Képes-Ujság, 1867 (3. évfolyam, 7-24. szám)
1867-07-01 / 19. szám
különös érzés, majdnem félelem lepett meg. A külső állapot belől is nagyon meglátszik: a főajtóval szemközt álló nagy oltár feletti szentkép oly helyzetben van, hogy első tekintetre nem tudja az ember meghatározni, hogy váljon a kép szolgál-e támaszul a falnak, vagy pedig a fal a képnek? A falak minden oldalról ki s behajolvak s a sötét szinü s tágas és magas boltozatokon nagy repedések vehetők észre. Tán könyörületességből nyíltak meg a falak, hogy a templomban elmondott buzgó imák könnyebben szállhassanak ég felé?! . . E siralmas állapotban lévő templomról el lehet mondani, hogy csak az imádság tartja, de ha még néhány évig így áll, az imádság sem fogja megóvhatni az összeomlástól. Azonban mindennek daczára megvolt telve a különben tágas templom, nőkkel és férfiakkal. Az idősbek a székeket foglalák el, az ifjabbak pedig a templom talapzatára helyezkedének. Megszólamlék az orgona imára intő hangja s ezután egy ifjú hitszónok lépett a szószékre, ki minden erejét megfeszité, hogy a hívekkel a szent igéket megértethesse. „A kinek szemei vannak, lássa meg; s a kinek fülei vannak, hallja meg.“ Igen ám! a buzgó hallgatóság bir szemekkel is, fülekkel is; csakhogy némelyike se nem lát, se nem hall; mert szemei be vannak zárva, — alszik! — s következőleg nem is hall Némelyik pedig nem csak látni és hallani, hanem beszélni is szeret. Erről volt alkalmam meggyőződhetni, mert a mellettem levő székek egyikében két „tisztes“ nő a szent beszéd alatt annyira el volt foglalva egymással, hogy egyenként több ige jött ki ajkukon, mint mennyit a hitszónok ur összesen elmondott. Némely buzgó keresztyén pedig nem átallott horkolni s mire a szent misének vége volt, teljesen kialudta magát s igy kárpótolva jön a Lőrincz korcsmájában átvirasztott éjért s ásitozva hagyá oda a templomot, hova úgy is csak szokásból jött! Nem kevéssé lepett meg engem, hogy itt a nők valamennyien fehér kendővel kötik be fejüket, ha templomba mennek. Megkérdvén ennek okát, azt nyertem válaszul, hogy ez a buzgó lelkipásztornak a költséges fényűzés meggátlására irányzott intézkedése. Szokásban volt itt azelőtt a templomban minél drágább kendőkkel jelenni meg, s a verseny határtalan fokra emeli az ebbéli kiadást. Kolompi uram ügyes kereskedő lévén, mindig tudott valami legújabb divatú kendővel szolgálni a különben pénztelen népnek. Nem is sokat gondolt ő a pénzzel; odadta a drága kendőket bármi termesztményért, melylyel a nép oly könnyelműen szokott bánni. Persze Kolompi úr kétszer annyit kap így bármily áruczikkeért, mint ha készpénzért, bár így is jó drágán, adná! Ha aztán eljön a tavasz s utána az aratás előtti idők, bekövetkezik az az állapot, hogy a nép közt alig lehetne egy-egy helyen két véka szemes életet találni. Kolompi uram kinyitja ilyenkor magtárát, s kínálja a népnek a tőle majdnem ingyen beszerzett életet, a lehető legmagasb árért. Most már venne a szegény nép s fizetne örömest — ha volna miből! Igaz, hogy a vetések szépek s van is elég; de minthogy ezenkívül jóformán semmiük sincs, aratásig akár éhen halhatnak. Dehogy halnak éhen! hisz Kolompi úr nagyon kegyes, jó ember s a népen örömest segit . . . Csakhogy isten óvjon meg mindenkit az ily segély igénybevételétől. Kapnak tőle búzát, olyformán, hogy 6—8 hét múlva két köböl helyett hármat tartoznak adni, s meg is adják és e mellett meg is köszönik a szivességet. Így megy ez évek óta, s mig a nép meg nem szűnik önmaga ellen törni s helyesebben nem gondolkozik, igy fog ez menni mindig. A nyomort nehezen tűri az ember s nehéz is viselni; de azért adott isten észt és erőt, hogy a mennyire hatalmunkban áll, úgy kormányozzuk sorsunkat, hogy tűrhető legyen. Közös erővel kellene működnünk egymás boldogítására, s nem engedni azt, hogy olyanok zsákmányolják ki mindenünket, kiknek csak addig vagyunk kedvesek, míg érdeküknek használunk. Kolompi uram és több elvtársai nemcsak czifra kendőket árulnak ám, hanem mindent, amit rá lehetett a népre tukmálni. Meg is látszik rajtuk, hogy a nép zsírjában úsznak, s nem igen sóhajtják, hogy „Hová feledkezél, az isten, nagy Ábrahám háznépiől?“, mert daczára annak, hogy némelyik egy félszemü szürkén vitte kavicsosra minden vagyonát, most nem cserélnének itt vagyont s életmódot senkivel; s az, hogy „elszóratának ide s tova“, csak növeli szerencséjüket. Kolompi uram okos ember lévén, azt tartja, hogy kár volna gyermekeit, mely áldásból épen egy tüézet van, másra taníttatni, mint arra, a mit ő oly gyönyörűségesen folytat. Minek törnék édes magzatjai fejüket a száraz tanulmányokkal? hisz egyik hátfejű fiaiskála is jobban ért a pénzszerzéshez, mint a világ valamennyi tudósa! Bölcsen hiszi, hogy minden szorgalom, tanulás s fáradozás csak azért történik a földön, hogy megfizessenek érte a pénzzel, s azt tartja, hogy pénzért mindent lehet venni, amire meg én azt felelem, hogy ez nem igaz! s azt hiszem, hogy a t. olvasó is inkább elhiszi az én állításomat s nem fog