Képes Sport, 1987. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-16 / 24. szám
SZEGŐ ANDRÁS A SÍRÁS ANALÍZISÉT TANULMÁNYOZTA A hölgy kissé gátlásos, de nagyot tud ülni — Csak nem sírsz? — De. Egy picit... — Ide, a szerkesztőség felé jövet ... rám jött... — Ne viccelj, idefelé jövet nekem lehetne okom a sírásra, lévén, hogy ez a munkahelyem ... — De ez nem olyan sírás! — Megjegyzem, nekem volt egy érzésem, hogy ez a sírás nem olyan, hanem ilyen, csupán nem mertem ezt így kimondani ... — Nem kell csúfolódni! — Dehogy csúfolódom, csak zavarban vagyok, hogy bejön ide beszélgetni egy karate világbajnok, és — mielőtt megmukkannék — egyszercsak sírva fakad . . . — Persze, de értsd meg, hogy ez jó sírás! A meghatottságtól. Ki ne mondd, látom, mit akarsz mondani, nem miattad, hanem a hely miatt. Ebbe az épületbe jártunk a világbajnokság előtt edzeni, mindennap kétszer. Azóta nem voltam itt, és útban idefelé előjött nagyon sok minden. Ettől érzékenyültem el ... De most már jó... Nem kenődött nagyon össze a szemem? — Nem. Egyébként hallottam, hogy vannak már könnyálló festékek... — Annyira gyakran nem sírok, hogy érdemes lenne pénzt kiadni érte. — Mert nincs rá késztetésed, vagy mert visszatartod? — Az utóbbi.. . — Röstellenéd? — Mások előtt. Odahaza nem. Ott szoktam. Egy szomorú film végén például... Jaj, úgy tudok bőgni! Meg akkor is, ha valami igazságtalanság ér, vagy megbánt valaki, amire nem szolgáltam rá. Akkor, ott visszatartom, aztán este bumm, kijön az egész. — Ennyire érzelmes vagy? — Nagyon. Egyik legnagyobb problémám, hogy érzelmileg mindent túlfűtötten élek át, és ezáltal nagyon sebezhető vagyok. — Pedig nekem úgy tűnt, különösen mielőtt megismertelek, hogy... — Hogy? — Nem tudom pontosan megfogalmazni. Szóval, mint aki tisztában van azzal, hogy csinos és tehetséges, és emiatt egy kicsit magasabban hordja az orrát... — Ugyan! Én? Még ha tudnám is, hogy az vagyok, mint ahogynem vagyok az ... — Ezt komolyan mondod? — A legkomolyabban. — Mert szerinted csúnya vagy és tehetségtelen? — Mmmm. No, jó, mondjuk úgy, hogy maximum átlag. Külsőben is, tehetségben is. Nem kell győzködni, én ezzel tökéletesen tisztában vagyok. — Maradjunk abban, hogy te ilyennek tartod magadat.. . — Jó. — Szerinted miért alakulhatott ki az a benyomásom annak idején, hogy eléggé rátarti vagy? — Valószínűleg éppen azért, mert nagyon gátlásos vagyok. Társaságban, ahol találkozhattunk, kifejezetten görcsös. Nem tudom, hogy mikor kell megszólalni, s mire összegyűjtöm a bátorságom és megfogalmazom, hogy mit mondjak, addigra rég másról dumálnak. Éppen ilyen nehezen tudok valakivel lezserül beszédbe elegyedni, vagy leállni haverkodni. — És az, hogy — akárhogy is vesszük — sikeres ember lettél, nem változtatott ezen valamit? — Láthatod ... Valamikor azt hittem, hogy ha én egyszer egy világbajnokságot tudnék nyerni, akkor aztán úgy duzzadnék az önbizalomtól, annyira biztos lennék magamban, hogy csak na! Erre most, hogy megnyertem, egy sor újabb kérdés vetődött fel bennem: mennyire tudok a jövőben világbajnokhoz méltóan szerepelni, meg fogom-e tudni ezt a sikert ismételni, lesz-e még egyszer annyi erőm, energiám, hogy egy világversenyre így fel tudjak készülni? Ettől függetlenül, maga az, hogy világbajnok lettem — csodálatos érzés. Ezt nem adnám oda a föld minden kincséért sem. Hogy megvalósult egy álom, hogy igazolódott, érdemes volt mindent az égvilágon alárendelni a felkészülésnek, hogy mindenkit le tudtam győzni, aki csak számított a súlycsoportban, hogy a döntő után egy kupacban zokogtunk örömünkben a többiekkel, hogy a dobogó tetején állva hallgathattam a Himnuszt, hogy utána az első edzésen hatalmas virágcsokorral vártak a tanítványaim — ez így mind együtt valami fantasztikusan jó, és tényleg semmihez sem hasonlítható. Hogy mindez mit jelent, az is mutatja, hogy a Jégszínházba vezető úton ilyen elfogódottá, érzelmessé váltam. Pedig, ha valamihez nem fűzhetnek kellemes emlékek, akkor az ez az épület. Amit én itt több mint fél éven keresztül csináltam, az nem volt emberi. Komolyan mondom, sokszor nem is értem. Én olyan súlyzókkal szériáztam az erősítésnél, amit most meg sem bírnék moccantani. És nem azért, mert leengedtem fizikailag! Nem, nem vagyok gyengébb semmivel, csak akkor űzött, hajtott valami... Valami fanatizmus vagy őrület, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Egyszerűen nem volt előttem lehetetlen. Mondom, úgynevezett hétköznapi körülmények között a töredékénél összeesnék. Akkor mégis mindent elviseltem, ki-’ bírtam. Lehet, hogy ciki, nem érdekel, de én bizony megkértem a válogatott edzőjét... — Patakfalvi Miklóst... — Igen, aki mellesleg az élettársam is, ezért velem szemben a legkevésbé elnéző, hogy tűrje el, ha esetenként grimaszolok, képeket vágok, olykor még káromkodom is, ami valljuk be, nem szép egy nőtől, és egyébként nem is szoktam. Ezt a terhelést azonban másként — főleg idegileg — nem tudtam elviselni. Az igazsághoz hozzátartozik még az is, hogy én eredendően egy rém lusta ember vagyok. — Értendő ezalatt, hogy ha választani kéne aközött, hogy gyakorolj egy mozdulatot ötszázszor, utána jól veresd öszsze magad, majd a végén még fuss tíz kilométert, vagy pedig egy luxusjacht fedélzetén az Égei-tenger egyik, szélcsendes öblében partin vegyél részt Robert Redford, Fülöp herceg és néhány jól szituált maharadzsa társaságában, akkor csak némi vacilálás után döntenél az előbbi mellett? — Sajnos, még ennél is cudarabb a helyzet! Netán azt is el tudnám képzelni, hogy olyan nagyon mereven nem zárkóznék el a luxusjacht elöl sem, mégha a hindu nyelvjárását csak némi akcentussal beszélem is. A különös egyébként az egészben az, hogy bármennyire is közelebb álljon az alaptermészetemhez ez a partis buli szép ruhákkal, meg ékszerekkel, képtelen vagyok akár fél órát nyugton ülni. Előfordul, hogy délben, egy üres órában hazavánszorgok, mert úgy érzem, ha most nem pihenek valamennyit, akkor kipurcanok. Amikor pedig éppen álomba zuhannék, elkezdem magamat krenkolni: miközben én most itt várúrnőként henyélek, ezt el kéne olvasni, azt meg kéne tanulni, amannak utána kellene nézni, miként engedhetem meg magamnak ezt a luxust, hogy csak úgy ledőljek, amikor anynyi lenne a tennivaló, tanulnivaló, olvasnivaló?! Ezt olyan remekül csinálom, hogy mire letelik az óra, addigra nemcsak még fáradtabban indulok ismét útnak, hanem legalább annyira idegesen is. — Biztos, hogy ezek mindannyira fontosak vagy sürgősek, hogy nem adhatsz magadnak egy kis haladékot? — Biztos, hogy nem annyira fontosak vagy sürgősek, csak adott pillanatban mindig annak érzem ezeket. Többek között ez is hozzátartozik a természetemhez. Hogy nagyon türelmetlen vagyok magammal. Az igaz, sok minden pótolnivalóm van az életben, az viszont nem vall túlzott bölcsességre, hogy mindent egyszerre akarok behozni. Így sokszor kapkodás lesz belőle. — Például miket tanulsz? — Tanárképző Főiskola, Testnevelési Főiskola, angol, akkor a Kresz, rövidesen szeretném elkezdeni a németet, a gép- és gyorsírást. Ja, és ha még beleférne, akkor elmennék egy szabás-varrás tanfolyamra. — Én azért ezek mellé — csak azért, hogy valamivel elüssem az időt — még az atomfizikát és az űrhajóselőkészítőt is felvenném ... — Ezek azért, hidd el, valahol mind lényegesek! A főiskolák azért, mert mindenképpen szeretnék gyerekekkel foglalkozni, a nyelvre feltétlenül szükség van, egy autó nagyon