Kereskedelmi Szemle, 1992 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
egyenes, mégis, amikor egy vezetéket lefektetve el kell térni a legrövidebb egyenes pályától, utána nem térnek vissza az eredeti úthoz, hanem adott pontból kiindulva próbálják a célhoz vezető legrövidebb utat keresni. Az eredeti pályától való ilyen sajátos eltérést illetőleg az optimális visszatérést az eredeti cél irányába nevezik a műszaki irodalomban söntölésnek. Találóan jegyzi meg Augusztinovics Mária, hogy ezt a „söntölést” kell a társadalomban is a pályakorrekcióknál alkalmazni. Megszívlelendő tanulságok De a mások által megtett útnak is megvannak a megszívlelendő tanulságai, amelyekből meríthetünk. Ilyen tanulság, hogy a tőkés társadalom kialakítása nem ment állami segítség nélkül, hogy az államnak közre kellett működnie abban a folyamatban, amelyet eredeti tőkefelhalmozásnak is neveznek, amely a tőkés társadalom előretételeit teremtette meg. Aktualitása miatt utalunk erre, mivel a volt szocialista országokban most nagyrészt művi úton hozzák létre a tőkés viszonyokat. A rendszerváltás, a restauráció végrehajtásaképpen ki kell alakítani a tőkésosztályt, beleértve a nagytőkések számottevő rétegét, igazi nagytőkékkel. Továbbá meg kell teremteni a „szabad” munkaerőt, a teljes foglalkoztatottság felszámolásával, jelentős munkanélküliség létrehozásával. (A becsalogatandó külföldi tőke számára a legfőbb vonzerő az olcsó és a létbizonytalanság által kellőképpen megregulázott munkaerő.) Ezeken a „klasszikus” tevékenységeken túl új feladata a mostani eredeti tőkefelhalmozásban közreműködő államnak, hogy felszámolja a volt szocialista tulajdont, mindenekelőtt az állami tulajdont. Az analógia az eredeti tőkefelhalmozással annál is inkább helyénvaló, mert — mint tudjuk — Magyarországon az eredeti tőkefelhalmozás másik, az árnyékosabb oldala zajlott le. A félgyarmati helyzetű Magyarország a bécsi tőke nyomása alatt részben elszenvedője volt az osztrák eredeti tőkefelhalmozásnak, részben szerényebb tőkefelhalmozás mégis végbement, és bizonyos iparfejlődés is, de nem igazán élenjáró, hanem csak másodlagos fejlettségű, a bécsi nyomában kullogó. Ma Magyarország olyan gazdasági helyzetben van, hogy csak külföldi tőke segítségével tud iparosodni, illetőleg az ipari struktúrát napjaink követelményeinek megfelelően átalakítani, korszerű technikát alkalmazni. A külföldi tőke mintegy egyharmada Magyarországon a kereskedelembe áramlott be, s még az iparba fektetett külföldi tőke is rendszerint csak termel, de nem fejleszt. Mivel a nagyiparnak jelentős része még mindig állami tulajdonban van, és számottevő része még hosszú ideig abban is marad, az államnak elsődrendű feladata lenne a fejlesztés és a beruházás. Enélkül sem a gazdaság teljesítőképessége nem javulhat komolyan, sem a privatizálás nem valósulhat meg előnyösen. Támogatást kellene nyújtania a hazai nagytőke fejlesztő tevékenységéhez. (Lásd pl. Hollandiát.) Ezt nyilvánvalóan nem tudja megtenni. Ám még a szűk anyagi lehetőségek és az erős pénzügyi restrikció közepette is meg kellene őriznie, sőt fejlesztenie a kutatókapacitásokat, mert csak így védheti meg az országot a gyarmati, félgyarmati sorstól. Ilyen körülmények közt az ország számára végzetes lehet, ha az állam felszámolja, tehernek tekinti azt a kutató-fejlesztő tevékenységet, amelyet eddig kutatóintézetek fenntartásával támogatott. A XX. században, különösen annak második felében — mint ismeretes — fokozott mértékben előtérbe került az állam gazdasági szerepe. Ez a változás erőteljesen módosította a tőkés gazdaság (és társadalom) jellegét. Az elmúlt kb. két évtizedben a nyugat-európai országokban megszületett „új politikai gazdaságtan” lényege éppen abban van, hogy a gazdaság endogén és — eltérően a polgári gazdaságtan eddigi felfogásától — nem exogén tényezőjének tekinti az államot. Ez a megnövekedett szerep — egyebek mellett — azzal is kapcsolatban van, hogy nőtt a súlya az infrastruktúrának a gazdaságban, s az infrastruktúrában nagyobb az állam gazdasági szerepe, mint a gazdaság más szféráiban. A fentiek ellenére a XIX. század liberalizmusa, a lényegében korlátlan és tökéletes szabadverseny eszméje megmaradt a tőkés társadalmak ideológiájaként. Sőt, az elmúlt másfél évtizedben erősödött ez az ideológia. A kelet-európai országokban pedig a liberalizmust szegezték és szegezik szembe a szocialista eszmékkel, a szabadpiacot a tervgazdálkodással. Úgy tűnik, mintha a piacot is, a tervezést is csak a legszélsőségesebb felfogásban ismernék. A piac a XIX. század szabadversenyes piaca, s a szocializmus és a tervezés a sztálini szocializmus és a hozzátartozó tervezési elmélet. Pedig éppen Magyarország számára nagyon is fontos, hogy nem az 1956 előtti, hanem egy hosszú reformfolyamat utáni szocializmustól kell elindulnia. Ebből a szempontból is Magyarország helyzete Kelet-Közép- Európában különösen előnyös. Magyarország kedvező helyzete Bár, mint említettük, Magyarországon a hangulat pesszimizmusra hajló, voltaképp lenne ok az optimizmusra is, mert elmondhatjuk, hogy Kelet- Közép-Európában Magyarország helyzete kedvező. Ennek a kedvező helyzetnek két legfontosabb tényezője közül az egyik, hogy Magyarországon a reformfolyamat lényegesen előrehaladt már a rendszerváltást megelőzően, több évtizedes múltra te . Hivatkozhatunk e tekintetben gyakorlati szakemberek véleményére is, mint pl. október 6-án a Magyar Televízió „Hét” című műsorában elhangzott interjúra.