen pillanatra sem szabad könnyedén verni egyetlen ellenfelünket sem... Albrecht edző folytatja még, de nem érteni a szavát. Úgy látszik a röplabda-mérkőzés eddigi legvitathatóbb ütése után: az eddigi legnagyobb hangerővel folyik a pont értékelése. A csarnok falai egymásnak adják, felerősítik a hangokat, az ember saját szavát sem hallja. Időközben Fenyő egy előkerült kézilabdával kapura dob. A felső kapufáról pattan a labda a kapuba. Pontosabban a volt labda. Mert elfeslik a dobás nyomán a bőr, s a belsőből kiszabadul a levegő... És most a viszonylagos csendben megint hallani az edzőt. — Csak annyit akartam még mondani, hogy jó erőben vannak a fiúk... Aztán Fenyőre mutat. — Dehát kell mondanom? ... Tulajdonképpen... Mindenesetre nem szívesen lennénk csütörtökön a japán kapus bőrében... Font: Adorján és Kitindsii közben. Font: Álló sor: Káló, Gyűrd, Tornóczky, Koch, Marosi, Varga, Kovács L, Nagy, Klein, Vitkay, Fenyő. Guggolnak: Simó, Kovács J., Tímár, Horváth, Adorján