Kertészeti lapok 1893
1893. Április / 4. szám
n. A faiskola területe lehetőleg egyenes fekvésű és tápdús talajú legyen. Olyan területet, amelyen nagyon költséges földmunkát kellene végezni, mellőzzünk, mert az olyan faiskola, amelyben a folytonos egyengetés, földfelhordás, dramirozás, vízlecsapolás, jobb földnek és trágyának folytonos hordása napirenden van, inkább valami pénzemésztő molochhoz hasonlít, mint hasznot hajtó vagy legalább csak a befektetéseket visszafizető vállalatokhoz. A faiskola szempontjából a legjobb földet is csak jónak mondhatjuk, mert a famivelési munkálatok meg a fák tenyésztése megkívánják, hogy a talaj legalább 80 cm. mély legyen és sok tápanyaggal birjon, menten a köves, sziklás, kavicsos és vastartalmú altalajtól. A táperős agyagos homokföld e czélra a legjobb. Minél gazdagabb a talaj táperőben, s minél egyenletesebb a fekvése, annál könnyebb a megmunkálása és mívelése, és annál kisebbek a kiadások s annál erősebb, dúsabb növésüek a fák. S ha csemetéink gyorsan fejlődnek, hamarább kerülnek kiadásra s közelebb érjük a befektetett tőke gyümölcsözését. Vizes, kavicsos, köves és nehéztalajú területeket tehát mint a fanevelés czéljára alkalmatlanokat mellőzzünk. Mert az ilyen talajviszonyok mellett, eltekintve a véget nem érő költségesebbnél költségesebb földmunkától a csemeték meg a felnőt fák is változatosabbnál változatosabb bajokba, betegségekbe esnek és folyton sínylődnek. Az ilyen csemeték sárgák,ráksebesek, mohosak lesznek, kiváltképen a vizes, kavicsos altalajú faiskolában, ahol a gyökérzet egyik rész tulajdonságává válik a könnyen rothadás, a fának kifagyása télen, nyáron meg a napégési sebek. Ez pedig mind annak a következménye, hogy a vizes és kavicsos altalajú faiskolában a fák szerves alakulásai, a sejtek és rostok nem elég tömörek s épen ezért nincs is meg a kellő ellenálló képeségük sem. A vizes nehéz talajt a napkeve is csak későbben birja átmelegíteni, tehát sokáig hideg marad s azért a csemeték tavasszal későbben indulnak kshajtásba, őszszel meg nagyon későn húzódnak be. Ennek meg az a káros következménye van, hogy a korán bekövetkező fagy a még vegetáczióban lévő csemetéknek véghajtásait, sőt olykor az egész csemetét is tönkre teszi. A fanevelés egyik szélsősége tehát a nehéz, vizes, kavicsos talaj; a másik, nem kissebb hátránya meg a túlságosan ritka, könnyű talaj. Ebben ugynis folytonos szárazságban szenvednek a csemeték, rendkívül lassan nőnek, helytelenül fejlődnek s az a rosz tulajdonságuk van, hogy csupa hajszálgyökeret fejlesztenek, pedig amint a tapasztalat mutatja, az ilyen csupa hajszálgyökerű fa sem a szállítást, sem a megeredést nem biztosítja annyira, mint az olyan rendes viszonyok közt növekedett fa, amelynek kellő hajszálgyökerei mellett erős oldalgyökerei is vannak. Ne legyen a faiskola túlságosan védett, elzárt de egészen exponált helyen se legyen. Előbbiben a csemeték túlságosan kényes puhafává növekednek, melyek minden zordabb fekvésű helyet erősen megsínylenek. Az egészen nyílt, széltorkába lévő faiskolának meg sokat kell küzdeni a széllel, mert a csemetéket szüntelenül kötözni s karózni kell nehogy egyoldalú fákká nevelődjenek, ami szintén nagyon hátrányos. Ne legyen a terület emelkedése túlságos magas sem, mert a nagy esőzés a meredek, erősen lejtős táblákban sok kárt okozhat azzal, hogy a munkált lágy földet lemossa, elsodorja, a fatöveit kifedi s olykor végkép tönkre teszi. Legjobb fekvésűnek olyan faiskolát tartunk, amelynek a már elősorolt kellő talaj- A gyümölcsfanevelésről általában. Irta Ss'huillier István főkertész, Tordán.