Kincskereső, 1981 (8. évfolyam, 1-9. szám)
1981-11-01 / 8. szám
14 §1 indul... Szentiványi Jenő PÁRDUCKALAND A kőbaltás ember című regényből Ge Og alig félórai alvással pihente ki a mozgalmas éjszakát. A hajnali hideg felverte álmából, mert bőrtakaróját valaki lehúzta róla. Csupaszon feküdt a csatakos füvön. Kelletlenül feltápászkodott, és néhány gallyat dobva a vékony füstvonalat eregető, hamvadó máglyára, ennivaló után nézett. A napkelte már megvörösítette az eget, a mocsárban éppen akkor ébredt az állatvilág. Vadlúdrajok emelkedtek ki felhőszám a ritkás köddel takart zöld rengetegből, és gágogva repültek a szabad víztükörre, hol már megszámlálhatatlan szárnyas fürdőzött, búvárkodott vígan. Az ezernyi hangból összetevődő zúgást a szélben hajlongó nádas elbűvölte. Kalandvágy ébredt benne. Nagy kedvet érzett, hogy nekilágjon a mocsárnak. Nehézkesen leballagott a tópartra, és a friss vízbe gázolt. Néhányszor megmerült a hullámokban, utána újjáéledve kaptatott ki. A parton gondolkodóba esett. Egyedül nem szándékozott nekivágni a rengetegnek, számba vette hát, vajon kik tartanának vele. Végül is felnoszogatta Szarvasinát és Ka-Bor fiát. Csak annyit mondott nekik, hogy elmennek kissé körülnézni. Társai morogtak ugyan, de ellenvetés nélkül csatlakoztak hozzá. Egy-egy szelet húst kanyarítottak ki útravalóul, és vigyázva, hogy rá ne tapadjanak a szerteszét szuszogó alvókra, elsurrantak a táborhelyről. A rétség szélén kerítésként meredt eléjük az irdatlan magas nád. Sehol egyetlen nyom sem törte meg. Olyan tömörült, hogy a kígyó se tudott volna közéjük férkőzni. Nem is próbálkoztak, hanem tovaballagtak, hátha találnak valamilyen csapást. Már felbukkant a nap, mire egy használható törésre akadtak. A keskeny, vadállat taposta mezsgye zeg-zugosan kanyargott ide-oda, felette összeborultak a széles sáslevelek. Mikor a nyílt rétségről a nádszövevény közé nyomakodtak, megfeszült minden idegszáluk. Kezük tettre készen markolta a baltát, hogy váratlanul reájuk ne szakadjon valami meglepetés. Voltaképpen kutyaszorítóba sétáltak. Annyi terük sem volt, hogy szükség esetén lendületet vehettek volna lándzsájukkal, pedig a nád sűrűsége mögül bármikor reájuk törhetett a veszedelem, s a közelharc semmi jót nem ígért ilyen helyen. Feszülten lesték, mit takar minden forduló. De csak nád, haragoszöld levelű, fényes, barna bugájú nád hajlott feléjük mindenfelől. Hosszú ideje hatoltak előre, de egyetlen élőlény sem keresztezte útjukat. Ezek a jelek arra vallottak, hogy az ösvényt már nem használja a mocsár népe. Mire felszívódott az ingovány fölött terpeszkedő lilás ködfátyol, olyan bizonyítékra leltek, mely erdő közelségére mutatott. Elnyomorodott, csenevész tölgy igyekezett maga alá gyűrni a rá futó folyondárokat. Lassan-lassan szaporodtak a fák, ritkult a vízinövényzet, sokasodtak a cserjék, s egyszerre feltárult előttük maga az erdő. Csörtetésükre megrezzent egy bokor, árnyékából suhanó nyílként vörös test vágódott ki. Megtermett róka iramodott el előlük. A varázsló fiának kíváncsiságát felkeltette az elsurranó róka, s a bokrok közé lépett megnézni, hogy mire leselkedett. Túl a szúróan tüskés akadályon puha gyepű, vizenyős rétecske terült el, s egy fűcsomón vadkacsa fészkelt nyugodtan. Erre a szárnyasra leshetett az erdők tolvaja. A fiú a markában szorongatott hajítókövet csupa meg