Képes Sport, 1982. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-08 / 23. szám

kolléga úr! A búcsújáték a hamburgi stadionban pon­tot tett a találgatások végére: Franz Beckenbauer, az eddigi legnépszerűbb NSZK-sportoló 1982. augusztus elsejétől a BILD című lapnál sportszerkesztőként mutatkozik be. A döntés — mármint Beckenbauer döntése — sokféle érzelmi megnyilvánulást váltott ki. Az egykori válogatott labdarúgók közül Willi Schulz a következőket mondotta a hír hallatán: „Nem értem Beckenbauert. Egy 103-szoros válogatottnak nem szabad megfutamodnia.” Fritz Walter is elítélően szólt a döntésről: „Franz túl korán dobta be a törölközőt, nem szabad ilyen egy­szerűen abbahagyni. Én is érzékeny vol­tam, ennek ellenére összeszorítottam a fo­gam és tovább csináltam”. Netzer, a Ham­burg sportigazgatója ekképpen vélekedett: „Nagy hibát csinált Derwall, hogy eluta­sította Beckenbauer jelentkezését. Egy egészséges Beckenbauer csak hasznos le­het Spanyolországban a válogatottnál. Ha pedig ismét megsérül, akkor huszon­egy játékossal is helyt tudunk állni.” Má­sok pedig úgy vélekedtek : „Későn szánta rá magát a végső döntésre Beckenbauer ” Az, hogy kinek van igaza, aligha dönthető el az érdekelt, Beckenbauer álláspontjá­nak ismerete nélkül. Ferenc császár pedig döntött: „Egy tel­jesen ki nem hevert sérüléssel játszottam az utolsó mérkőzésen. Alig kaptam leve­gőt. Fájt, amikor a közönség lekiabált a játéktérről. De igazat adtam Happelnak, amikor a félidőben lecserélt, így is csak egy góllal tudtunk nyerni A mérkőzést követően arra kértem Happelt, hogy csak szükség esetén vegyen figyelembe a csa­patösszeállításnál. A tartós sérülések olyan hatással voltak rám, amelyeket már nen­ tudtam elviselni. Happel engedélyével egy hétre elutaztam Schwamhoz, egykori me­nedzseremhez és barátomhoz. Kipihentem magam, és arra az elhatározásra jutottam, eljött a búcsú ideje. Annak ellenére tet­tem ezt, hogy néhány héttel korábban még úgy éreztem, megküzdök a válogatott­ságért. Nem esett volna le a fejemről a ko­rona, ha a legutolsó tartalékként, de ott lehettem volna a világbajnoki címért küzdő csapatban. A valóság azonban min­den álmot széttört. Be kellett látnom, nem megy tovább.'*’ A hír és a hírt követő kommentálás, amely szerint Beckenbauer újságíróként dolgozik tovább, a szakmabeliek érdeklő­dését is felkeltette. Hogyan fogja elvégez­ni ezt a munkát Beckenbauer? Minden reggel metróra száll, egyik kezében eser­nyő, a másikban aktatáska, benne a ba­rátnője készítette reggeli? Nagy irodában fog ülni a többi újságíró között vagy ka­dör­­szobát kap? Ki fogja megmondani, hogy mit és miről írjon? Egyedül vagy egy gyakorlott társsal fog dolgozni? Beckenbauer készséggel válaszolt a kér­désekre: „Tíz ujjal vakon írok a gépen, tudok gyorsírni és telefonon tárgyalni. Eddig mindig társszerzővel dolgoztam, most megpróbálom egyedül. A lapot ma­gam választottam, mert úgy ítéltem meg, ennek van a legjobb sportrovata. Nem vállalkoztam állandó munkára, néhány fontos labdarúgó-mérkőzésről szeretnék írni. Talán mást és többet tudok majd leírni, mint azok, akiknek írásait eddig a fontos mérkőzésekről olvastam. Amolyan külső munkatársként és nem szerkesztő­ként fogok tevékenykedni. Megtartom kapcsolatomat az ADIDAS és a WARNER céggel.” A STERN magazin szerint Beckenbauer játékos-pályafutásának tizennyolc eszten­deje alatt mintegy huszonhárommillió márkát keresett, nem kellene dolgoznia. Miért vállalja egy új szakma — az újság­írás — elsajátításának nehézségeit? A vá­lasz nem késett: „Mindent, amit eddigi életemben elértem, munkával értem el. Miért ne dolgoznék ezután is? Ki tudna még innen a negyvenen, munka nélkül élni? Az olyan ember, mint amilyen én vagyok, nem.” A világbajnokság után Svájcba költözik Beckenbauer. Az emberek emlékezetében azonban nem csak, mint nagyszerű labda­rúgó fog élni, hanem mint egy meleg­szívű ember. Ugyanis a búcsújátékából befolyt közel egymillió márkát a testi fo­gyatékosok részére, alapítványként helyez­te letétbe. Az alapítványt a Hamburg el­nökének ügyvédi irodája kezeli, és készíti el a felhasználást biztosító okiratot. Ami­kor e döntésének indítékairól kérdezték Beckenbauert, a következőket válaszolta: Remélem, még növelni tudom az alap összegét. Tudom, lesznek, akik azt mond­ják majd, hogy sok pátosz van a dolog mögött, ami így is van. Egészséges testem tett gazdaggá és boldoggá Ebből szeret­nék azoknak egy töredéket visszaadni, akiknek az élet ezt nem nyújtotta.” Ez nem hat patetikusnak, inkább őszintének. Minden bizonnyal nem kis érdeklődést fog kiváltani Beckenbauer tudósítása és véleményalkotása a játékosok, az edzők, a vezetők és nem utolsósorban a szur­kolók körében a labdarúgó-világbajnok­ságról. Jó munkát, sok szerencsét — kolléga úr!

Next