Képes Újság, 1967. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1967-08-05 / 31. szám
(Molty OftorrtKOLLÉGÁK FORDÍTOTTA: GELLÉRT GYÖRGY 11 Alekszej sürgött-forgott, tiszta zoknit húzott elő bőröndjéből, levette az újságpapír-burkot a falon lógó öltönyéről, s közben igyekezett szappanhabot verni a borotválkozó táskában. — Érdekes — mondta Karpov —, ugyan mit találnak a lányok az ilyen kapkodó, félénk legénykékben? Makszimov megakadt, s barátjára nézett. Az egy szál alsónadrágban állt az asztalnál, és nadrágját vasalta. Vékony combjain feszültek az izmok. — Nem minden babér a tiétek, daliák — dünnyögte zavartan. »Úgy látszik, Vlagyka fel akarja fedni a kártyáimat. De hát ez lehetetlen." Húsz perc múlva a két barát kirohant az utcára. Makszimov nyakára elegáns norvég sál volt csavarva. Búcsúzóul Kapelkin ezt a meglepő kijelentést tette: — Neked ajándékozom. Nem kell meghatódni, van nekem egy másik is. — Hát ellenállhat nekem valaki? — kérdezte Makszimov Karpovtól. — Dehogyis, Maksz! Te vagy a legelső legény a Sűrű Fűrész tájékán. Nekiiramodtak. Már ismerték a kikötő minden zegét-zugát, és rájöttek, miként rövidíthetik meg azutat, a vasúti vágányok tömkelegén átvágva. Ma különösen szerencséjük volt felkapaszkodtak egy lassan haladó szerelvényre, s tíz perc alatt a főkapuhoz értek, itt Karpov villamosra szállt, Makszimov pedig autóbuszra. ŐSZ VAGY TAVASZ? Makszimov fázósan összehúzódzkodva járkált fel-alá a Közkönyvtár előtt. A köd erősen megritkult, és a magasban már a csillagok is feltünedeztek, hidegen szikráztak, mint a hópelyhek. A díszes utcai lámpák körül még mindig narancsszínű körök gyűrűztek, s úgy meredeztek mindenfelé, mint megannyi kővé dermedt ókori hadvezér. A könyvtár hatalmas ajtaja egyetlen percig sem pihent. Itt más volt a közönség, mint a fontankai diák-fiókkönyvtárban: tömött akta táskás, tekintélyes férfiak, elfoglalt, sietős asszonyok, báránybőrsapkás, elcsigázott külsejű aspiránsok. »Csupa pedagógus— mosolygott gúnyorosan Makszimov, s legyőzte, magában azt a diákköri reflexmozdulatot, hogy kabátja ujjába rejtse a cigarettavéget. Végül harminckilencedszer nyílt az ajtó, és megjelent Vera. Makszimovhoz szaladt, a kezébe nyomta irattartóját. — Nesze csak. Még a kendőmet sem tudtam felvenni. — Meddig érsz rá ma? — Akár tizenkettőig! — felelte Vera kihívóan. — Ejha! Nagy haladás — mosolygott Makszimov. Átvágtak a téren, a Fontanka irányában. Vera hallgatott. Merész, vidám hangja a telefonban kellemetlen csodálkozást keltett Makszimovban. Hallgatása természetesebb volt. Ma találkoztak negyedszer azóta, hogy Makszimov elhatározta,mindent elmond Verának. Az első alkalommal a lakásán látogatta meg, s amikor észrevette, hogy a férje nincs otthon, megörült, megijedt, dühös lett, és ostoba módon moziba hívta Verát. Így hát Vera egész este kénytelen volt arcátlan tréfákat, buta szójátékokat és zord elmefuttatásokat hallgatni. Többre nem futotta Alekszej bátorságából. Másodszor vasárnap telefonált, s együtt töltöttek egy különös, végtelen hosszú napot. Kószáltak a nedves utcákon, és a Kresztovszkijszigetre vetődtek. A Győzelemparkban a fák büszkén küzdöttek a tengeri széllel. Hajladoztak, akár az árboc, de rendületlenül hordozták ágaikon a megmaradt néhány levelet, amely mintha ezt jelezte volna: »Elpusztulok, de nem adom meg magam!« »Elpusztulok, megadom magam — gondolta Alekszej, miközben Vera megfiatalodott szemébe nézett. Úgy viselkedett mint egy fruska, mint az elsőéves, izgő-mozgó, röplabdázó Vera. Igaz, amikor a stadion betondombjának legtetejére értek, a tomboló szélörvény kellős közepén Vera elkomolyodott, kézen fogta Alekszejt, és mondott neki valamit, nyilván arra számítva, hogy úgyis nehezen lehet hallani. Azon a napon minden szava olyan volt, mint egy érdekes könyv, címe kíváncsiságot keltett, de nem árult el semmit a tartalomból. Makszimov nem hitt semmiben. A talányok közepette csak Vera utolsó mondata hangzott meggyőzően, két háztömbbel a lakása előtt ugyanis megállt, s így szólt: — Ne gyere tovább. Tehát ő nem pusztán jó barát! S úgy látszik, Vera is mindent megértett. A harmadik alkalommal ugyanitt álltak meg, és akkor Alekszej megfogta a kezét, egy kapualjba vonta, és szótlanul csókolni kezdte. Valaki elment mellettük, és fülsiketítően csattant a lift ajtaja. Vera gyámoltalanul összegörnyedt, s kilépett a kapu alól. Alekszej ujjongva nézett utána, és ehhez az érzéshez egy kevés sajnálkozás meg egy cseppnyi káröröm vegyült. Vera a kezében van, ez világos. Ezután több mint két hét telt el, amikor Alekszej telefonon kereste, Vera ridegen válaszolt, kitért a találkozó elől, és csak ma először hívta fel Makszimot. — Nagyon impozáns vagy. Szép a sálad. — A Novator kapitánya ajándékozta nekem, egy tetovált tengeri medve. — Fülbevalója is van? — Hogyhogy? — Visel-e fülbevalót? — Hát persze. Az oldalán meg tőr fityeg. És falába van. Szakasztott John Silver. A köd végképp szertefoszlott. A Mérnöki Palota hegyes tornya fölött ott lebegett az újdonatúj, fényesre sikált hold. A Nyári Kert fáinak és ágainak szövevényében szobrok fehérlettek a holdfény foltjain; úgy rémlett, mintha tavaszi kísértetek kóborolnának a kertben. A Néván átröppenő, váratlanul meleg szél csak fokozta ezt az érzést. A sötétkék ég oly mély volt, s annyira átjárta a láthatatlan fényesség, hogy világosan látszott: a csillagok égitestek, s nem csupán bársonyszövetre hintett, ragyogó csillámok. — Nos ... hogy megy a munkád? — Köszönöm. Halad. — Azt sem tudom, mi a témád. — Elmondjam? — Nem fontos. Makszimov a korlátra támaszkodott és rágyújtott. Valami feszélyezettség kerítette hatalmába. Furcsa, azelőtt nem tapasztalt ilyesmit. Azelőtt Vera más volt, önmaga előtt szégyenkezve, elvont, regényes jeleneteket festett képzeletében, amelyeknek középpontjában Vera állott. Most azonban más is belevegyült ebbe. Minden pillanatban érezte, hogy az a nő van mellette, akit szeret, akit már karjaiban tartott, és akit csókolt. — Ljosenyka — sóhajtotta Vera, és hozzásimult. A cigaretta a Fontankába repült. Tíz centiméternyire Alekszej arca előtt két nagy, remegő szem sugárzott. Csókolgatni kezdte. Megcsikordult a föld tengelye, s a bolygó valahová félreszökkent, megváltozott az egész világ, ragyogni kezdett. A Világegyetem közepén, a Tejutat átszőve, egy szerelmespár óriási árnyéka magasodott fel imbolyogva. Csak merje valaki elítélni őket? Csak merje becsmérelni! Csak merje rágalmazni! Átmentek a Fontanka hídján, s a sűrűn lakott városrészbe érkeztek. A Mohovaja, a Gagarinszkaja ... A sok száz ablak mögött, a narancssárga, égszínkék, zöld lámpaernyők alatt megbékélt emberek sürögtek, akiknek minden úgy megy, mint a karikacsapás, akik nem tévelyegtek, nem húzódoztak, hanem idejekorán egymásra találtak, s nyugodtan beköltöztek ezekbe a házakba. — Menjünk be egy kávéházba? — Ne. — Félsz, hogy meglátnak együtt? — Nem félek semmitől. Kettesben akarok lenni veled. — Akkor is menjünk be, mondjuk ide. Itt nincs senki. Megálltak egy apró üzlet előtt, ajtaja fölött piros betűk hirdették: »Szörpök, Fagylalt- Valóban egyetlen lélek sem volt odabent, csak az elárusítónő. Az üvegezett pulton eladhatatlan luxusholmik tornyosultak, akadtak itt pingvin alakú likő- 20