Képes Sport, 1987. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-16 / 24. szám

SZEGŐ ANDRÁS A SÍRÁS ANALÍZISÉT TANULMÁNYOZTA A h­ölgy kissé gátlásos, de nagyot tud ülni — Csak nem sírsz? — De. Egy picit... — Ide, a szerkesztőség felé jö­vet ... rám jött... — Ne viccelj, idefelé jövet ne­kem lehetne okom a sírásra, lévén, hogy ez a munkahe­lyem ... — De ez nem olyan sírás! — Megjegyzem, nekem volt egy érzésem, hogy ez a sírás nem olyan, hanem ilyen, csu­pán nem mertem ezt így ki­mondani ... — Nem kell csúfolódni! — Dehogy csúfolódom, csak zavarban vagyok, hogy bejön ide beszélgetni egy karate vi­lágbajnok, és — mielőtt meg­mukkannék — egyszercsak sírva fakad . . . — Persze, de értsd meg, hogy ez jó sírás! A meghatott­ságtól. Ki ne mondd, látom, mit akarsz mondani, nem miattad, hanem a hely miatt. Ebbe az épületbe jártunk a világbajnokság előtt edzeni, mindennap kétszer. Azóta nem voltam itt, és útban idefelé előjött nagyon sok minden. Et­től érzékenyültem el ... De most már jó... Nem kenődött nagyon össze a szemem? — Nem. Egyébként hallot­tam, hogy vannak már könny­álló festékek... — Annyira gyakran nem sí­rok, hogy érdemes lenne pénzt kiadni érte. — Mert nincs rá késztetésed, vagy mert visszatartod? — Az utóbbi.. . — Röstellenéd? — Mások előtt. Odahaza nem. Ott szoktam. Egy szomo­rú film végén például... Jaj, úgy tudok bőgni! Meg akkor is, ha valami igazságtalanság ér, vagy megbánt valaki, ami­re nem szolgáltam rá. Akkor, ott visszatartom, aztán este bumm, kijön az egész. — Ennyire érzelmes vagy? — Nagyon. Egyik legna­gyobb problémám, hogy ér­zelmileg mindent túlfűtötten élek át, és ezáltal nagyon se­bezhető vagyok. — Pedig nekem úgy tűnt, különösen mielőtt megismer­telek, hogy... — Hogy? — Nem tudom pontosan megfogalmazni. Szóval, mint aki tisztában van azzal, hogy csinos és tehetséges, és emiatt egy kicsit magasabban hordja az orrát... — Ugyan! Én? Még ha tud­nám is, hogy az vagyok, mint ahogy­­nem vagyok az ... — Ezt komolyan mondod? — A legkomolyabban. — Mert szerinted csúnya vagy és tehetségtelen? — Mmmm. No, jó, mondjuk úgy, hogy maximum átlag. Külsőben is, tehetségben is. Nem kell győzködni, én ezzel tökéletesen tisztában vagyok. — Maradjunk abban, hogy te ilyennek tartod magadat.. . — Jó. — Szerinted miért alakulha­tott ki az a benyomásom an­nak idején, hogy eléggé rátar­ti vagy? — Valószínűleg éppen azért, mert nagyon gátlásos vagyok. Társaságban, ahol találkozhat­tunk, kifejezetten görcsös. Nem tudom, hogy mikor kell megszólalni, s mire összegyűj­töm a bátorságom és megfo­galmazom, hogy mit mondjak, addigra rég másról dumálnak. Éppen ilyen nehezen tudok valakivel lezserül beszédbe elegyedni, vagy leállni haver­kodni. — És az, hogy — akárhogy is vesszük — sikeres ember lettél, nem változtatott ezen valamit? — Láthatod ... Valamikor azt hittem, hogy ha én egy­szer egy világbajnokságot tud­nék nyerni, akkor aztán úgy duzzadnék az önbizalomtól, annyira biztos lennék magam­ban, hogy csak na! Erre most, hogy megnyertem, egy sor újabb kérdés vetődött fel bennem: mennyire tudok a jövőben világbajnokhoz mél­tóan szerepelni, meg fogom-e tudni ezt a sikert ismételni, lesz-e még egyszer annyi erőm, energiám, hogy egy világver­senyre így fel tudjak készül­ni? Ettől függetlenül, maga az, hogy világbajnok lettem — csodálatos érzés. Ezt nem ad­nám oda a föld minden kin­cséért sem. Hogy megvalósult egy álom, hogy igazolódott, érdemes volt mindent az égvi­lágon alárendelni a felkészü­lésnek, hogy mindenkit le tud­tam győzni, aki csak számított a súlycsoportban, hogy a dön­tő után egy kupacban zokog­tunk örömünkben a többiek­kel, hogy a dobogó tetején áll­va hallgathattam a Himnuszt, hogy utána az első edzésen hatalmas virágcsokorral vártak a tanítványaim — ez így mind együtt valami fantasztikusan jó, és tényleg semmihez sem hasonlítható. Hogy mindez mit jelent, az is mutatja, hogy a Jégszínházba vezető úton ilyen elfogódottá, érzelmessé váltam. Pedig, ha valamihez nem fűzhetnek kellemes em­lékek, akkor az ez az épület. Amit én itt több mint fél éven keresztül csináltam, az nem volt emberi. Komolyan mon­dom, sokszor nem is értem. Én olyan súlyzókkal szériáz­­tam az erősítésnél, amit most meg sem bírnék moccantani. És nem azért, mert leenged­tem fizikailag! Nem, nem va­gyok gyengébb semmivel, csak akkor űzött, hajtott valami... Valami fanatizmus vagy őrü­let, vagy nem is tudom, mi­nek nevezzem. Egyszerűen nem volt előttem lehetetlen. Mondom, úgynevezett hétköz­napi körülmények között a töredékénél összeesnék. Akkor mégis mindent elviseltem, ki-’ bírtam. Lehet, hogy ciki, nem érdekel, de én bizony meg­kértem a válogatott edzőjét... — Patakfalvi Miklóst... — Igen, aki mellesleg az élettársam is, ezért velem szemben a legkevésbé elnéző, hogy tűrje el, ha esetenként grimaszolok, képeket vágok, olykor még káromkodom is, ami valljuk be, nem szép egy nőtől, és egyébként nem is szok­tam. Ezt a terhelést azonban másként — főleg idegileg — nem tudtam elviselni. Az igaz­sághoz hozzátartozik még az is, hogy én eredendően egy rém lusta ember vagyok. — Értendő ezalatt, hogy ha választani kéne aközött, hogy gyakorolj egy mozdulatot öt­­százszor, utána jól veresd ösz­­sze magad, majd a végén még fuss tíz kilométert, vagy pedig egy luxusjacht fedélzetén az Égei-tenger egyik, szélcsendes öblében partin vegyél részt Robert Redford, Fülöp herceg és néhány jól szituált maha­radzsa társaságában, akkor csak némi vacilálás után dön­­tenél az előbbi mellett? — Sajnos, még ennél is cu­­darabb a helyzet! Netán azt is el tudnám képzelni, hogy olyan nagyon mereven nem zárkóznék el a luxusjacht elöl sem, mégha a hindu nyelvjá­rását csak némi akcentussal beszélem is. A különös egyéb­ként az egészben az, hogy bár­mennyire is közelebb álljon az alaptermészetemhez ez a par­tis buli szép ruhákkal, meg ékszerekkel, képtelen vagyok akár fél órát nyugton ülni. Előfordul, hogy délben, egy üres órában hazavánszorgok, mert úgy érzem, ha most nem pihenek valamennyit, akkor kipurcanok. Amikor pedig ép­pen álomba zuhannék, elkez­dem magamat krenkolni: mi­közben én most itt várúrnő­ként henyélek, ezt el kéne ol­vasni, azt meg kéne tanulni, amannak utána kellene nézni, miként engedhetem meg ma­gamnak ezt a luxust, hogy csak úgy ledőljek, amikor any­­nyi lenne a tennivaló, tanulni­­való, olvasnivaló?! Ezt olyan remekül csinálom, hogy mire letelik az óra, addigra nem­csak még fáradtabban indulok ismét útnak, hanem legalább annyira idegesen is. — Biztos, hogy ezek mind­annyira fontosak vagy sürgő­sek, hogy nem adhatsz ma­gadnak egy kis haladékot? — Biztos, hogy nem annyi­ra fontosak vagy sürgősek, csak adott pillanatban mindig annak érzem ezeket. Többek között ez is hozzátartozik a természetemhez. Hogy nagyon türelmetlen vagyok magammal. Az igaz, sok minden pótolni­valóm van az életben, az vi­szont nem vall túlzott böl­csességre, hogy mindent egy­szerre akarok behozni. Így sokszor kapkodás lesz belőle. — Például miket tanulsz? — Tanárképző Főiskola, Testnevelési Főiskola, angol, akkor a Kresz, rövidesen sze­retném elkezdeni a németet, a gép- és gyorsírást. Ja, és ha még beleférne, akkor elmen­nék egy szabás-varrás tanfo­lyamra. — Én azért ezek mellé — csak azért, hogy valamivel el­üssem az időt — még az atomfizikát és az űrhajóselő­készítőt is felvenném ... — Ezek azért, hidd el, valahol mind lényegesek! A főiskolák azért, mert mindenképpen szeretnék gyerekekkel foglal­kozni, a nyelvre feltétlenül szükség van, egy autó nagyon

Next