Képes Újság, 1980. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-08 / 10. szám
„Minden szerepet szeretek" Gyerekként nagyon kevésszer fordult meg színházban. Kiskunfélegyházán született, és vendéglős szülei igazán nem színésznek szánták egyetlen gyermeküket. Azt szerették volna, ha az Élelmiszeripari Főiskolát végzi el. — Az biztos volt, hogy ezt nem akarom — mondja most Bregyán Péter. — Iskolás éveimben sokféle módon kerestem az önkifejezés lehetőségét. Rajzszakkörbe jártam, írni is próbáltam, meg szavalni. De valahogy nem volt elég önbizalmam, gátlásos voltam, és féltem a megítéltetéstől, az esetleges kudarctól. A főiskolára másodszori jelentkezésre vettek föl. Arra nem gondoltam: mi lesz, ha esetleg nem sikerül? Valószínűleg újra jelentkeztem volna. Mert akkor már éreztem, tudtam: a színészet az igazi hivatásom. Szóval, megragadtam egy kamaszkori álomnál... Ami teljesült. A főiskola négy éve nehéz volt számomra, de védelmet és biztonságot is nyújtott. Utolsó évben már Kaposváron játszottam, jó kollektívában, ahol jól éreztem magam. 1977-ben, amikor végez 14 írói Hullámok a Várhegyen Füst Milán nehéz, feszesen görgedező szövegű, veretes, zlíves szódrámájának, a „Negyedik Henrik király"-nak felemás előadása után „A lovakat lelövik, ugye?” című - hadd nevezzem így: - mozgás- és szódráma még néhol lenyűgözőnek is tartható bemutatóját látni ugyanabban a színházban, a Várszínházban, és ugyanazzal a férfi főszereplővel, Andorai Péterrel . .. Több, mint... De keressük az okokat! Az elsőt és legfontosabbat nem abban találjuk meg, hogy az alapmű, tehát a regény — Horace McCoy műve —, és még abban sem, hogy a belőle készült film — Sydney Pollack egyik legnagyszerűbb rendezése — világsiker. Ezek, visszafelé számolva, évtized, sőt évtizedek előtti dolgok. Legföljebb a Várszínházban látható mostani változat — a színpadi — címe hangzik, cseng tőlük jól. Ungvári Tamás, ugyan az érzékeny pontokra rátaláló, de kreatívan elütő színpadi átdolgozása, na meg Iglódi István minden lényegesre figyelő és minden lényegtelen elkülönítésére ügyelő rendezése annyira hasonlít az eredeti, ronggyá olvasott könyvre és az unalomig ismerten is váltig csodált filmre, mint, mondjuk, a „Rómeó és Júlia" című balett a hasonló című filmekre és magára a Shakespeare-i alapműre. Ráadásul: Horace McCoy regénye nem is remekmű, csak roppantul érdekes és ábrázolataiban hitelesen is sodró erejű. A regény egy maratoni táncversenyről szól. Az a versenyző lesz a győztes, aki az ezredik órában is táncol, az ezredik órában is él. A tánc és az öröm rokonfogalmak. De a maratoni, ezer órás táncverseny és a kiszolgáltatottság önmagunknak, ha a résztvevők helyébe képzeljük magunkat, és másokat, szintén rokonfogalmak. Vagyis az öröm önmaga visszájára fordulhat, ha a körülmények olyanok, kényszerítők, kihívók: az élet megteremtheti saját fonákját, mint azon a maratoni táncversenyen. „A lovakat lelövik, ugye?” magyar színpadi változata — mint szövegkönyv, és mint előadás — egyformán lényeges feladatot bíz a szövegre és a mozgásra. A tánc ugyanolyan lényeges dramaturgiai funkciót tölt be, mint a monológok és a dialógusok dramaturgiailag indokolt, s eszerint lazán szerkesztett, néhol szükség szerint még pongyolán is fogalmazott sora. Dramaturgiai kívánalom ugyanis, ebben az esetben, hogy az állandóan táncolok veszítve fizikai energiájukból, fáradtabbak lesznek gondolataikban is. Egészen odáig elmenve ebben, hogy a női főszereplő, Gloria, akit Jobba Gabi megszenvedtetően igaz őszinteséggel formál meg (szintén nemcsak szavakból, hanem mozdulatokból, táncból is), már csak egyetlen világító pontot lát legvégül, a holtpontot: kéri Róbertet (Andorai Péter személyében), lője le, mert csak ezzel segíthet rajta. „A lovakat lelövik, ugye?" egyik táncképe (Tobtó( MTI, Ruzsonyi Gábor)