Képes Sport, 1987. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-15 / 50-52. szám
DR. FRENKL RÓBERT: Sok mindenre gondolok vissza örömmel, de a legnagyobb nosztalgiát mostanában egy csodálatos bajnokcsapat iránt érzem, amelynek életét - s erre büszke vagyok - klubelnöki tisztemből fakadóan „egyengethettem” ... Bajnokságot nyerni minden sportágban és minden bajnoki osztályban nagy dolog. Hangozzék el bármennyi aggály — többségük sajnos jogosan — a túlzott győzniakarás káros voltáról, nem véletlenül született meg az edzők kedvelt biztató, figyelmeztető, félig tréfás, félig komoly mondása: „egy hely van, az első hely”.Aki volt első, akik voltak elsők, azok tudják igazán, milyen nagyszerűérzés a legjobbnak lenni akkor, ott, egy bizonyos mezőnyben. Minél rangosabb a vetélkedés, annál nagyobb a dicsőség. Ha már alapigazságoknál tartunk, az is közhelyszámba megy a bennfentesek között, hogy bármennyire nehéz az élére kerülni, sokkal, de sokkal nehezebb tartósanott maradni. Nehéz, mindig nehéz bajnokságot nyerni, de még nehezebb megismételni a sikert, megvédeni a büszkecímet. Bizony lejárt a hegemóniák, a nagy sikerszériák kora. Ami a csapatjátékot illeti, a két említett igazsághoz még hozzátehetünk egy harmadikat, ami a legnagyobb, a legnehezebb, az igen ritka bravúrt méltatja. Egy évszázadban alig néhányszor fordul elő, hogy egy-egy nagyszerű csapatnak sikerül százszázalékos bajnokságot nyernie. Azaz minden ellenfelét mindig legyőznie, még egy döntetlent sem hagyni „becsúszni”. Volt egy csapat, amelyik bajnokságot nyert 1969-ben, azután ezt „zsinórban” ötször megismételte, közben 1970-ben százszázalékos eredményt ért el, mindezt olyan sportágban, ahol arivális csapatok némelyike jobb volt akkortájt, mint az európai válogatottak többsége. Vízilabdáról, az OSC (Orvosegyetem Sport Club) lassan legendássá váló együtteséről van szó. Arról a gárdáról, amelyik elsőnek nyert a magyar klubcsapatok közül Európa Kupát. (Megjegyzem, emlékszem egy másik százszázalékos gárdára, a Fradi focistáira is, 1931/32-ben.) Ennyi siker önmagában is elég a legendához, ahhoz, hogy ilyenkor az év vége felé, a mérlegkészítés és emlékezés idején a 19. századi romantikus irányzat nyomán a jelen sivárságát a múlt dicsőségével állítsuk szembe, bizakodva abban, hogy a múlt sikereinek a felelevenítése megújuló harci kedvre serkenti a maiakat. A jelen sivársága ez esetben nemcsak az OSC ma bizony szerény eredményekkel büszkélkedő vízilabdázóira vonatkozik,hanem az egész magyar vízilabdázásra. A legendáknak azonban sajátos, olykor több forrásból táplálkozó a története. Az OSC-s legendában a sportsikerrel egyenrangú tényező a szakmaitársadalmi siker. Ma, közel húsz évvel a nagy csapat kialakulása után, szinte180 fokos a fordulat a társadalmi értékrendben, a közgondolkodásban és ez természetesen nem hatástalan a sportra. A hatvanas évek pezsgő, mozgó, megújuló társadalmi életében értékké vált a hosszútávú gondolkodás. Az ifjúság krémje az egyetemekre törekedett. A sportban tehetséggel bíró fiatalok is érdeklődtek a továbbtanulás iránt. Ne áltassuk magunkat. Ekkor sem volt idegen a sportban a közvetlen anyagiak vonzása, ezt erősítette az akkor kimondott „szakmai” elv, „tisztázni kell, ki vállalja a válogatottsággal járó kötelezettségeket” (értsd: a csak sportolói életformát), mégis voltak, nem is kevesen, akik inkább vállalták a kettős terhelést, és a szerényebb anyagiakat, a biztosabb jövőt ígérő diplomamegszerzése érdekében. Az OSC vízilabdacsapata fénykorában, és még néhány egyetemi együttesnél akkor és most az volt, és az a nagyszerű, h hogy ugyanabban a közegben, rendszeres segítséget élvezve szerezhet diplomát és lehet a sportágban akár világklasszis valaki. A segítség nem okvetlen támogatást jelent, ellenkezőleg, éppen arra irányul, hogy az egyetemi végzettség, a nagy időbeli elfoglaltságot igénylő élsportolói életforma ellenére, teljes értékű tudást jelentsen. Ez természetesen nem megy a sportolók teljes együttműködése nélkül, ami kétségkívül sok lemondást igényel más téren, ahhoz, hogy a tanulás és a sport világában ne kelljen engedményt tenni. A lényeg, hogy a magas szintű egyetemi sportban intézményesenés mégis egyénre bontva megoldható, megvalósítható az érdekek — nem feszültség-, olykor ütközésmentes — harmóniája. Sporttudósok sokat idézett állítása, a legfontosabb tehetségkritérium, tehetségismérv: a beválás. Azaz igazán arról a versenyzőről állíthatjuk, hogy tehetség, aki ezt eredményeivel vissza is igazolta, egyébként legfeljebb az „ígéret”, vagy a „tehetség lehetősége” minősítés illeti meg. Másfél-két évtized távlatából már vizsgálhatjuk az OSC-vízilabdalegendát a beválás oldaláról is. Vajon a hat bajnokságban, MNK- és BEK-győzelmekben és sok egyéb sikerben érintett együttes játékosai mire vitték, valóban megérte-e nekik is, a sportágnak is, az orvosi szakmának is az a sok energia, amit az egyesület most már több mint negyedszázadon át a vízilabdába fektetett. Természetesen az OSC-ben helyet kaptak a főváros bármelyik egyetemére járó hallgatók is, mégis érdekességként is felfogható, most már többszöri nemzedékváltás után, hogy a csapat magját, többségét mindigaz orvosegyetemi hallgatók adták. Az1960-ban alakult együttes 63-ban már elsőosztályú, és azóta mindig ott szerepel. Fuhrmann Jenő fogtechnikus, az OB II-es bajnokcsapat „úszóbekkje” negyedszázada él együtt a gárdával, jelenleg technikai vezető, az egyetemen pedig vezető fogtechnikus. Néhány név a hőskorból, az 1964—66 között a létért küzdő gárdából. Halmos Péter (Salgótarján, gégészfőorvos), Csikós Ferenc (Péterffy S. Kórház sebészfőorvos), Makara Gábor, az orvostudomány doktora, kutatóorvos, Pavlik Gábor egyetemi docens, a vízilabda-válogat A legendás OSC-csapat. Állnak (balról): Oláh, Konrád I., Csikós, id. Szívós István, Mayer Mihály edző, Szecsei György szakosztályvezető, Szatmári, Elek. Guggolnak: Bodnár II., Bodnár I., ifj. Szívós, Konrád III., Kovács, Gál