Kis ujság, 1928. április (41. évfolyam, 76-97. szám)

1928-04-01 / 76. szám

o Prohászka Ottokár emlékezete A nemzetek értékét az emberiség történelmében az határozza meg, hogy milyen szellemi kiválóságokat tudott egy-egy fajta kivirágzani. A magyar történelem ezer év óta tele van ragyogó csillagokkal. Bár örökös harc és nyugtalanság volt a mi, hazánk földjén, minden században nagy és kiváló elméket és eseményeket állítottunk nemcsak saját népünk, hanem a közös emberi kultúra szolgálatában is. A magyar história egy tündöklő égboltozat, amely tele van a szellemi élet ragyogó csillagjaival. Honalapítók, államszervezők, hittérítők, hadvezérek dicsőséges királyok, lelkes szabadsághősök, tudósok, művészek,bölcs gondolkodók és bátor alkotók, halhatatlan írók és költők beláthatlan sora díszíti a magyar társadalom minden nemzedékét. Világiak, papok, katonák, tudósok, nagygazdák, nagyiparosok és kristálytiszta lelkű kisemberek milliói alkották a magyar nemzedékek szakadatlan láncolatát. Beláthatatlan a magyar nagyoknak őserdeje, de még ezek közül is csaknem égig érő szálfák magaslanak ki: ezek a magyar nép nagy erkölcsi tanítói, a nagy magyar papok. Ezek között az egyházi kiválóságok között is legelső helyen ragyog a feledhetetlen székesfehérvári püspöknek, Prohászka Ottokárnak a dicsőséges neve. Ez a lánglelki, magasröptű szellem egyike volt a század legnagyobb gondolkodóinak. Nemcsak szent életével, hanem nemes tanításával és szinte utolérhetetlen tudományával milliók és milliók lelkének volt a vezetője. Mikor mint sas, a tudomány szédületes tájain csattogtatta szárnyait, ámulatba és bámulatba ejtette, nemcsak híveit, hanem a kereszténység ellenségeit is. De nemcsak az egyházi szónoklatnak, a hitvédelemnek, az igehirdetésnek, a gyóntatásnak, a lélekjavításnak volt az apostola, a mestere, hanem beállott küzdeni azok sorába is, akik az egyszerű kisemberek jóvoltáért fáradoztak. A politikában, a gazdasági harcokban, a társadalmi küzdelmekben, a népfelvilágosítás nagy munkájában versenyt dolgozott mindazokkal, akik jót akarnak a szegény embereknek. A magyarság ügyének szent szolgálata volt az ő lelkének minden vágyakozása és tüzes hirdetője volt a szent hazafiságnak. Előrelendítette nemzetét. Világosságot gyújtott a sötétségben. Vigasztalta a kétségbeesetteket. Fölemelte az elbukottakat és a magasságok felé irányította az ifjúságot. Régen volt olyan nagy papja a magyar népnek, mint Ottokár püspök, a székesfehérvári apostol, aki nagyobb hatással volt kortársainak lelkére, miért bárki más az élők közül. Ő tulajdonképen az intelligenciának a papja volt, az úri társaságot vezette vissza Krisztus keresztjéhez. Mikor azonban ezt cselekedte, alapjában véve ezzel is a népnek akart használni, mert tudta, hogy csak a keresztény erkölcsi renden fölépülő társadalomban lehet jobb sorsa a dolgozó sokaságnak. Felejthetetlenek az ő prédikációi. Utólérhetetlenek az ő könyvei. A magyar írásművészet gyöngyei a cikkei. Mindezeknél nagyobb volt azonban még nemes egyéniségének lebilincselő varázsa, utolérhetetlen életpéldája, gyakorlati szentsége. Már egy esztendeje, hogy a halál letépte őt a budapesti papnevelde szószékéről. Egy ország borult gyászba, amikor elvesztettük őt. Betölthetetlen űrt hagyott maga után. Bármily nagy és jámbor az ő utódja, az egész magyarság érzi, hogy hiányzik az országnak Prohászka Ottokár. A nép zarándoklattal jár sírjához. Az ő kriptája búcsújáróhely lett és a nép várja, hogy a Boldogok közé iktassák be nevét, mert mindenki meg van győződve róla, hogy a Istennek ez a dalosa, már színről-színre látja Teremtőjét, akiről szebben senki sem tudott prédikálni, mint ő. Legjobban jellemzi Prohászka Ottokár nagy lelki hatását, hogy annál nagyobbra nőtt, minél távolabb megy tőlünk. Székesfehérvári hívei templomot akarnak építeni emlékére és az ország szívében szobor formájában akarják megörökíteni nemes alakját. Aki teheti, járuljon hozzá csekély adománnyal Prohászka Ottokár emlékének megörökítéséhez, mert csak önmagát becsüli meg az a nemzedék, amely maradandó emléket állít a kor legnagyobb fiának, a legnagyobb magyar papnak. Aki pedig teheti, szerezze meg a könyvtárak számára Prohászka írásait. A VILÁG URA gróf MONTÉ KRISZTÓ (134) FÁJDALOMTÓL hasadozó szívvel... Mi történt? Ember, megnémultál! — ezzel a szorongó kérdéssel fordult Monté Krisztó gróf a kormányoshoz. A szívét leírhatatlan sejtelmek fojtogatták. Ösztönösen érezte, egész erejére lesz szüksége, hogy uralkodni tudjon magán. — Ember, beszélj ... Parancsolom ... — Ah, mylord... Bertuccio és Jacopo nem sejtettek semmit.... Senki sem mert volna erre gondolni... és a nagyságos asszony ... Oh, borzasztó gazemberek voltak azok... — dadogott a kormányos. — Nos jó. Majd megtudok mindent a szigeten, — mondta röviden Monté Krisztó. —■ Bertuccio a szigeten van? — Igen, uram ! Jacopo üldözi a gazembert. A rablók ugyanis ... Monté Krisztó fáradt mozdulattal hallgattatta el. Komor pillantást vetett a kábultan fekvő Morelre és ő maga vette kezébe a kormányrudat. Ugyanaz az északi szél, amely az áruló Benedetto menekülő csónakjának vitorláit kifeszítette, viharrá erősödve állott ellent neki... — Ezt a beteg urat vigyétek az én lakosztályomba, — parancsolta a gróf a parton várakozó szolgáinak. — Bertuccio jöjjön a dolgozószobámba. Ali majd bejelenti. A gróf a partra lépett és a ház felé indult. Még le sem ülhetett szobájában, mikor Ali Beriuccióre jelentette. Pisztollyal a kezében lépett be hozzá a boldogtalan. Letérdelt eléje és feléje nyújtotta a töltött fegyvert, mintha némán arra akarná kérni, hogy végezzen vele. Semmi komédia, Bertuccio úr, — szólt rájról szigorúan. — Menj, jelentsd, úrnődnek, hogy megérkeztem. Mit jelentenek ezek az ostobaságok? Az intendáns fájdalmasan sóhajtott és fejét lejjebb csüggesztette. — A grófnő nincs a szigeten, — hebegte alig hallhatólag. — Nincs a szigeten! Elutazott anélkül, hogy engem értesített volna! — A grófnő eltűnt a kicsike gróffal együtt... Mintha kiszipolyozták volna belőle a vért, az erőt, a lelkét. Ott állt valamikor az üres házban, amelyikben az apja éhen halt, — de ez más volt. A fájdalomtól hasadozó szívvel roskadt vissza a helyére ... Hebegett... — Eltűntek?... Eltűntek?... Hova, mikor, hogyan tűntek el, Bertuccio?... — Én, én vagyok az aka uram, mert nem voltam elég óvatos, de ki gondolhatta volna, hogy ezek a csempészek meg fognak támadni bennünket!... — Bertuccio úr, mindent tudni akarok. Beszélje el, mi történt, — mondta a gróf. — Tegnapelőtt este uram, — már valamenynyien ágyban voltunk. — Pietro jelentette Jacopónak, hogy a grófnő lakosztályába rablók törtek be. Fegyvert ragadtunk, a rablókra rontottunk, akik puskalövésekkel fogadtak bennünket. Egy részüket leöltük, a többieket elfogtuk és azután a hálószobák felé mentünk, hogy a nőcselédektől megkérdezzük, úrnőnk hogyan érzi magá? Akkorra a grófnő excellenciáinak fiával együtt eltűnt és a kiütésest sem találtuk ... — Kit, a kiütésest ? Mi köze neki az egész ügyhöz? Mi köze neki az én feleségemhez és fiamhoz? — Ahurant, a csempészeket és tengeri rablókat ő beszélte rá a támadásra ... Ő mutatta meg nekik az utat. Tudja órám, kicsoda ez a kiütéses?... Benedetto, ama Benedetto..., — Benedetto ? — ismételte a gróf, 'y Benedetto, a Villefort fia? ' y — Ugyanaz a Benedetto . Másnap annak az öbölnek a közelében, ahol a csempészek kikötöttek, vérben fetrengve találtuk meg a szerencsétlen Villefortot. Visszahoztuk a házba. Sebeit bekötöztük és gondosan ápoltuk. Remélhetőleg életben fog maradni. — És honnan tudjátok, hogy Benedetto volt a kiütéses? — A csempészek főnöke is a foglyok között van. Bevallotta, hogy a kiütésest, akivel megegyeztek, Benedettonak hívják. További szavaiból könnyű volt megállapítani, hogy ama Benedettoval van dolgunk. — Itt van még az a csempészfőnök a szigeten ? — Igen, Mylord, három társával együtt fogva tartjuk. Négyet megöltünk. — Vezesd ide azt az embert! Beszélni akarok vele, de azonnal. — mondta a gróf. Már nem remegett a hangja. Iszonyatos erővel gyűrte le és fojtotta meg magában a fájdalmát. Itt cselekedni kell, hidegen és megfontoltan. Bertuccio fölugrott és kisietett. Monte Kriszta mozdulatlanul maradt a helyén. Arca akkor sem változott meg, mikor egyedül maradt. Várakozás, elhatározottság uralta vonásait, a szívét ért csapás nem látszott meg a külsején. Bertuccio két szolgával tért vissza, akik egy bekötözött fejű, felkötött karú, lábán megláncolt embert kísértek. — Hagyjatok magunkra bennünket, — mondta a gróf és Bertuccio a szolgákkal együtt eltűnt. A gróf sötét szemei az ember arcára szegeződtek. A lelke legmélyéig hatott ez a pillantás a dacosan álló rablónak, aki pillanatról-pillanatra zsugorodott összébb a kutató, éles tekintet hatása alatt. — Hm... Te vagy tehát az a híres férfiú, aki földúltad ennek a háznak nyugalmát. Te támadtál alvó asszonyra és csecsemő gyermekre?... örvendek, hogy ilyen kiváló hőssel ismerkedhetem meg... -■...Kedden folytatjuk* •*" . KIS ÚJSÁG 1928 Április 1 A szegény pécsi özvegyasszonyt mindenéből kifosztotta a hírhedt szélhámosod A pécsi törvényszék bírái előtt agyafúrt szélhámosnő állott. Dr. Molnár Mihályné, egy budapesti ügyvéd elvált felesége, aki szavahihető meséivel, biztos fellépésével anyagi romlásba döntött egy pécsi özvegyasszonyt. Elegáns szilszkinbundában, finom lakkcipőben, parfümtől illatosan ült a vádlottak padjára dr. Molnárné, aki a megrögzött bűnösök flegmájával hallgatta végig a vádirat felolvasását. Még a múlt év végén történt, hogy dr. Molnárné Budapestről leutazott Pécsre. Egy krajcár nélkül érkezett a számára idegen városba, de ez a kényelmetlen állapot egy percig sem aggasztotta. Találomra végigbarangolta a várost és bútorozott szobát keresett. Egy szolid, polgári házban talált is kiadó lakást: Mayer Istvánnénál, egy elhunyt tisztviselő özvegyénél. A háziasszonynak a vádlott elmondotta, hogy a férje budapesti mérnök, akitől egy féléve elvált és azóta Mohácson élt szüleinél, akik tekintélyes emberek. Mivel esedékessé vált, hogy férjétől a neki megítélt 350 millió koronát megkapja, Pécsre jött és itt akarja megalapozni az életét.özvegy Mayerné elhitte az elvált asszony meséjét és felajánlotta, hogy nagyon szívesen ad neki teljes ellátást, amíg a dolgai rendbe nem jönnek. Az özvegy a lakás és ellátás fejében 120 pengőt kért havonta, mire a doktorné közbevágott: — Ugyan, csak nem gondolja, hogy én egy szegény özvegytől ilyen szívességet elfogadnék ! 160 pengőt fogok fizetni és még örökre hálás is leszek magának. Az özvegy oda volt a nagylelkűségtől és nem győzte dicsérni a szomszédoknak a finom, úri lakóját. A várakozáson felül sikerült bevezetés után Molnárné elvitte magával háziasszonyát a Pécsi Takarékpénztárba és ott az özvegy jelenlétében érdeklődött a tisztviselőktől, hogy nem érkezett-e számára 350 millió korona. A bankban nagy tisztelettel fogadták az elvált mérnöknét, aki feliratta pécsi címét és kérte, hogy azonnal értesítsék, ha az átutalt pénz megérkezik. özvegy Mayerné ezek után vakon hitt a kedves és elragadó lakójának és boldogan állt mindenben szolgálatára. Az elvált pesti asszony pedig nagy életet kezdett élni. Minden este színházba, moziba, kávéházba, cukrászdába járt, pazarul költekezett és ruházata felfrissítésére nagy bevásárlásokat eszközölt. Egyszerre három kalapot, selyemköpenyt és piperecikkeket vett, mindennap női fodrászhoz járt — természetesen özvegy Mayerné pénzéből, aki megtakarított kis vagyonkáját áldozta föl hiszékenyen, abban a reményben, hogy a felmerült kiadást bőven fedezi a minden percben megérkezhető 350 millió. A zajos, víg napok után egy reggel azzal búcsúzott tőle Molnárné, hogy felmegy a bankba, mert értesítést kapott, hogy a végkielégítése megérkezett. Elindulása előtt azonban elkérte az özvegy kézitáskáját. Mayerné készséggel adta át a táskáját és csak később jött rá, hogy utolsó pénze, 80 pengő volt benne. A „kedves” lakó elment, elmúlt a délelőtt, az ebédre főzött csirkepörkölt is kihűlt már, de Molnárné nem jött vissza. A kifosztott özvegy nyomban megtette a bűnvádi feljelentést a pécsi rendőrségen. A veszedelmes szélhámos nyomtalanul eltűnt Pécsről és erre országosan körözték. A fővárosban sikerült elcsípni két hónappal ezelőtt. Márciusban vonta felelősségre a budapesti törvényszék és egy régebbi csalásért egyévi börtönre ítélték. Ezt megelőzőleg a szolnoki törvényszék ítélte 6 hónapra, még 1925-ben. Az adatai szerint tényleg dr. Molnár Mihály budapesti ügyvéd elvált felesége, aki a válás kimondása óta egyre lejjebb züllött és ma már a legveszedelmesebb szélhámosnők egyike. A pécsi törvényszék előtt tagadott és azzal állt elő, hogy Hódmezővásárhelyen járt azokban a napokban, amikor valaki a nevében Pécsett szélhámoskodott. A tanuk azonban a szemébe mondták a vádat és dr. Bary Zoltán királyi ügyész vádbeszéde után a bíróság folytatólagosan elkövetett csalásért 2 évi börtönre ítélte.