Képes Sport, 1972. január-július (19. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-20 / 25. szám
München 999 1972 ASPORHIMNÜT! Két héttel ezelőtt megírtuk: Pécsik Dénes, a volt sokszoros vízilabda válogatott ismét bizalmat kapott a szövetségi kapitánytól. Most, a bajnokság befejezése után elfoglalta helyét a keretben. Magas termetű, széles vállú, keménykötésű sportember. Csendesen, kevés mosollyal beszél, mégis valami derűs, kellemes hangulat lengi körül — árad belőle a kiegyensúlyozottság. Hamar kiderül, hogy nem szereti a fölös jelzőket és a nagy szavakat, s mindenről inkább szívesen beszél, mint önmagáról. Kérdezem, véleménye szerint miért hívták vissza? — Egyrészt az alkalomból adódó adottságaim miatt. A vízilabda nemcsak játék, küzdősport is. A legtöbb válogatottban nagydarab, kemény legények játszanak, akiknek lefogásához nem elég az úszástudás, a technika. Erőre is szükség van. Én sem szeretek, de ha kell, tudok verekedni. .. Másrészt, miután mint védő és mint középcsatár is sokat játszottam, figyelembe vehetnek egy-egy mérkőzésen belüli, váratlan taktikai húzások esetén is. Négy év a kereten kívül , más felkészülés, más edzés. Bírja-e majd a fokozott munkaütemet, nem fél-e, hogy akkor fogy majd el az erő, amikor a legnagyobb szükség lesz rá? az . Ettől nem félek. Négy éve, 1968-as mexikói olimpia után maradtam ki a keretből. Ugyanekkor jelentette be Baranyai György, akitől még én is tanultam a vízilabdát, hogy más irányú elfoglaltsága miatt nem tudja tovább az NB I-es csapat edzéseit vezetni. Így lettem én az Eger játékos-edzője, s így kerültem sajátos helyzetbe. Mint sportoló, eredményeimet elsősorban szorgalmamnak és testi adottságomnak köszönhettem, s mint szakvezető a játékosaimtól is azt követeltem elsősorban, hogy szorgalmasan és sokat eddzenek... Azt mondja, talán természetes, hogy az edzéstervek kidolgozásánál igyekezett felhasználni válogatottsága tapasztalatait, s a keret munkájához hasonlóan építette fel az évi felkészülést. Becsületesen alapoztak. Készültek magaslaton és az uszodában, s év közben mennyiségben és minőségben is igyekeztek megközelíteni a válogatottban végzett munkát. Ha lehetőség nyílott rá, naponta kétszer edzettek. És mint játékos, a gyakorlatokat együtt végezte a többiekkel. S miután a válogatott szakvezetői is mást kérnek tőle, mint a húszévesektől, úgy érzi, nem lesz nehéz dolga. Hogyan fogadták a fiatalok, s hogyan érzi magát ő közöttük? Nem mondom ki az „öreg" szót, mégis megérzi a kérdés mögött. — Egyáltalán nem érzem magam öregnek — mondja mélyről fakadó, őszinte tiltakozással. — Először is vallom, hogy a sport fiatalít, másodszor egy olyan oldott hangulatú, kellemes társaságban, amelybe most belecsöppentem, eszébe sem jut senkinek az évek számával mérni az embereket. Az, hogy rangidős vagyok, legfeljebb játék közben, s nehéz pillanatokban kötelez, akkor segít a tapasztaltság megőrizni a higgadtságot, a nyugalmat, s kiegyensúlyozni a nagy csatákban még járatlanok hevülését, felfokozott idegállapotát. „Öreg”, öreg? Ki meri ma a sportban megszabni a korhatárt, amikor világnagyságok sora ér el harminc év után is változatlanul kiemelkedő eredményeket? Ki tulajdonképpen a „kiégett”? Aki 24—25 évesen úgy érzi, mindent tud és nincs tovább mit tanulnia, vagy aki harmincon túl is fejlődni akar? Pócsik 32 éves. A tokiói csapatban, ahol ő még oly ifjú volt, a magyar csapat legkiemelkedőbb egyéniségei jóval harmincon felül voltak. Felvetem, hogy hasonlítsa MÉG 65 IMAP