Képes Újság, 1967. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1967-08-05 / 31. szám

(Molty OftorrtKOLLÉGÁK FORDÍTOTTA: GELLÉRT GYÖRGY 11 Alekszej sürgött-forgott, tisz­ta zoknit húzott elő bőröndjé­ből, levette az újságpapír-bur­kot a falon lógó öltönyéről, s közben igyekezett szappanha­bot verni a borotválkozó­ táská­­ban. — Érdekes — mondta Kar­pov —, ugyan mit találnak a lányok az ilyen kapkodó, fé­lénk legénykékben? Makszimov megakadt, s ba­rátjára nézett. Az egy szál al­sónadrágban állt az asztalnál, és nadrágját vasalta. Vékony combjain feszültek az izmok. — Nem minden babér a tié­tek, daliák — dünnyögte zavar­tan. »Úgy látszik, Vlagyka fel akarja fedni a kártyáimat. De hát ez lehetetlen." Húsz perc múlva a két barát kirohant az utcára. Makszimov nyakára elegáns norvég sál volt csavarva. Búcsúzóul Kapelkin ezt a meglepő kijelentést tette: — Neked ajándékozom. Nem kell meghatódni, van nekem egy másik is. — Hát ellenállhat nekem va­laki? — kérdezte Makszimov Karpovtól. — Dehogyis, Maksz! Te vagy a legelső legény a Sűrű Fűrész tájékán. Nekiiramodtak. Már ismerték a kikötő minden zegét-zugát, és rájöttek, miként rövidíthetik meg az­­utat, a vasúti vágányok tömkelegén átvágva. Ma külö­nösen szerencséjük volt felka­paszkodtak egy lassan haladó szerelvényre, s tíz perc alatt a főkapuhoz értek, itt Karpov vil­lamosra szállt, Makszimov pe­dig autóbuszra. ŐSZ VAGY TAVASZ? Makszimov fázósan összehú­­zódzkodva járkált fel-alá a Közkönyvtár előtt. A köd erő­sen megritkult, és a magasban már a csillagok is feltünedez­tek, hidegen szikráztak, mint a hópelyhek. A díszes utcai lám­pák körül még mindig narancs­­színű körök gyűrűztek, s úgy meredeztek mindenfelé, mint megannyi kővé dermedt ókori hadvezér. A könyvtár hatalmas ajtaja egyetlen percig sem pi­hent. Itt más volt a közönség, mint a fontankai diák-fiók­könyvtárban: tömött akta tás­kás, tekintélyes férfiak, elfog­lalt, sietős asszonyok, bárány­­bőrsapkás, elcsigázott külsejű aspiránsok. »Csupa pedagógus­­— mosolygott gúnyorosan Mak­szimov, s legyőzte, magában azt a diákköri reflexmozdulatot, hogy kabátja ujjába rejtse a ci­garettavéget. Végül harminckilencedszer nyílt az ajtó, és megjelent Ve­ra. Makszimovhoz szaladt, a ke­zébe nyomta irattartóját. — Nesze csak. Még a kendő­met sem tudtam felvenni. — Meddig érsz rá ma? — Akár tizenkettőig! — fe­lelte Vera kihívóan. — Ejha! Nagy haladás — mo­solygott Makszimov. Átvágtak a téren, a Fontanka irányában. Vera hallgatott. Me­rész, vidám hangja a telefon­ban kellemetlen csodálkozást keltett Makszimovban. Hallga­tása természetesebb volt. Ma találkoztak negyedszer azóta, hogy Makszimov elhatá­rozta,­­mindent elmond­ Verá­nak. Az első alkalommal a la­kásán látogatta meg, s amikor észrevette, hogy a férje nincs otthon, megörült, megijedt, dü­hös lett, és ostoba módon mo­ziba hívta Verát. Így hát Vera egész este kénytelen volt arcát­lan tréfákat, buta szójátékokat és zord elmefuttatásokat hallgat­ni. Többre nem futotta Alek­szej bátorságából. Másodszor vasárnap telefonált, s együtt töltöttek egy különös, végtelen hosszú napot. Kószáltak a ned­ves utcákon, és a Kresztovszkij­­szigetre vetődtek. A Győzelem­parkban a fák büszkén küzdöt­tek a tengeri széllel. Hajladoz­tak, akár az árboc, de rendület­lenül hordozták ágaikon a megmaradt néhány levelet, amely mintha ezt jelezte volna: »Elpusztulok, de nem adom meg magam!« »Elpusztulok, megadom magam­ — gondolta Alekszej, miközben Vera meg­fiatalodott szemébe nézett. Úgy viselkedett mint egy fruska, mint az elsőéves, izgő-mozgó, röplabdázó Vera. Igaz, amikor a stadion beton­dombjának leg­tetejére értek, a tomboló szél­örvény kellős közepén Vera el­komolyodott, kézen fogta Alek­­szejt, és mondott neki valamit, nyilván arra számítva, hogy úgyis nehezen lehet hallani. Azon a napon minden szava olyan volt, mint egy érdekes könyv, címe kíváncsiságot kel­tett, de nem árult el semmit a tartalomból. Makszimov nem hitt semmiben. A talányok kö­zepette csak Vera utolsó mon­data hangzott meggyőzően, két háztömbbel a lakása előtt ugyanis megállt, s így szólt: — Ne gyere tovább. Tehát ő nem pusztán jó ba­rát! S úgy látszik, Vera is min­dent megértett. A harmadik al­kalommal ugyanitt álltak meg, és akkor Alekszej megfogta a kezét, egy kapualjba vonta, és szótlanul csókolni kezdte. Va­laki elment mellettük, és fülsi­ketítően csattant a lift ajtaja. Vera gyámoltalanul összegör­nyedt, s kilépett a kapu alól. Alekszej ujjongva nézett utána, és ehhez az érzéshez egy kevés sajnálkozás meg egy cseppnyi káröröm vegyült. Vera a kezé­ben van, ez világos. Ezután több mint két hét telt el, ami­kor Alekszej telefonon kereste, Vera ridegen válaszolt, kitért a találkozó elől, és csak ma elő­ször hívta fel Makszimot. — Nagyon impozáns vagy. Szép a sálad. — A Novator kapitánya ajándékozta nekem, egy teto­vált tengeri medve. — Fülbevalója is van? — Hogyhogy? — Visel-e fülbevalót? — Hát persze. Az oldalán meg tőr fityeg. És falába van. Szakasztott John Silver. A köd végképp szertefoszlott. A Mérnöki Palota hegyes tor­nya fölött ott lebegett az újdo­natúj, fényesre sikált hold. A Nyári Kert fáinak és ágainak szövevényében szobrok fehér­lettek a holdfény foltjain; úgy rémlett, mintha tavaszi kísér­tetek kóborolnának a kertben. A Néván átröppenő, váratlanul meleg szél csak fokozta ezt az érzést. A sötétkék ég oly mély volt, s annyira átjárta a látha­tatlan fényesség, hogy világo­san látszott: a csillagok égites­tek, s nem csupán bársonyszö­vetre hintett, ragyogó csillá­mok. — Nos ... hogy megy a mun­­kád? — Köszönöm. Halad. — Azt sem tudom, mi a té­mád. — Elmondjam? — Nem fontos. Makszimov a korlátra tá­maszkodott és rágyújtott. Vala­mi feszélyezettség kerítette ha­talmába. Furcsa, azelőtt nem tapasztalt ilyesmit. Azelőtt Ve­ra más volt, önmaga előtt szé­gyenkezve, elvont, regényes je­leneteket festett képzeletében, amelyeknek középpontjában Ve­ra állott. Most azonban más is belevegyült ebbe. Minden pilla­natban érezte, hogy az a nő van mellette, akit szeret, akit már karjaiban tartott, és akit csó­kolt. — Ljosenyka — sóhajtotta Vera, és hozzásimult. A cigaretta a Fontankába re­pült. Tíz centiméternyire Alek­szej arca előtt két nagy, remegő szem sugárzott. Csókolgatni kezdte. Megcsikordult a föld tengelye, s a bolygó valahová félreszökkent, megváltozott az egész világ, ragyogni kezdett. A Világegyetem közepén, a Tej­­utat átszőve, egy szerelmespár óriási árnyéka magasodott fel imbolyogva. Csak merje valaki elítélni őket? Csak merje becs­mérelni! Csak merje rágalmaz­ni! Átmentek a Fontanka hídján, s a sűrűn lakott városrészbe érkeztek. A Mohovaja, a Ga­­garinszkaja ... A sok száz ablak mögött, a narancssárga, égszín­kék, zöld lámpaernyők alatt megbékélt emberek sürögtek, akiknek minden úgy megy, mint a karikacsapás, akik nem tévelyegtek, nem húzódoztak, hanem idejekorán egymásra ta­láltak, s nyugodtan beköltöztek ezekbe a házakba. — Menjünk be egy kávéház­ba? — Ne. — Félsz, hogy meglátnak együtt? — Nem félek semmitől. Ket­tesben akarok lenni veled. — Akkor is menjünk be, mondjuk ide. Itt nincs senki. Megálltak egy apró üzlet előtt, ajtaja fölött piros betűk hirdették: »Szörpök, Fagylalt- Valóban egyetlen lélek sem volt odabent, csak az elárusítónő. Az üvegezett pulton eladhatat­lan luxusholmik tornyosultak, akadtak itt pingvin alakú likő- 20

Next