Képes Sport, 1981. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-21 / 51-52. szám
Hlavati András az elégedettségről — Kérdi, elégedett vagyok-e az idei évemmel? Tény, hogy valóban történt számomra nagyon sok örvendetes esemény. Javultam 22,5 kilót, harmadik lettem összetettben az ifjúsági világbajnokságon, úgy, hogy szakítás után a dobogó felső fokáról hallgathattam a Himnuszt, hatodik helyen végeztem a felnőttek világbajnokságán és szakításban a világ legjobbjai között is sikerült ezüstérmet szereznem. Ezek mindegyike nagyon fontos és jelentős lépés volt, de ezen eredmények ellenére is csak közelebb kerültem ahhoz, hogy valóban elégedett lehessek. Félreértés ne essék, ez most nem nagyképűség részemről, hogy mit nekem 22,5 kiló, mit nekem ifjúsági világbajnoki arany, felnőtt világbajnoki ezüstérem, nagyon-nagyon örültem mindegyiknek. Csak az igazsághoz hozzátartozik, hogy fejlődésem ellenére is van saját korosztályombeli szovjet és bolgár versenyző, aki többet emel, jó szakításeredményeim ellenére is mindkétszer alaposan visszacsúsztam az összetett verenyben. Márpedig, nem tagadom, az én igazi nagy célom, vágyam, tervem, hogy bajnok legyek. Nem korosztályomban, hanem a felnőttek között, és nem csak egy fogásnemben, hanem összetettben. Három éve, amikor rátértem a napi kétszeri edzésre, erre tettem fel az életem,, azóta ezért dolgozom, mindent ennek rendelek alá, minden részsikert az odavezető út egy-egy állomásának tartok. Tudom, nagyon messze még a cél, rengeteget kell fejlődnöm, rengeteget kell még erősödnöm, rengeteg elvégzendő munka vár rám. De nem rettent meg. Nagyon szeretem a súlyemelést, élvezem a harcot a vasakkal, élvezem, amikor engedelmeskedik akaratomnak a roppant tárcsasor, élvezem, amikor időnként nagyon jól „elkapok” egy gyakorlatot. Vonz tehát a munka, vonz a feladat, szeretnék akár a jövő évben jócskán rátenni idei jól sikerült indulásomra, közelebb kerülni ahhoz a pillanathoz, amikor majd úgy érzem , elégedett lehetek ... Szüge, avagy a Fóttól a válogatottságig Egy nyurga, szőke, csodálkozó tekintetű, kék szemű lánnyal üldögélek a Körcsarnokban, a megmaradt cserepadon. A többit már elhordták, a villanyt lekapcsolták, de a félhomályban is jól látjuk és halljuk egymást. Idő: az MNK-döntő után. A boldog, csapata, a Vasas nyerte a Magyar Népköztársasági Kupát. A neve Szűcs Éva, de ismerőseinek, csapattársainak egyszerűen a Szüge, azaz fügerajongó Szűcs Éva. Húszéves, 1961-ben született, állami gondozott volt kétéves kora óta. Családi körülményeket nem feszegetünk, ő mindenesetre derűsen fogja fel ifjúsága alakulását. — Fóton nagyon megszoktam a közösségi életet. Talán azért is választottam csapatsportot. Magányosan futni például — az nem nekem való. A röplabdával úgy kerültem közelebbi kapcsolatba, hogy új testnevelő tanár került az iskolába. Magasságomat látva azt mondta, hogy belőlem röplabdás lesz. Lettem. És nagyon örülök, hogy az lettem. Már az úttörő olimpián viszonylag jól ment a játék, mert meghívást kaptam a budapesti edzőtáborba. Tehetségkutató tábor volt. Nyilván találtak bennem tehetséget, mert egy szép napon, egy nagyon szép napon megkeresett Merő Nóra, és megkérdezte, nem volna-e kedvem a NIM-ifiben játszani. De még mennyire volt! Bántam is én, hogy Fótról Pestre kellett utaznom, hetenként háromszor. Utazás három óra, edzés két óra — éjszaka tanultam. — Mit? — Óvónő vagyok. Mint kisgyerek fogadtam meg, hogy gyerekekkel foglalkozom majd. Egyelőre persze röplabdázom. Nem ment rosszul az ifik között sem, 1976-ban pedig „kiemeltek” más lányokkal együtt, attól kezdve a felnőttek között edzhettem. Még mindig Fótról döcögtem be Pestre, de érettségi után, 1979-ben már szállást kaptam a NIM-től a fővárosban. Rengeteg időm szabadult fel. — Mikor lett válogatott? — Másfél éve. Akkor hívtak meg a keretbe. Csodálatos érzés válogatottnak lenni. Az ember életének a csúcspontja. Címeres mezben játszani! — hát ez mindennél többet ér. — A szófiai Európa-bajnokságon bronzérmet nyert. Hogyan „ízlett”? — Azt szavakkal nem tudom kifejezni. Ott valami nagy dolog történt, és az az érzés ... hogy ennek a sikernek én is részese vagyok... csodálatos!