Képes Újság, 1965. január-július (6. évfolyam, 1-28. szám)
1965-05-15 / 20. szám
Kétkéményes nagy ház Muronyban, az őrház utcában. Idős Tóth László éppen nincs itthon, a boltba ment kenyérért, fia, akivel együtt lakik, elszalad érte. Mondom, hogy beszélgetni szeretnénk. Hát ez nehéz lesz, mert Tóth bácsi nagy szót hall. Különben jó erőben van, makkegészséges, mindig dolgozik, az egyholdas háztájit is maga kapálja, olvasok rendszeresen. Most van a nyolcvanötödik évében. Azt kutatom, mi az, ami erőt ad neki, AMI ÉLTETI Úgy kezdjük hát, hogy én leírom a kérdésemet papírra, aztán idős Tóth László válaszol. Az első kérdés éppen az volna: mi a titka annak, hogy valaki nyolcvanöt éves korára is egészséges, friss, munkaképes és eleven szellemű tudott maradni. — A munka, kérem, a munka. Az tartja életben az embert. Így kell azt érteni, hogy a munka nemesít. Hány két hely embert láttam! Azóta mind a sírban vannak. Pedig kímélték magukat, kényelmeskedtek. Két hold földem volt az első világháború után, abból nem lehetett hat gyereket felnevelni. Elkezdtem kontárkodni. Csináltam én mindent: építettem, faragtam, fazekat foltoztam, biciklit javítottam. Először csak disznóórát építettem, aztán egy istállót, aztán már házat is. Megtetszett nekem egy ház a városban, sapkámba rajzoltam le a, alaprajzát, a faragásait, mindent. Mikor meglátták a rajzot, azt mondták, hogyan gondolja egy tudatlan paraszt, hogy egyedül fel tud építeni egy ilyen házat. Hát felépítettem, itt van. Valóban itt van a szép, kétkéményes, nagyszobás ház, melyet idős Tóth László épített, még a gang faragása is a maga keze munkája. — Pedig csak pár elemit végeztem, mert hét kilométerre volt tőlünk az iskola, nagy teleken jártunk is, nem is. Már legényke voltam, aztán szerettem volna levelet írni a babámnak, hát nem tudtam leírni a nevét, mert nem ismertem mindenik betűt. Akkor aztán vettem két ceruzát, de én írtam még az eke szarvára is. Így tanultam meg az írást, olvasást. Elővesz egy hosszú verset, még a harmincötös választás idején írta, olvassa erős ütemezéssel. Csak úgy árad belőle az úri világ gyűlölete. És még valami. Ismertem öreg agrárszocialistákat, akik valahogy úgy tudtak hinni a szocializmusban, mint a hívő a bibliában. Olyanok voltak, mint a próféták, akik először is önmagukra alkalmazzák az eszme tanításait. Tóth bácsi is ilyen ember. Azt már a fia meg a menye mondta el, hogy káromkodni soha nem hallották, pedig pappal, vallással mindig hadilábon állt, és ha egy bogár ment az úton a bicikli kereke előtt, azt mindig kikerülte. Ő jósággal és munkával akart győzni azon a világon, mely a munkátlanoknak és a gonoszoknak kedvezett. Részegen se látták soha, de napjában egy-egy pohárka szilvapálinkát, fél liter bort ma is szívesen megiszik. A dohányzást máról holnapra abbahagyta, mikor úgy érezte, hogy ártalmára van. Napjában kétszer eszik, a húst szereti a legjobban. És soha nem fogy el a jókedve... Más öregember, ha nem kap fát a Tüzépnél, hát megeszi a méreg. Tóth bácsi ebből is verset szerkesztett. Íme néhány részlete: Mivelhogy én már vén vagyok, Télen-nyáron majd megfagyok. Szeretnék tehát tüzelni. Tűzifáiról gondoskodni. Van is falunkban Tüzép, Elmentem hát, hogy fát vennék, Ámde csak szén nélkül tisztán, mert nekem nincs szenes kályhám. De fát szén nélkül nem kaptam. Búsan haza sompolyogtam. Mit tehettem volna hát mást? Fogtam egy kis fa-nyakazást. A kezembe fűrészt-baltát, A nyakamba egy kis létrát. Elballagtam Morvahelyre Éppen két kilométerre. . . . Végre, amit ütemeztem, Kilenc napra befejeztem Akkor lett igaz örömem, Lett ötvenegy kéve rőzsém. Mikor haza szállítottam. Még a twisztet is eljártam. A babona azt tartja, akinek halotthírét költik, az sokáig él. Tóth bácsit hivatalosan holttá nyilvánították még az első világháborúban, amikor súlyos fejsérülést kapott (innen a nagy szót hallása). S és derűsen, munkaképesen, nyolcvanöt éves korában is. És ha ma azt kérdem tőle, mi az, ami értelmet ad az életnek, mi az, ami életben tartja az embert, így felel: — A munka, kérem, a munka. Hát éltesse még sokáig a munka! »•... a sapkámba rajzoltam le alaprajzát...«Mit tehettem volna mást? Fogtam egy kis fa nyakazást.”