Képes Sport, 1989. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-21 / 47. szám
Gaál Péter egy fiatal, de máris tekintélyes kézilabda-szakemberrel, Zsiga Gyulával beszélgetett Konok kötődés — Rólad, elmondhatják a rosszakaróid, hogy lifteztél. Nem voltál ejtőernyős, de hol felfelé, hol lefelé vitt a sors páternosztere... — Felfogható így is, ami történt, de alaposan ismerve a körülményeket, egészen másként fest a dolog. Hat éve végeztem a TF tanári szakán. Friss diplomával a kezemben azt hittem, hogy tanítani fogok, de hirtelen jött egy ajánlat és kikötöttem a solymáriak NB I „B”-s kézilabdacsapatában. Itt azonban csak három hónapig játszottam, mert az Elektromos ajánlott egy játékos-edző állást. És ugyanakkor már 11 éve játszottam, nem is voltam öreg, mégis nagyon izgatott az edzősködés. Elkezdtem a miniknél, folytattam a serdülőknél. Aztán 1985 tavaszán engedtem a csábításnak, elfogadtam a KISZ KB sportosztályának ajánlatát. — Egy ízig-vérig sportember beült a hivatalba? — Beült, de rendkívül nehezen szokta meg a hivatalnok szerepét. És másodállásban változatlanul edzősködtem is. Egyszóval nagyon idegen volt tőlem az egész. Ugyan nem volt értelmetlen a munkám, dehát nagyon hiányzott az élsport sajátságos légköre. Nem is bírtam sokáig a hiányát, és mindent kezdtem elölről. — Játékosként, hiszen nem is olyan régen még a Bp. Honvéd, illetve a Ferencváros csapatában is beállás, majd balszélső voltál... — Egészen pontosan: játszottam és edzősködtem. Ugyanis megkaptam a behívóm, várt rám a diplomát követő utolsó hét hónap letöltése. Csakhogy közvetlenül a bevonulás előtt felkértek a Honvédos ifik edzői szerepkörére is. Így voltam edző és játékos egyszemélyben. Leszerelés után azonban nem tudtak edzői státuszt adni, azzal biztattak, hogy várjak három-négy hónapot, addig mindent elintéznek. Így kerültem a Ferencvárosba. Fél évig újból csak játszottam, de mivel a Bp. Honvéd betartotta az ígéretét, mehettem a piros-fehérekhez főállású ifjúsági edzőnek. Ez tavaly ősszel történt, és végleg be is fejeztem az aktív sportolást. — Ezek után már csak az kíván magyarázatot, hogy miként kerültél a katonaegyesületből ismét az Elektromosba? — Nagyon jól éreztem magam a Honvédban, sikereim is voltak, hiszen tavaly bajnoki címet szereztem a gyerekekkel. Csakhogy óriási volt a Tromos csábítása. Elsősorban azért, mert ugyanazokat a gyerekeket vehettem át, akikkel nyolcvanhárom végén a mini korosztályban elkezdtem az edzősködést. Az tetszett a dologban, hogy régi csapatommal foglalkozhattam, lehetőségem adódott arra, hogy a legjobbakat akár a felnőtt válogatottságig elkísérjem. Persze, az is igaz, hogy rendkívül erős a kötődésem a klubhoz. Játszottam ebben az egyesületben, főiskolai hallgatóként odajártam tanítási gyakorlatra, és itt kezdhettem el az edzői hivatásom gyakorlását is. — Számtalanszor elmondtad már, hogy milyen fontos számodra ez a szakma. Ki volt rád ekkora hatással, hogy te is a kispad gyötrelmeit választottad? — Ez valóban lényeges kérdés. Tizennyolc évvel ezelőtt a Vasasban, Jenővári Istvánnál kezdtem el a kézilabdázást. Később éppen ő volt az, aki eltanácsolt, mondván, hogy alkatilag nem vagyok megfelelő. Igaz, nem vagyok egy óriás termet, de a 176 centimmel és a fizikai adottságaimmal éreztem magamban anynyi erőt, hogy bebizonyítsam a döntés helytelenségét. Az eltanácsolás ellenére konokul részt vettem minden edzésen. Újra és újra megjelentem. A végén már idegesítette szegény mestert, hogy ott lábatlankodom és megkönyörült rajtam, így lettem elsőosztályú játékos, így kerültem TF-hallgatóként pont Jenővárihoz, mint gyakorló hallgató, és éppen ő volt az, aki később hívott az Elektromosba edzőnek. — A kitartásodat értékelte, nemde? — Bizonyára. És éppen ez a különös edző-tanítvány viszony az, ami nagyon fontos a számomra. Edzőként az olyan gyerekeket keresem és figyelem, akiknek a szemében ez a minden áron való bizonyítási vágy látszik. Akinél ezt felfedezem, az az én emberem. — Időközben végigjártad az edzői szamárlétrát, és az egykori minicsapatodból mára már felnőtt válogatott „gyereked” is van. Sőt! Újabb diplomát szereztél és jelenleg mint szakedzőhöz hozzád is küldtek már TF-hallgatót. És még csak 30 éves vagy. Befutottál! — Nem hiszem, de az biztos, hogy a szakma felfigyelt a munkámra. Olyannyira, hogy más kluboktól is jöttek hozzám gyerekek, mondván: szeretnének nálam játszani, mert hisznek a módszereimben, abban, hogy nálam tovább tudnak fejlődni. — Úgy tudom, hogy még ennyivel sem elégedtél meg. Azt hallottam például, hogy könyvet írsz, amelyet testnevelőknek, edzőknek szánsz. — Igen, mert rá kellett döbbennem, hogy nincs itthon szakirodalom, amely segíthetné az edzők munkáját. Amikor a szakedzői államvizsgára készültem, mindössze egy 13 éve írt dolgozatot találtam, ami a sportiskolai tantervet elemezte. Ezt azonban a gyakorlati nevelőmunkában nem lehetett alkalmazni. Elkezdtem hát a saját tapasztalataimat rendszerezni. Ezek sűrítménye is szerepel a Mocsai Lajossal közösen írt könyvünkben. Amit írunk, épp azt szolgálja, hogy minden testnevelőnek, edzőnek, aki a kézilabdázásra oktatja a gyerekeket, korszerű technikai-taktikai módszertan álljon a rendelkezésére. Hatéves kortól 18 éves korig, az edzésmódszertantól az orvosi kérdésekig számtalan dologgal foglalkozunk. A könyv 80 százalékával elkészültünk, néhány igazítás van hátra, lektorálni kell és mehet a nyomdába. — Harmincévesen sikeres edzőnek érezheted magad, olyan szakembernek, akit a sportág jelenlegi legismertebb személyisége, Mocsai Lajos is nagyra értékel. Úgy tudom, hogy a kézilabda-szövetség szakfelügyelője, Lengyel Gábor minden támogatást megad, hogy a készülő könyv segítségével végre világszínvonalon lehessen a kézilabdázást oktatni. Vagyis mindketten bíznak abban, hogy az általad elkezdett szakmai munka folytatódik, és további követőkre talál. Gondolom, örülsz. — Természetesen. Hiszen a könyvnek is csak akkor van értelme, ha felhasználják, s nem a könyvespolcon porosodik. Zsiga Gyula tanítványai körében