Kipszer Élet, 1975 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1975-03-31 / 7. szám

2 Iskolában hallottam először a háborúról Milyenek is hát a mai harmincévesek? Sajátosan különbözik-e generációjuk a korábbiakétól, vagy ké­sőbbiekétől? A két kérdés magában is mutatja, men­­nyire jogos a gondolat: róluk írni, beszélni. Nem csu­pán azért mert születésük szabadságunk születésével esett egybe. Sokkal inkább azért, mert életük, gond­jaik, örömeik, küzdelmeik három évtizede, szocializ­must építő országunk életével együtt telt el. Ezért a sajátos különbség apáik és fiaik nemzedéke között. Rejtő Gyula március 25-én született, Zuglóban, földszintes házban. Ma a Füredi úti lakótelep tízeme­letes épületei magaslatiak helyén. — Igen nehéz körülmények között születtem, első gyerekként. Később még négy testvérem született. Ti­zennyolc évig laktunk egy szobában, míg 1962-ben kaptunk egy kétszoba-összkomfortos lakást. Szüleim mesélték el, hogyan éltek 1945-ben. Nagyon nehezen jutottak élelmiszerhez. Az akkori nélkülözések miatt édesanyám egészen fiatalon megbetegedett és azóta nem dolgozhat. Én Csepelen jártam ipari iskolába, majd három gimnáziumi évet végeztem, de abbahagy­tam. Hét éve dolgozom a KIPSZER-nél a gépszerelé­sen. Dolgoztam tégla-, cukor-, műbőrgyárban, textil­festőben és lassan egy éve már, hogy a pamutkikészí­tőben szerelek az „Augusztus 20.” Szocialista Brigád tagjaként, öt éve nősültem meg. Szüleimnél lakom és támogatom őket. Kishúgom egyetemre készül, azért is rászorultak a segítségemre. Az általános iskolában hallottam először a világ­háborúról, de csak később jöttem rá mennyi mindent köszönhetünk a felszabadulásnak. Nem lenne laká­sunk, nem élhetnénk úgy, ahogy élünk. Testvéreim­nek, nekem is nehezebb lenne. Sokat olvasok. Doszto­jevszkijtől a történelmi könyvekig minden érdekel. Szeretném azt is jobban megismerni, mi is történt az utóbbi harminc év alatt. Hogy mit tartok életem sorsfordulójának? 1962-et, amikor befejeztem az ipari iskolát és új lakásba köl­töztünk. 1973-at amikor másfél évre az NDK-ba utaz­hattam dolgozni... Egy nappal Budapest felszabadulása után.. • Már a felszabadult Budapesten szüle­tett Eperjesi Péter. Igaz ugyan, hogy mindössze egyna­­­pos volt még csak ez a szabadság, de ez akkor emberek ezreinek jelentett­ új életet. Eperjesi­ Péternek szinte csaknem együtt kezdődött élete a fel­szabadult fővárossal. A kis­pesti Wekerle-telepen járt általános iskolába. Itt hal­lott először a II. világhábo­rúról, itt döbbent rá vélet­len egybeesésére születése és fővárosunk felszabadulá­sának időpontja között. Nem ismerte a nélkülözést, a pinceéletet. Nem kellett már félnie a bombázástól. Romoknak csak kis részére emlékezik. A háború szá­mára már történelem. — A Orionnál tanultam a rádióműszerész szakmát 1959-től 1962-ig. Ezután megszereztem a tv-műsze­­rész képesítést és a Gelká­­nál dolgoztam 1967-ig. Az­óta vagyok a KIPSZER- nél. Közben estin leérettsé­giztem. Tizenegy éve nős vagyok. Feleségem textilter­vező. — Most anyagbeszerző vagyok — folytatja tovább. Tizenhárom éve KISZ- tag. Előkészítője felvételizik a Kandó jár, idén Kál­mán Erősáramú Műszaki Főiskolára. — Egy éve lakom a Harmat utcában de már kőbányai­nak érzem magam. Társadalmi munká­ban dolgoztam a kőbányai vásárköz­pont területén, a Barátság A László Parkban. gimná­ziumban az audiovizuális laboratórium szerelésében is részt vettem. — Mint a legtöbb fiatal, 18 évesen én is nagy re­ményekkel indultam. 8—9 éves koromban kezdtem épí­teni detektoros, majd tran­zisztoros rádiót. Szeretünk utazni. Tavaly például Bul­gáriában voltunk. Kempin­­gezve bejártuk Nyugat-Eu­­rópát is. Idén itthon nya­ralunk, Tatán és a Balato­non. Színházba keveset já­runk, moziba többet. Ma­radnak a könyvek, így töb­bek között azok a témájú könyvek is, melyekből az utóbbi harminc év esemé­nyei kerülnek hozzám köze­lebb. Érthető módon érde­kel ez a három évtized, hi­szen az első tíz évben gye­rekfejjel mit sem vettem észre magam körül, a má­sodik tíz év munkával, ta­nulással telt el, míg az utolsó tíz esztendő a csalá­domé volt. — Hogy harmincévesen? mi a vágyam Szeretnék újra műszaki pályán dol­gozni. Kft3SZER JELET Együtt születni egy új társadalommal Mit tud­hat egy mai harminc­éves a há­borúról? Sokat, vagy keveset, at­tól függő­­­en mennyi­re érdekli saját társa­dalmi lényként való múltja. Történelmet az iskolában mindenki tanul, filmekből bárki megismerkedhet a há­ború városokat és lelkeket szétromboló pusztításaival. Nem kell ahhoz átélni egy háborúst, hogy tudjuk a jelen­tését. Nem muszáj óvóhelyen tölteni el a rettegés napjait, ahhoz, hogy tudjunk a rette­gésről. Mégis, más dolog va­lamit érzékelni és megint más érezni, átérezni. Ne csodálkozzunk tehát ha rapontalannyianink kerülik a hangzatos megfogalmazáso­kat, a tapasztalatok keserűsé­ge bennük már nem, vagy csak közvetett módon jelent­kezik. Gádor Pál, az acélszerkezeti műhely csoportvezetője 1945- ben ,két nappal a felszabadu­lás után született. A beszélgetés nehezen in­dult, olyan rétegeket kell ke­resnem egy először látott em­ber életében, amelyekről az ember önmagának is nehezen vall. — Azt hiszem — kezdi Gö­dör Pál — aki munkáscsalád­ban született, annak 1945. je­lentése olyan egyértelmű, hogy nincs is mit róla beszé­­ni. Apám kádár volt, 1958- ban meghalt, anyám most már itt él az én családommal Pesten, nyugdíjas. Nem tudok ’45-ről úgy beszélni, mint az apám beszélhetett volna er­ről. Az én korosztáyom a sorsdöntő pillanatnak, nem ha­nem a folyamatos változásnak a tanúja. Amit én semként” átéltem, az „történő­ötven­hat volt. Azt is csak szemlé­lőként, hiszen gyerek vol­tam és nemigen értettem mi fo­lyik körülöttünk. Lövöldözések képei maradtak meg bennem, kis híján én is azutt maradtam... csak jóval később tudtam fölfogni, mik is történtek ak­koriban. Szívja a cigarettát egymás­­ után, arcának tükre mutatja, gondolatai nem szakadnak meg ott, ahol egy beszélgetés köre bezárul. Témát vált, ma­gára vonatkozóan is ti, milyen nehéz dolog fejtege­szé­pen, pontosan beszélni és fo­galmazni. Az iskolában (ne­gyedik szakközépbe jár) erre nemigen ügyelnek, a taná­rok. Pedig nem mindegy munkásnak, hogy amikor fel­­­szólal egy párttaggyűlésen, vagy egy termelési tanácsko­záson, hogy a tartalom fon­tosságának megfelelő keretibe­n tudja-e ,,tálalni” a problémá­kat.. Ő maga inkább lassan beszél, válogatja a szavakat, keresi a mondókájához odail­lő kifejezéseket. Fáradtságán is átüt valami gyerekes öröm: amikor péládul egyik újítási ötletéről beszél, annak lénye­gét sikerül megfogalmaznia laikus számára is érthetően. Bármiről folyik a szó, a je­lenhez, s főleg a vállalathoz kanyarodik vissza. Egy biztos: aki­t a feszabadulás vitán szü­letett, az se mind tálcán kap­ta meg az élettől azt, amire szüksége volt. Gódor Pált édesanyja évekig nevelte nyolcszáz forintos fizetésből . Kamasz voltam, szeret­tem volna táncolni, szórakoz­ni, de nem­ volt egy jobb ru­hám.... Kár ezekről elmúlt, dehát nehezen beszélni, felejt el az ember lényegitelenne­k tű­nő dolgokat is. Mindenki saját bőrén tanul legtöbbet, ugye, azt mondják. Elmondhatom, az iskolában tulajdonképpen azt tanították nekem, amire magam is rájöttem, hogy ezé a társadalomé a jövő, hogy ennek a tökéletesítése, jobbí­tása a feladatunk. Ezekre dolgokra mégis akkor jöttem a rá igazából, amikor dolgozni kezdtem, s a gyakorlat példá­ján tudtam lemérni az iskolá­ban hallottakat. Párttag va­gyok, de az sem szükségsze­rű, hogy mindenki eljusson ide. Bennem, úgy érzem kia­lakult egy „politkai még jóval a partiba szellemi lépésem előtt. A legnagyobb feladat: hatol az emberekre, alakíta­ni a tudatukat... Két nappal született a fel­szabadulás után Gódor Pál. Gondjai a társadalom gondjai. Eddigi élete, tevékenysége, munkája — és gondolatai — rá a garancia. Körmendy Zsuzsanna /*■ Édesapját nem ismerhette meg... Harminc évvel ez­előtt, április 11-én Magyarország már felszabadult. Az emberek fellélegez­tek, az élet újrain­dult. Az új szabad élet azonban nélkü­lözésben fogant. Ezekben a nehéz, de mégis örömteli na­pokban egy szabad ország szabad állampolgáraként áp­rilis 11-én Kelenföldön letett Tóth Éva (Kovács szü­Ist­vánná). Nővére akkor ötéves volt. Édesapját nem ismerhet­te meg, mert munkaszolgála­tosként tűnt el. — Ahogy iskolába kezdtem járni, észrevettem, hogy kü­lönös szeretettel kezelnek en­gem és nővéremet, mint árvá­kat. Édesanyámnak is munkát adtak az erőműnél és szak­mát tanulhatott. Csak a meg­élhetésünkkel törődött anyám. Lakásunk leégett édes­és amíg helyreállították, Buda­fokon húztuk meg magunkat. Gimnáziumba jár­tam, majd kétéves műszakirajz-tanfo­­lyamot végeztem és estin elvégeztem gépésztechnikumot. a Mindig azt láttam édesanyámnak mennyi küszködés az élete. Szerettem­­ volna többet elérni. Csakazértis. Apa nélkül jutottam olyan szintre, amilyenre akartam. Természetesen, ha elértem valamit, máris meg volt az új törekvésem, így vagyok ezzel ma is. Sokat dolgoztunk an­nak idején otthon. Ezt egy mai fiatal nem értheti meg. Most jutottam el odáig, hogy bejárjam az országot és lá­tom mennyire más körülmé­nyek között él a mai ifjúság. Ennek nagyon örülök.­­Tavaly júniusban jött vál­lalatunkhoz Kovács István­ná. A tervezőirodán szerkesz­tő beosztásban dolgozik.) I 1975. április 2. _jó­létük, sorsuk eggyé forrott hazánk sorsával, járt az elmúlt harminc esztendő történetével. Ahogy nőtt és erősödött szocialista hazánk, úgy nőtt és erősödött fiatal életük, fejlődött szelle­mük. Békében, nyugodt körülmények között csepered­tek emberré. A háború, a nélkülözés, a rettegés és a félelem számukra ismeretlen, számukra történe­lem. Róluk írunk, őket szólaltatjuk meg, a mai 30 éve­seket, akik akkor születtek, amikor a szabadság szü­letett, akik akkor látták a napot, a kék tiszta eget, amikor annak fényét, és ragyogását nem homályosí­­totta el már semmi sem... Örülök, h­osty békében élünk... si Egy lágymányo­munkáscsalád második gyerme­keként született 1945. március 1-én, Búzás Mária, (Ma­rek Ferencné). Édesapját, mint sok más apát a háború elszakította tőlük. Édesanyám magára maradt két gyerekkel. Konyhában laktunk, ott is születtem. Ezt tudtuk csak fűteni. Víz sem igen volt. Nagynéném támogatott bennünket. Elég szűkösen éltünk. Huszonhá­rom évig laktam ott, míg férjhez nem mentem. Két kislányom van. Most Pest­­lőrincen lakunk. Marék Ferencné tavaly novemberben jött a vállala­tunkhoz. A kazántervezésen műszaki rajzoló. — Gimnáziumba jártam. Érettségi uán a UVATERV-nél dolgoztam egy évig. El­kezdtem az egyetemet, is de abba kellett hagynom. — Hogy mire emlékszem gy­ere­kkorom­ból? Annyi megmaradt bennem milyen nehéz volt vajat, kakaót venni. Az én gyerekeimnek pedig ez már természetes. A házunk egyik oldala so­káig romokban állt. A mi oldalunkat szerencsére nem érte találat. — Korán rájöt­tem, hogy a mi ge­nerációnkat különböztetett meg­fi­gyelemmel veszik körül. Emlékszem a személyi igazolványok át­adására és az első választás­ra. Legszívesebben a tizen­hetedik születésnapomra emlékszem vissza. Az érett­ségi még nem fiatalok voltunk volt közel, és már gondtalanok. Mi, harminnc­­évesek egy kicsit edzetteb­bek vagyunk, mint a mai tizenéveseik, kevésbé elké­nyeztetettek. Bár édes­anyám is elkényeztetett volna, ha tehette volna. A háborút én csak női szemmel tudom nézni. Az emb­er csak békében képes bármit is csinálni. Rossz érzés, ha bizonytalanná vá­lik a mindennapi élet, mint annak idején a miénk. Örü­lök, hogy mi már békében élünk és mindig elszomorít, ha háborúról hallok. A kö­vetkező harminc éviben sze­retném gyerekeimet béké­ben felnevelni. Szeretnék tanulni... Nem hagytak egyedül Újpesten születtem, 1945. február 27-én. Apám fu­varos volt. Mint gyerek nemigen foglalkoztam törté­nelemmel. Édesanyám mesélt nekünk az ostromról és a felszabadulásról. Tőle tudom, hogy egy-két nappal Budapest felszabadulása után születtem. Sajnos, egy ideig békétlen családi életünk miatt nem esett több szó az akkori körülményekről. 1953-ig laktunk nagy­bátyám­ házában, de megnősült és kellett családjának a hely. Mi az utcára kerültünk két húgommal. Édes­anyám kijárt egy üzlethelyiséget Zuglóban, ahol egy évig laktunk (még ma is van lakója az üzlethelyiség­nek.) A Thököly úton kaptunk egy szoba-konyhás la­kást, majd egy összkomfortosat­ a tanácstól házfel­ügyelőséggel. Apám ivott. Kibírhatatlan körülmények között éltünk. Húgom nevelőintézethe­ került, én pedig egy biciklilopás után Aszódra, ahol befejezhettem az általános iskolát is, géplakatos szakmát is megtanul­hattam. 1968-ban behívtak katonának, ahol mint gép­kocsivezető szolgáltam. 1971-ben megnősültem. Egy vidéki kislányt vettem el. Még ebben az évben KIPSZER-hez kerültem. Egy év múlva született meg a kislányunk.­ Addig édesanyáméknál laktunk. Kértem a vállalat vezetőségét helyezzen le a Simontornyai Bőr­gyárhoz, mert feleségem és a gyerek is anyósomékhoz költöztek. 1972-ben tudtam meg hogy lakást kapok a mátyásföldi „Centenárium” lakótelepen. Az idő sza­ladt, boldog várakozásban telt­ el, míg végre tavaly szeptemberben megkaptuk a kulcsokat. Idén január­ban született egy fiam is, úgyhogy már négyen la­kunk otthon. Az anyagosztályon voltam gépkocsiveze­tő, de kértem, hogy helyezzenek le az autóról és így kerültem a hegesztőműhelybe. Itt most 12.50-es óra­bérem van. Egy év alatt kétszer kaptam órabéreme­lést. Most éppen gyorsdarabolón dolgozom. Tagja va­gyok a Latinka Sándor Szocialista Brigádnak. Gondolom érdekes lehet, mi segített engem ki­mozdítani a mélypontról. Először is az aszódi nevelő kollektíva. Akkor tizenyolc évesen ezt nem tudtam felmérni, de azóta csak szeretettel tudok visszagon­dolni nevelőimre. A vállalati jó kollektíva sem hagyja magára az embert. A vállalat vezetőségének hozzáállá­sa családi problémáimhoz szintén egy emberibb, szo­cialista magatartás felé terelt. Nyomorúságos­­ dolog la­kás nélkül tengődni. Köszönöm, hogy nem hagytak magamra. Természetesen az otthoni légkör és a fele­ség legalább ilyen fontos volt jellemem alakulásában. Szeretném, mindezt jó munkámmal meghálálni. Mond­hatnám, életem harminc évéből az utolsó évtized hoz­ta meg a nyugalmat a szereteted Tudom, hogy ez a harminc év már történelem és bár az én életemnek jelentős része egy ország életéből csak csekélyke rész. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ezalatt a harminc esztendő alatt évszázadnyi elmaradottságot pótoltunk és ebben már az én kezem munkája is benne volt. Elmondta: Mészáros Imre Lejegyezte: Ács György

Next