Képes Újság, 1979. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 6. szám
Pisti a Pesti Színházban A Pesti Színház legutóbb Örkény István groteszk játékát mutatta be. Nem meglepő, hogy azóta ez számít a legnagyobb eseménynek a főváros színházi életében. Ebben kétségkívül Pisti játssza a legfontosabb szerepet. Hiszen a szerző most sem maradt adósunk egy óriási ötlettel. Ezúttal is agytornát végzett, és ennek az lett az eredménye, hogy az egész nézőtér vele együtt tornáztatja az agyát. Közben belopva képzeletünkbe azt az új színpadi hőst, aki nincs is, és mégis mindig létezett. Aki azért nincs, és azért mindig is létezett, mert nem a színpadon él valójában, hanem egy-két méterrel odébb: bennünk, nézőkben. De bennünk sem úgy, ahogy mi magunk élünk. Nos, ez a Pisti groteszk játékot űz velünk. Megszületik, aztán meghal. Feltámad, aztán él tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig mindig történik vele valami. Körülötte és benne: zajlik a történelem. De, mert a történelmet nemcsak golyóstollal írják, hanem golyóval is, a szerző úgy írta meg ezt a groteszk játékot, hogy Pisti alig győzi kapkodni a fejét. Egyszer őt lövik le. Máskor ő tölt csőre. Meghúzza a ravaszt, és mi meghalunk. Aztán mi lövünk rá, és ő újra talpra szökken. Micsoda játék! Játék — önmagunkkal jobb, ha nem számoljuk, hányszor játszottuk ezt végig a történelemmel. Mindig rajtunk van a sor. Mint most ezen a Pistin, aki lehet, hogy Örkény Istvánnal azonos, de lehet, hogy mégsem. Tény azonban, hogy a szerző alkotása, és nem az istené. Emberek vagyunk. Esendő teremtmények, akárcsak Pisti, aki ezúttal a címszereppel azonos Örkény Istvánnak ebben a „Pisti a vérzivatarban” című groteszk játékában. Ha közben-közben felocsúdunk, és azt vesszük észre, hogy színházban vagyunk, akkor azt is tudnunk kell, milyen kitűnő ebben a szerepben Tordy Géza. Különösen az első részben, ahol végig jelen van. A második részben azonban, ahol jobbára nem is létezik, mert egy palackba zárva él , Tordy készségesen áttestálja ezt a különös Pisti-szerepet a szerzőre. És ránk, hogy változatlanul higygyünk Pisti létezésében, és még inkább önmagunkban. Tapasztalhatjuk, játszani milyen nehéz. Különösen azokra a szereplőkre vonatkozik ez, akik a Pisti körüli vérzivatarban csak időnként villannak fel. Kiváltképp Garas Dezső (a félszeg Pisti) és Balázs Péter (a tevékeny Pisti) bizonyul a legjobbnak ebben az agytornában, amely nemcsak bennünk osztja szét Pisti tulajdonságait, hanem a színpadon is, egy-egy remek színészben. Abszurdum! — csapnánk az asztalra, de a nézőtéren nincsenek, asztalok. A színpadon tehát zavartalanul tovább folyik az abszurd játék. Lucifer is időről időre megjelenik, hogy új utakra vezessen valamennyiünket, de jósnő lett belőle. És hát, őt Gobbi Hilda emeli szárnyára! A teremtés, az alkotás olyan döbbenetes erejével, hogy a sikernek egyébként is ez most a legbiztosabb jele — lúdbőrös lesz tőle a hátunk. Belelátni a jövőbe? Abba is, amelyikből egyszer — hol volt, hol nem volt — még a Duna-parti kivégzés is jelenné válhatott? A nagy mutatványban — mint rendező — Várkonyi Zoltán is sziporkázik. Patronjai mindig és elegánsan célba találnak. S. GY. F. Örkény Istvánnál (Fotó: Keleti Éva, MTI) ROBERTO RENZI. — A csodagyerek 1958-ban, amikor Budapesten vezényelt, már komoly fiatalember volt, de a Papa egy pillanatra se tágított mellőle. Együtt érkeztek a Duna-szállóba is. Egykorú fényképfelvétel. (A szerző gyűjteményében) A húsz-huszonegy éves fiatalember — a világhíresség — szótlanul, szerényen ácsorgott a Papa mögött. Zavartan nyújtotta kezét, amikor végre őt is üdvözölhettük. Kint, a repülőtér főépülete előtt, két kocsiba ültünk. A másodikban jutott hely a Papának. A Papa ezen is jót nevetett. — De el ne lopják Róbertot! — mondta hahotázva Az interjú a gépkocsiban készült, a ferihegyi repülőtér és a Duna Szálló között. Roberto Renzi zavarral küszködött ekkor is. — A Papának el kell néznünk — mondta —, hogy az a történet, amit az előbb elmesélt, tulajdonképpen nem is velem, hanem még annak idején Toscaninivel esett meg. A Papa egyúttal a menedzserem is, és esküszik rá, hogy egy-egy jó sztori, amit ő az eredeti, olaszos szenvedélyességével elterjeszt, csak használhat még a világhírnek is. — ön csodagyerekként kezdte tüneményes pályafutását. — Na persze! Hiszen kilencéves koromban vezényeltem először. De addig is nagyon hosszú volt az út. — Ahogyan a filmjeiben ezt láttuk is. — „A kis karmester” 1952-ben? És „Az első hangverseny”? — Roberto Renzi hevesen tiltakozott. — Nem! És nem! A film, az más! Azt is a Papa találta ki, szőröstül-bőröstül. A szüleim, ő és a Mama, ellentétben a filmsztori által elmondottakkal, sose ellenezték, hogy karmester legyek. Éppen ellenkezőleg! Nagyon is akarták. Talán nem is minden alap nélkül. Ők nagyon szeretik a zenét, és meglátták bennem a „nagy lehetőséget”. Tőlük tanultam meg szeretni a muzsikát. — És még kiktől tanult? — A karmesterek közül nagyon szeretem Furtwänglert. De legjobban Toscaninit. — És mit vezényel legszívesebben? Neveket sorolt fel: — Wagner! Beethoven! Brahms! Verdi! Bizet! Azt sem titkolta, hogy gyerekesen nagy álma: a „Carmen”-t vezényelni a párizsi Nagyoperában. A sors aztán ezt is megadta neki. Legnagyobb teljesítménye lett: a „Carmen" felújítása a párizsi Nagyoperában. A csodagyerek ma már a múlté. Roberto Renzi a maga lábán áll. A sikerei, mintha mi sem volna természetesebb, folytatódnak. Simon Gy. Ferenc 15