Kereskedelmi Szemle, 1992 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

egyenes, mégis, amikor egy vezetéket lefektetve el kell térni a legrövidebb egyenes pályától, utána nem térnek vissza az eredeti úthoz, hanem adott pontból kiindulva próbálják a célhoz vezető legrö­videbb utat keresni. Az eredeti pályától való ilyen sajátos eltérést illetőleg az optimális visszatérést az eredeti cél irányába nevezik a műszaki irodalom­ban söntölésnek. Találóan jegyzi meg Augusztino­­vics Mária, hogy ezt a „söntölést” kell a társada­lomban is a pályakorrekcióknál alkalmazni. Megszívlelendő tanulságok De a mások által megtett útnak is megvannak a megszívlelendő tanulságai, amelyekből meríthe­tünk. Ilyen tanulság, hogy a tőkés társadalom kialakí­tása nem ment állami segítség nélkül, hogy az ál­lamnak közre kellett működnie abban a folyamat­ban, amelyet eredeti tőkefelhalmozásnak is nevez­nek, amely a tőkés társadalom előretételeit terem­tette meg. Aktualitása miatt utalunk erre, mivel a volt szo­cialista országokban most nagyrészt művi úton hozzák létre a tőkés viszonyokat. A rendszerváltás, a restauráció végrehajtásaképpen ki kell alakítani a tőkésosztályt, beleértve a nagytőkések számotte­vő rétegét, igazi nagytőkékkel. Továbbá meg kell teremteni a „szabad” munkaerőt, a teljes foglalkoz­tatottság felszámolásával, jelentős munkanélküli­ség létrehozásával. (A becsalogatandó külföldi tő­ke számára a legfőbb vonzerő az olcsó és a létbi­zonytalanság által kellőképpen megregulázott munkaerő.) Ezeken a „klasszikus” tevékenysége­ken túl új feladata a mostani eredeti tőkefelhalmo­zásban közreműködő államnak, hogy felszámolja a volt szocialista tulajdont, mindenekelőtt az állami tulajdont. Az analógia az eredeti tőkefelhalmozás­sal annál is inkább helyénvaló, mert — mint tudjuk — Magyarországon az eredeti tőkefelhalmozás másik, az árnyékosabb oldala zajlott le. A félgyar­mati helyzetű Magyarország a bécsi tőke nyomása alatt részben elszenvedője volt az osztrák eredeti tőkefelhalmozásnak, részben szerényebb tőkefel­halmozás mégis végbement, és bizonyos iparfejlő­dés is, de nem igazán élenjáró, hanem csak másod­lagos fejlettségű, a bécsi nyomában kullogó. Ma Magyarország olyan gazdasági helyzetben van, hogy csak külföldi tőke segítségével tud iparo­sodni, illetőleg az ipari struktúrát napjaink követel­ményeinek megfelelően átalakítani, korszerű tech­nikát alkalmazni. A külföldi tőke mintegy egyhar­­mada Magyarországon a kereskedelembe áramlott be, s még az iparba fektetett külföldi tőke is rend­szerint csak termel, de nem fejleszt.­ Mivel a nagyiparnak jelentős része még mindig állami tulajdonban van, és számottevő része még hosszú ideig abban is marad, az államnak elsődren­­dű feladata lenne a fejlesztés és a beruházás. Enél­­kül sem a gazdaság teljesítőképessége nem javulhat komolyan, sem a privatizálás nem valósulhat meg előnyösen. Támogatást kellene nyújtania a hazai nagytőke fejlesztő tevékenységéhez. (Lásd pl. Hol­landiát.) Ezt nyilvánvalóan nem tudja megtenni. Ám még a szűk anyagi lehetőségek és az erős pénz­ügyi restrikció közepette is meg kellene őriznie, sőt fejlesztenie a kutatókapacitásokat, mert csak így védheti meg az országot a gyarmati, félgyarmati sorstól. Ilyen körülmények közt az ország számára végzetes lehet, ha az állam felszámolja, tehernek tekinti azt a kutató-fejlesztő tevékenységet, amelyet eddig kutatóintézetek fenntartásával támogatott. A XX. században, különösen annak második felében — mint ismeretes — fokozott mértékben előtérbe került az állam gazdasági szerepe. Ez a változás erőteljesen módosította a tőkés gazdaság (és társadalom) jellegét. Az elmúlt kb. két évtized­ben a nyugat-európai országokban megszületett „új politikai gazdaságtan” lényege éppen abban van, hogy a gazdaság endogén és — eltérően a polgári gazdaságtan eddigi felfogásától — nem exogén tényezőjének tekinti az államot. Ez a meg­növekedett szerep — egyebek mellett — azzal is kapcsolatban van, hogy nőtt a súlya az infrastruk­túrának a gazdaságban, s az infrastruktúrában na­gyobb az állam gazdasági szerepe, mint a gazdaság más szféráiban. A fentiek ellenére a XIX. század liberalizmusa, a lényegében korlátlan és tökéletes szabadverseny eszméje megmaradt a tőkés társadalmak ideológiá­jaként. Sőt, az elmúlt másfél évtizedben erősödött ez az ideológia. A kelet-európai országokban pedig a liberalizmust szegezték és szegezik szembe a szo­cialista eszmékkel, a szabadpiacot a tervgazdálko­dással. Úgy tűnik, mintha a piacot is, a tervezést is csak a legszélsőségesebb felfogásban ismernék. A piac a XIX. század szabadversenyes piaca, s a szocializmus és a tervezés a sztálini szocializmus és a hozzátartozó tervezési elmélet. Pedig éppen Ma­gyarország számára nagyon is fontos, hogy nem az 1956 előtti, hanem egy hosszú reformfolyamat utá­ni szocializmustól kell elindulnia. Ebből a szem­pontból is Magyarország helyzete Kelet-Közép- Európában különösen előnyös. Magyarország kedvező helyzete Bár, mint említettük, Magyarországon a hangu­lat pesszimizmusra hajló, voltaképp lenne ok az optimizmusra is, mert elmondhatjuk, hogy Kelet- Közép-Európában Magyarország helyzete kedve­ző. Ennek a kedvező helyzetnek két legfontosabb tényezője közül az egyik, hogy Magyarországon a reformfolyamat lényegesen előrehaladt már a rend­szerváltást megelőzően, több évtizedes múltra te­ . Hivatkozhatunk e tekintetben gyakorlati szakemberek véle­ményére is, mint pl. október 6-án a Magyar Televízió „Hét” című műsorában elhangzott interjúra.

Next