Kis Ujság, 1931. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1931-01-01 / 1. szám
zel feléjük a hófehér párnáról, mint akire számítottak. A szenvedés, a fájdalom és a kínok vonásai ugyan nem tűntek el erről a meggyötört arcról, amely annyira sovány volt, hogy szinte szellemarcnak látszott. De az ápolás és főként a megborotválás visszaadták rendes jellemvonását, ami az elhanyagoltság és nyomorúság maszkja mögött felismerőételenül elbújt. A huszonötéves férfi arca így, ahogyan mostan látszott, nagyon előkelő származásról tanúskodott. Finom metszésű orra, idegesen megreszkető vékony szája és főként mélytüzű, bár még mindig lázban égő szeme: nagy műveltséget, okosságot, eltét és öntudatot árult el. Megmosott és rendbehozott kezei pedig anynyira finomak és ápoltak voltak, hogy akármelyik előkelő származású nő is büszkélkedhetett volna velük. Szerényen, mosolyogva nézett a belépőkre és nagyon halkan így szólt: — Fenséges uram ... bocsásson meg... hogy illő módon, főhajtással nem üdvözölhetem ... De képtelen vagyok a nyakamat mozdítani ... — Honnan tudja, hogy én, ki vagyok?! — kérdezte idegesen Ciril. — Fenség, — felelte nagyon erőlködve a férfi, nem akar nekem hinni?... Nem akarja elhinni, hogy Ciril Nikoláj nagyherceghez jöttem?... Hogy Ciril Nikoláj nagyherceg — — Nem bírta folytatni. Lecsukta szemeit, a feje lecsuszott a párnán és újra ájulásba esett. A többiek mozdulatlanul, reszketve álltak a szobában. —■ Azt hiszem, fenség, — mondotta az orvos, — legjobb lesz, ha magára hagyjuk szegényt... Ez az ifjabb ájulása megint órákig eltarthat... Júlia, a nagyherceg és Miklós gróf lassan kifelé indult a szobából. Az orvos az ajtóig akarta kisérni őket. — Fenség, ne menjen el! — hallatszott az ágyból. Mind visszafordultak. A beteg újra felnyitotta a szemét és mosolygott. De látszott rajta, hogy végtelen erőfeszítésébe került A nagyherceg szinte kiáltó hangon kérdezte : — De hát ki vagy ?!, — Fenséges uramnak hódolattal jelentem... Még mondott valamit a beteg, talán valami nevet, talán a foglalkozását, de azt nem lehetett érteni. — Honnan jöttél? — kérdezte tovább Ciril. — Ahol nagyon várják fenségedet! —- hangzott a határozott válasz. — Engem?! ■— Igen, Ciril Nikoláj nagyherceget! — Nem értelek! — Majd megérti, fenség, ha mindent el fogok mondani! — Mért nem beszélsz?!... Mért nem folytatod?! — Még nem birok... fenség — mondta most már újra elcsukló, gyönge hangon a beteg. Az orvos szükségesnek tartotta, hogy közbelépjen: — Fenség, méltóztassék megengedni, hogy pihenjen... Nem szabad túlerőltetni, mert akkor nem állok jót semmiért... — Talán legjobb volna, ha távoznánk, —– szólt Miklós gróf, akit nagyon érzékenyen érintett a nagybeteg vergődő vallomása. — Édes uram, menjünk — kérlelte Júlia a nagyherceget. De a beteg közbeszólt: — Honnan jöttem?... Messziről fenség!... Nagyon messziről... Behavazott utakon keresztül... Gyilkos emberek sáncain át... A halál torkából, ahol még vannak élők... Őle küldtek engem, hogy hozzam el az életüket ... Ahol imádkozva... könyörögve ... és reménykedve ate várják Ciril Nikoláj nagyherceget... Még beszélt volna, de nem birta tovább. A szeme nyitva maradt, de halálos fáradtság sötéllett benne. Az ájulás ugyan nem következett be, de ez az ébrenlét fájdalmasabb látvány volt az ájulásnál. Ciril úgy állt az ágy mellett, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A fejét lehajtotta, mert nem bírt a beteg szemébe nézni. Elhagyta volna a szobát, de ehhez sem volt ereje. Most már Miklós gróf és Júlia is valami különös varázs bűvkörébe esett. De még maga az orvos is úgy figyelte az egész jelenetet, mintha az ő legszemélyesebb ügyéről volna szó. Néhány percig tartott ez a dermedt csönd. Aztán Ciril összeszedte minden erejét, felemelte a fejét és újra ránézett a betegre. Annak a szemében kimondhatatlan boldogság fénylett, amikor mondta: — Köszönöm fenség, hogy hisz nekem... ~ De hát ki vagy? — kérdezte a nagyherceg. — Senki... Porszem, akit idesöpört a szél ... Fenséged lába elé... Hogy észrevegye... Köszönöm, hogy észrevett, fenség... Az orvos súgva mondta a nagyhercegnek: — Fenséges uram, menjünk!... Lázas álmában beszél___ Amit mond, abban bizonyára nagyon sok az igazság... De ahogy mondja, ote a valóság és az álom keveredik össze... Meg kell várnunk, amíg teljesen helyreáll az egészsége . Aztán, rámutatott az ágyra: — Méltóztatik látni, fenséges uram, újra elájult... Nem is hiszem, hogy reggel előtt magához tér. Júlia belekapaszkodott Ciril karjába: — Édes uram, gyerünk!... Még te is lebetegszel! És vezette kifelé. A másik oldalról Miklós gróf kapaszkodott bele a nagyhercegbe. Szinte erőszakkal cipeltek ki a szobából. Az orvos pedig betette az ajtót és ott maradt a beteg mellett... Júlia, Miklós gróf és Ciril szótlanul ült a nagyherceg szobájában. Mind a hárman az ismeretlen férfi szavainak hatása alatt állottak. Azt már bizonyosan érezték, hogy ez a férfi valóban Ciril Nikoláj nagyhercegért jött. Csak azt nem tudták még: honnan és hogy les ez a férfi? Ciril lehajtotta a fejét és maga elé morogta a beteg szavait:• Behavazott utakon keresztül jött... Meszsziről, nagyon messziről... Gyilkos emberek sáncain át... A halál torkából, ahol még van A HALÁL TORKÁBAN Sándor elkészült arra, hogy Heléna grófné a legelső alkalommal a legnagyobb szakadékba fogja fordítani a gépet. Neki már volt egynéhány tapasztalata arra, hogy a női vezetők nem a legmegbízhatóbbak. Különösen akkor nem, mikor ismeretesek a kirívó hibáik. A fiatal soffőr nagyon jól ismerte Heléna grófné furcsaságait és egyre azt várta, hogy ennél vagy annál a kanyarodónál bekövetkezik a katasztrófa. Őméltósága annyira elővigyázatos volt, hogy a soffőrjét nem is tűrte meg maga mellett a volán közelében. Egyszerűen intett Sándornak, hogy vonuljon hátra, az úri ülésbe. Ő maga egyedül maradt a volán mögött, tehát teljesen szabadnak érezte magát. Ez nagyon sokat jelentett a számára. Nagyon kellemetlen érzés a volán mellett a dolgait kitűnően értő soffőr a női vezetők számára. Ez az, ami elveszi a női vezető önbizalmát, ami mindig arra figyelmezteti, hogy nemcsak hogy ő nem érti ezt a dolgot, hanem ezt nagyon jól tudják róla mások is és meg is tették már reá az ellenintézkedést. Ez az ellenintézkedés a soffőr a volán mellett. Hiába van tehát az egész automobil látszólag tocábizva a grófnőre, a mellette ülő soffőr minden pillanatban nemcsak hogy képes jóvátenni a vezetésben esetleg elkövetett hibákat, hanem úgyszólván köteles is erre ! Márpedig nagyon kényelmetlen dolog az a tudat, hogy az ő fizetett szolgája bármikor reáteheti a kezét az ő kezére a kerékkormánynál és szó nélkül elveheti tőle a vezetést! Azután még a leghiggadtabb úri vezetőt is befolyásolja az, hogy egy hivatásos soffőr ül mellette, figyelemmel kiséri és bírálgatja magában az összes cselekedeteit. nak élők... Ezek az élők küldték, hogy hozza el az életüket... Hirtelen felugrott és szinte hangosan kiáltatta: — Behavazod utakon keresztül!... Tudom máig, honnan jött ez az ember!... És tudom már, mit akar! Júlia nagyhercegasszony olyan hangosan elkezdett zokogni, hogy Ciril nemmerte befejezni a mondatot... Szombaton következik, AHOL NEM SZABAD IMÁDKOZNI. .. Mert a rosszakaratról egészen biztosak lehettek ! Az úri vezető amúgy sem versenyezhetik az igazi, hivatásos sofförrel a gépek kezelésében, de ennek a felügyelete alatt úgy érzi magát, mint a kisdiák a tanárja előtt. Még kevesebbet tud, mint nélküle tudna ! Nem mondhatnánk, hogy Sándor nagy megnyugvással vette volna tudomásul a grófné hátraküldő rendelkezését. Tudta, hogy gyakorlatlan soffőrnél a hátsó ülések még nagyobb veszedelmeket jelenthetnek, mint a volán körül. Hiszen a felboruló vagy összeütköző kocsi hátsó része sokkal nagyobbat lendít azokon, akik ott ülnek, mint az első ! De nem mondhatott ellent. Pedig, ha nem is volt valami fölös gyerek, ezen a vad hegyi vidéken még a maga kezében sem hitte teljesen biztonságban a vezetést . Végre is az utat nem ismerte teljes határozottsággal egyikük sem. Ő volt eddig olyan elővigyázatos, hogy azokon az útszakaszokon, amelyeken váratlan kanyarodók, meredekek vagy szakadékok fenyegettek, már jóelőre fékezte a kocsi rohanását, úgy hogy nem érhette valami veszedelmes meglepetés. De nemcsak hogy a grófné ilyenekre nem volt figyelmeztethető, hanem egészen bizonyos, hogy az ellenkezőt cselekedte volna, ha valami intést kap. Sándor tehát nem szólt semmit, hanem meghajolt és hátravonult. A baloldali ülést, foglalta el hátul, azután vállatvont, elhatározva, hogy teljesen a jó szerencsére bízza magát. Nem léphetett többé közbe, akárspinő őrültséget tervez is Heléna grófné . Legalább arról akart gondoskodni, hogy ő a legkisebb veszedelemmel ússza meg ezt az istenkísértést! Nagyon jól ismerte a kocsit. A belső ülések mellett pompás szilpántok voltak kétoldalt, lehet, hogy csak dísznek szánva, Sándor azonban fölfedezte most a végső