Képes Sport, 1981. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-21 / 51-52. szám

Hlavati András az elégedettségről — Kérdi, elégedett va­gyok-e az idei évem­mel? Tény, hogy való­ban történt számomra nagyon sok örvendetes esemény. Javultam 22,5 kilót, harmadik lettem összetettben az ifjúsági világbajnokságon, úgy, hogy szakítás után a dobogó felső fokáról hallgathattam a Him­nuszt, hatodik helyen végeztem a felnőttek világbajnokságán és szakításban a világ leg­jobbjai között is sike­rült ezüstérmet szerez­nem. Ezek mindegyike nagyon fontos és jelen­tős lépés volt, de ezen eredmények ellenére is csak közelebb kerültem ahhoz, hogy valóban elégedett lehessek. Fél­reértés ne essék, ez most nem nagyképűség részemről, hogy mit ne­kem 22,5 kiló, mit ne­kem ifjúsági világbaj­noki arany, felnőtt vi­lágbajnoki ezüstérem, nagyon-nagyon örültem mindegyiknek. Csak az igazsághoz hozzátarto­zik, hogy fejlődésem el­lenére is van saját kor­­osztályombeli szovjet és bolgár versenyző, aki többet emel, jó szakítás­eredményeim ellenére is mindkétszer alaposan visszacsúsztam az össze­tett verenyben. Márpe­dig, nem tagadom, az én igazi nagy célom, vágyam, tervem, hogy bajnok legyek. Nem korosztályomban, ha­nem a felnőttek között, és nem csak egy fogás­nemben, hanem össze­tettben. Három éve, amikor rátértem a napi kétszeri edzésre, erre tettem fel az életem,, azóta ezért dolgozom, mindent ennek rendelek alá, minden részsikert az odavezető út egy-egy állomásának tartok. Tu­dom, nagyon messze még a cél, rengeteget kell fejlődnöm, renge­teget kell még erősöd­nöm, rengeteg elvégzen­dő munka vár rám. De nem rettent meg. Na­gyon szeretem a súly­emelést, élvezem a har­cot a vasakkal, élvezem, amikor engedelmeske­dik akaratomnak a rop­pant tárcsasor, élvezem, amikor időnként nagyon jól „elkapok” egy gya­korlatot. Vonz tehát a munka, vonz a feladat, szeretnék akár a jövő évben jócskán rátenni idei jól sikerült indulá­somra, közelebb kerülni ahhoz a pillanathoz, amikor majd úgy ér­zem , elégedett lehe­tek ... Szüge, avagy a Fóttól a válogatottságig Egy nyurga, szőke, csodálkozó tekintetű, kék szemű lánnyal üldögélek a Körcsarnokban, a megmaradt cserepadon. A töb­bit már elhordták, a villanyt le­kapcsolták, de a félhomályban is jól látjuk és halljuk egymást. Idő: az MNK-döntő után. A boldog, csapata, a Vasas nyerte a Magyar Népköztársasági Ku­pát. A neve Szűcs Éva, de isme­rőseinek, csapattársainak egy­szerűen a Szüge, azaz fügera­jongó Szűcs Éva. Húszéves, 1961-ben született, állami gondozott volt kétéves kora óta. Családi körülménye­ket nem feszegetünk, ő minden­esetre derűsen fogja fel ifjúsá­ga alakulását. — Fóton nagyon megszoktam a közösségi életet. Talán azért is választottam csapatsportot. Magányosan futni például — az nem nekem való. A röplabdá­val úgy kerültem közelebbi kap­csolatba, hogy új testnevelő ta­nár került az iskolába. Magas­ságomat látva azt mondta, hogy belőlem röplabdás lesz. Lettem. És nagyon örülök, hogy az let­tem. Már az úttörő olimpián viszonylag jól ment a játék, mert meghívást kaptam a buda­pesti edzőtáborba. Tehetségku­tató tábor volt. Nyilván találtak bennem tehetséget, mert egy szép napon, egy nagyon szép napon megkeresett Merő Nóra, és megkérdezte, nem volna-e kedvem a NIM-ifiben játszani. De még mennyire volt! Bántam is én, hogy Fótról Pestre kellett utaznom, hetenként háromszor. Utazás három óra, edzés két óra — éjszaka tanultam. — Mit? — Óvónő vagyok. Mint kis­gyerek fogadtam meg, hogy gyerekekkel foglalkozom majd. Egyelőre persze röplabdázom. Nem ment rosszul az ifik kö­zött sem, 1976-ban pedig „ki­emeltek” más lányokkal együtt, attól kezdve a felnőttek között edzhettem. Még mindig Fótról döcögtem be Pestre, de érettsé­gi után, 1979-ben már szállást kaptam a NIM-től a fővárosban. Rengeteg időm szabadult fel. — Mikor lett válogatott? — Másfél éve. Akkor hívtak meg a keretbe. Csodálatos érzés válogatottnak lenni. Az ember életének a csúcspontja. Címeres mezben játszani! — hát ez min­dennél többet ér. — A szófiai Európa-bajnoksá­­gon bronzérmet nyert. Hogyan „ízlett”? — Azt szavakkal nem tu­dom kifejezni. Ott valami nagy dolog történt, és az az érzés ... hogy ennek a sikernek én is ré­szese vagyok... csodálatos!

Next