Kincskereső, 1979 (6. évfolyam, 1-9. szám)
1979-02-01 / 2. szám
Annus József: SZINTÉN FICKÓ I. András bácsi megszólal Szokásos napi foglalatosságunkat űztük éppen: Ferencziék udvarán két szárkúp és egy megroggyant szalmakazal védelmében kézigránátokat szedegettünk szét. A front néhány hete nyargalt át a falun. Heves harcok nem dúltak itt, volt ellenben fejvesztett menekülés, katonaruhák és fegyverek eldobálása. Itt, Karcsiéknál három katona öltözött civilbe, mundérjukat - legnagyobb sajnálatunkra - Julcsa néni nagy elővigyázatosan elégette a kemencében. Maradt azonban a sisak, gyalogsági ásó, csajka, szurony, no és a fegyverek. Ezekkel nem sokat gondolt a ház asszonya. Paksira, a „lelencre” bízta mind, ilyenféle paranccsal: tüntesd el őket, látni sem akarok egy darabot sem. Szegény Paksi Pestről vetődött ide Karcsiékhoz amolyan háborús mostohatestvérnek. Házukat szétbombázták, míg ő kötelező levente-misén térdepelt. Senkije nem maradt. Máskülönben életrevaló, vidám kamasz, ügyes és vagány, aki ezt a parancsot is ésszerűen hajtotta végre: a fegyvereket és lőszereket behordta mind az öreg szárkúp odvába, ahová aztán mi is gyűjtöttük a határban, kertekben, itt-ott föllelhető puskákat, gránátokat, lőszerfüzéreket. Kis Tóth Jancsi még egy félelmes szárnyas aknát is hazacsempészett a földjükről, répa közé rejtette egy zsákban. A nagyapja, Mihály bácsi tolta haza talicskán, mit sem sejtve a veszélyről, mely a gidres-gödrös őszi dűlőúton hazáig fenyegette. Mert otthon eléje ugrott Jancsi: majd én kirakodok, tatám! Eleget cipekedett idáig, gyújtson már rá . . . Itt van most az akna, oldalt a kukoricagránátok mellett, ehhez még Paksi sem nyúl, pedig nyagda bicskájával úgy szedi szét a gránátot, ágyúlövedéket, páncélöklöt, mintha csak öreg faliórát babrálna. Borzongunk néha, egy-egy újabb csavarintásnál, óvatos feszítésnél a szemünket becsukjuk, valójában azonban nem érezzük a veszélyt. A szárnyasaknától is csak azért óvakodunk, mert hallottuk a fiatal batidai béres esetét, aki egy ilyesfélét bedobott a kútba, s a következő pillanatban elnyelte a földet is, a kútkávát, de még a rövid cementvályút is. A temetésen azt sugdosták az öregasszonyok, hogy talán az egyik karját meg sem találták, amikor vagy húsz ember két napi munkával kiásta. Van itt persze elővigyázatosság. Szabály például, hogy a gránátokhoz csak Paksi és az idősebb Ferenczi, tehát a két főnök nyúlhat, ők jártak leventébe, jóval idősebbek is nálunk. Mi apróságok csak a puskagolyókkal bíbelődhetünk. Fogóval meglazítjuk a hegyet, majd kihúzzuk. A büzliben levő puskaport előre kitisztított Schmoll-pasztás dobozokba öntjük. Valójában nem tudjuk, mire lesz jó, de szorgalmasan csináljuk, mintha fizetnének érte. Valamit azért már kitaláltunk: főként este játszunk olyat, hogy a port keskeny csíkban végigöntjük a járdán, aztán a végénél meggyújtjuk. Gyors, finom lángocska nyargal át a csíkon, ez pedig gyönyörű látvány, akár a legkülönb természeti tünemény. A múlt napokban külön örömünk volt, hogy egész csapat öregasszony tipegett haza az októberi ájtatosságról, miközben felszikráztattunk egy ilyen csodálatos szalagot. Átfutottak az utca másik oldalára, s úgy hányták magukra a keresztet, mintha égzengés közben az ördög bújt volna elő a föld mélyéből. Miska int a kezével, elhallgatunk mind. A szomszéd udvar felől hangok jönnek. Két ember beszélgetése. Az egyik bizonyosan öreg. Talán a másik is. - Nagyapád ... - súgja Kis Tóthnak Ferenczi Karcsi. 14