Kis Ujság, 1934. október (47. évfolyam, 222-246. szám)

1934-10-05 / 225. szám

Péntek, 1934 október 6 A börtönből vezették elő válóper­ tárgyalására a kaposvári díjnokot - A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL - Kaposváron a vármegyénél szolgált Szakál­las Jenő díjnok. Igáiból származott és volt idő, amikor szép jövőt jósoltak a fiatalember­­nek. Azonban könnyelműen viselkedett, ami miatt elhagyta a fiatal felesége is, Kovács Julianna kaposvári leány. A fiatal férjnek egyébként feleségével kapcsolatban párbaja is volt egyik somogymegyei földbirtokossal. Ahogy Szakállas egyedül maardt, még csak fokozta a mulatozásait és bűnös útra tévedt. Két barátja biztatására betörést követett el, a vármegye útlevélosztályát törte föl. De be­tört Igarban is a főszolgabírói hivatalba, ahol elvitte a pénztárból a pengőket. Azt tervezte, hogy a két barátjával együtt Előindiába szö­kik és Nagykanizsánál akarta átlépni a határt, azonban elfogták, majd nyolchónapi börtönre ítélték. Ma is fogoly. A kaposvári törvényszék elé most elővezet­ték Szakállas Jenőt, mert a válóperét tárgyal­ták. Másfél év óta húzódik már a válóper Szakállas és a felesége között, mert a múltban hol az egyik akart elválni és akkor a másik ellenállott, hol pedig fordítva. A közelmúlt napokban az asszony beszélgetést kért és a börtönben meglátogatta a férjét, aki­vel együtt elhatározták, hogy a válóper elé most már nem gördítenek akadályt. Ezt be is jelentették, a válópertárgyalás során, úgyhogy a kaposvári törvényszék elválasztotta a felesé­gétől a börtönbüntetését töltő Szakállas Jenőt. A fiatal, de megtört ember a jövő év elején szabadul ki a börtönből és mint nőtlen férfi kezdi meg az új­­életét. Börtönbü­ntetésre ítélték az alsódabasi szür­kése testvéreket. Ez év február 26-án az alsó­­dabasi gazdakörben mulatság volt, amikor Újvári Ferenc gazdalegény összeszólalkozott Molnár Sándorral. A vita heves verekedéssé fajult. Közben a Molnár testvérek előrántották késeiket és Újvári Ferencet össze-vissza szur­­kálták. A szerencsétlen fiatalemberből hét he­lyen patakzott a vér, egyik sérülése a mell­üreget is megnyitotta és tüdővérzést okozott. A törvényszéki orvosok szerint a csodával ha­táros Újvári Ferencnek a felgyógyulása, mert sérülése rendkívül súlyos volt. A pestvidéki törvényszék Székely-tanácsa tárgyalta az alsó­­dabasi bicskás testvérek bűnügyét, akik a bí­róság előtt beismerték bűnösségüket, de azzal védekeztek, hogy Újvári előzően bántalmazta őket. A bíróság tanúként kihallgatta özvegy Gacsal Antalné, Galacs József, Galacs Józsefné, Komicsek Imre, Újvári István, Stupka Pál és Lázár János alsódabasi tanukat, majd meg­hozta ítéletét, mely szerint Molnár Ferencet tízhónapi börtönre, bátyját Molnár Jánost pe­dig héthónapi börtönre ítélte. A Molnár test­vérek megnyugodtak az ítéletben. Kirabolták a nyárádi templomot. Keddre virradó éjszaka vakmerő rablás történt a veszprém megyei Nyárádon. Ismeretlen tettesek behatoltak a római katolikus templomba. A sekrestye ablakán lévő vasrácsot annyira ki­feszítették, hogy azon keresztül átbújhattak a templom belsejébe és ott mindent össze-vissza dobáltak, mert ezüsttárgyak és pénz után ku­tattak. Magukkal vittek egy kelyhet és egy arany tányért, vaalmint a Szent Antal perse­lyét. Ezideig még nem sikerült elfogni a temp­lom fosztogatóit. Tizenhárom halottja van a lengyelországi vonatkatasztrófának. Megírtuk, hogy Krakó közelében szörnyű vasúti katasztrófa tör­tént. A szerencsétlenség halálos áldozatai­nak száma tizenháromra emelkedett, mint­hogy a kórházban még két súlyos sebesült meghalt. A súlyosan és könnyebben meg­sérültek száma 56. A szerencsétlenség oko­zóiként letartóztatták a krzeszowiczei állo­más szolgálatvezetőjét és egyik váltóőrét. A vizsgálóbizottság megállapította, hogy a bécs–varsói gyorsvonatot ráengedték a vonalszakaszra anélkül, hogy a szakasz szabad­ jelzését megkapták volna. Csak egy irányban hajthatnak be a kocsik a nagy vásártelepen. A nagy vásártelep felügyelő­ségének kérelmére a főkapitány egyirányú kocsiközlekedést rendelt el a budapesti nagy­­vásártelep előtt elterülő térségen. Csütörtökön volt az új rendelkezés végrehajtásának első napja. Természetes, hogy apróbb összeütközé­sek támadtak, mert a megrakott kocsikkal hajtó fuvarosok nem vették szó nélkül tudo­másul, ha a főváros altisztjei és az e célból kirendelt rendőrőrszemek a kijelölt útvonal betartására utasították őket. A vásárcsarnokok igazgatóságára vár most már a feladat, hogy bent a csarnokában is egyirányú legyen a kocsi- és tolókocsiközlekedés. Izgalmas hajsza után tolvajt fogott a Rá­­kóczi-úton egy debreceni református lelkész. Izgalmas zsebtolvajhajsza volt csütörtökön délután a Rákóczi-úton. A villamosmegállónál várakozott Futó András debreceni református lelkész, aki figyelmes lett arra, hogy a tolon­gásban szorosan melléje furakodik egy fiatal­ember. A következő percben rémülten kapott a zsebéhez, eltűnt az órája. — Tolvajt Meg­loptak! — kiáltott a lelkész torkaszakadtából, mire a tolongó fiatalember futásnak eredt. A járókelők üldözőbe vették, a közelben szolgá­latot teljesítő rendőr is a tolvaj után eredt, aki közben eldobta a lelkész óráját. A rendőr taxiba ugrott és úgy üldözte a tolvajt, végig a Rákóczi-úton. Vad autós hajsza után sikerült utolérni az Akácfa­ utcában. Összekötözve vitte be a rendőrségre, ahol kiderült, hogy Vas Im­rének hívják, bőrdíszművessegéd, már több­ször volt büntetve. * KIS ÚJSÁG s AZ ARANYFOGÚ KALÓZ A Kis Újság regénye * Ida: Szentgáti Péter (37* Garai elment... — Rendben van — mondta csöndesen Németh —, legyen úgy, ahogy akarod ... Egyelőre feküdj le te is aludni, aztán hol­nap még beszélünk a dologról-Garai dümnyögött valamit, amiből azon­ban egy hangot sem lehetett érteni és ami lehetett beleegyezés is, meg ellenkezés is. Mindenesetre azonban szótlanul lefeküdt ő is és csakhamar elcsendesült a viharfészek. A fejemben rajzó gondolatok, töprengések és tervezgetések azonban sokáig nem hagy­tak elaludni, úgyhogy odakünn már lassan­ként derengeni kezdett, amikor végre fárad­tan elszundítottam. Jó későre járt — noha nekem úgy tűnt, hogy mindössze csak né­hány percet aludtam —, amikor Németh riasztott fel álmomból. — Mi az? — kérdeztem felülve az ágyban és még álmos szemmel tekintve körül a szobában. — Mi történt? — Pali eltünt. — mondta Németh minden bevezetés nélkül. Abban a pillanatban kiugrottam­ az ágy­ból és odasiettem Garai fekhelyéhez, mely tényleg üres volt, de látszott, hogy aludtak benne. — Korán reggel kelhetett fel, amikor mi még aludtunk, — mondtam és hirtelen az jutott eszembe, hogy ugyanilyen körülmé­nyek között lopódzott ki annak idején Szi- Kiang­ban a parancsnokságb­ól, amikor azt az emlékezetes kirándulást kockáztatta meg a gamen parkjában ... Ugyanekkor Németh, aki a szoba közepén állott, hirtelen meglepődve kiáltott fel és erre a hangra ösztönösen én is odafordul­tam. Mindketten csaknem ugyanabban a pillanatban ugrottunk az asztal mellé, ame­lyen egy jókora papírlap feküdt összehajtva és rajta mintegy nehezéknek, harminc dollár. — Hát ez mit jelentsen? — csodálkoztam. Németh azonban nem törődött a kérdé­seimmel, hanem kikapta a pénz alól az összehajtott papírlapot és szétbontva olvasni kezdte. Túl hosszú ideig böngészte ahhoz, sem­hogy türelemmel ki tudtam volna várni. Ki­kaptam a kezéből a papírlapot és hangosan, hogy ő is hallhassa, olvasni kezdtem: „Ne haragudjatok rám, fiúk — hangzott Garai búcsúlevele —, de nem volt más meg­oldás számomra.". Nehogy azt higyjétek, hogy az irigység, vagy az elégedetlenség késztetett erre a lépésre, de emberileg­­ meg­érthető, hogy nem tudtam volna elviselni azt a tudatot, hogy annak a közelében legyek, akit a legjobban szeretek és ugyanakkor lás­sam és érezzem, hogy áthidalhatatlan sza­kadék — a barátom szerelme választ el tőle... —­ Megőrült! — dünnyögte Németh fél­hangosan. „ ... Nem marad más hátra számomra — folytattam az olvasást, nem ügyelve Németh megjegyzésére —, mint hogy magára hagy­jam őt boldogságával, még akkor is, ha ezen az áron el kell válnom tőletek... Tu­dom, hogy az első gondolatotok az lesz, hogy felkutassatok, mert hiszen mindig is ragaszkodtatok hozzám, szerető és hűséges bajtársaim voltatok jóban, rosszban, de na­gyon kérlek, ne tegyétek, amúgy sem volna értelme, még ha megtalálnátok is ... Azon a helyzeten, amely itt — elismerem, vala­mennyiünk hibáján kívül — előállott, amúgy sem lehetne segíteni.. •“ — Ennyi az egész? — kérdezte Németh, amikor leeresztettem a hangomat. — Dehogy is — intettem —, ne türelmet­lenkedj! „Mindnyájunknak a legjobb tehát, ha el­megyek, — folytatódott a levél. — Kiszámí­tottam, hogy a közösen szerzett pénzből harminc dollá­rral több van nálam, mint amennyit a reára eső rész kitenne, ezt tehát itthagyom, a többivel pedig, ami még ma­radt, majd csak el leszek valahogy ... Hogy mik a további terveim, az egyelőre nem fontos, de még különben amúgy is sejtheti­tek... De még egyszer kérlek, ne is tegye­tek kísérletet arra, hogy felkutassatok, mert higyjétek el, hogy számomra is és számo­tokra is ez a legjobb megoldás, ölellek ben­neteket és minden elképzelhető jót és bol­dogságot kívánok nektek és Liotangnak is..." Elhallgattam és erre mély csönd támadt. Egymásra néztünk Némethtél és azt hiszem,­­egyikünk sem állott túlságosan távol attól, hogy sírva fakadjon. Ebben a percben nem tudtam semmi másra gondolni, mint a szegény Garai Pa­lira, — hűséges kenyerespajtásunkra, akit a körülmények szerencsétlen­ összejátszása, a szerelem és a kalandvágy megint — és ez­úttal talán örökre — elsodort mellőlünk ... Megragadtam az ugyancsak szótlanul mel­lettem lépkedő Németh karját. — Most azután mitévő legyek? — kérdez­tem csaknem kétségbeesetten. — Hogyan hozzam tudomására Liotangnak, akil tör­tént?... ' ’ Németh maga elé nézett és tanácstalanul megvakarta a füle tövét. — Hát bizony ez nem egyszerű dolog, — mondta. — Mert annyi bizonyos, hogy ha számára közömbös volt is a fiú, azért mégis mély hatással lesz rá az eltűnése ... — Pedig mégsincs más hátra, — jelen­tettem ki összeszedve magamat. — Meg kell mondanom... Nem emlékszem rá, hogy valaha életem­ben éreztem-e magamat olyan kínosan és kényelmetlenül, mint most, mialatt felfelé botorkáltam a vörös szőnyeggel leborított lépcsőn. A folyosóra érve önkéntelenül Lio­­tang szobája felé indultam, Németh azonban megállott a lépcsőfeljárónál. — Te nem jössz velem? — kérdeztem cso­­dálkozva. — Azt hiszem, helyesebb lesz, ha te ma­gad magyarázod meg neki, hogy mi tör­tént, — mondta vonakodva. — Különben is, jobb lesz, ha egy kicsit magamra maradok a szobánkban, mert magam is szeretném át­gondolni a dolgot, — tette hozzá valami furcsa hangsúllyal, amelynek azonban e pillanatban nem tulajdonítottam különösebb fontosságot, annál is kevésbé, mert minden gondolatom a körül összpontosult, hogy ho­gyan adjam tudtára Liobang-nak a szomorú­­újságot. A leányt már felöltözve, majdnem útra­­készen találtam a szobájában. Sokkal fe­gyelmezettebb volt annál, semhogy ideges­séget vagy türelmetlenséget árult volna el, de aggodalmas tekintetén és megrebbent mozdulatain láttam, hogy feszült izgalom­mal várta visszaérkezésemet.­­ —­ Csakhogy itt vagy? — kiáltotta, ami­kor meglátott és boldog sikoltással sietett hozzám... — Már nem tudtam mire vélni, hogy ilyen sokáig elmaradtatok ... — Igen — motyogtam bizonytalanul —, dolgunk volt a városban ...­­— .De remélem, most már ti is útraké­­szek álltok, — mondta Liotang, nem véve észre zavaromat. — Azt hiszem, rövidesen ideje is lesz indulni, mert ha jól tudom, a vonatunk körülbelül háromnegyed óra múlva indul és még jókora út van az állomásig is... — Igen, — ismételtem újra esetlenül. — És mialatt távol voltatok — folytatta zavartalanul fecsegve —, intézkedtem a por­tásnál, hogy megrendelje a jegyeket... azt mondta, hogy mire lemegyünk, már mind a négy jegy ott lesz nála, úgyhogy ezzel sem kell majd időt vesztegetnünk ... — Mind a négy jegy? — ismételtem gé­piesen,­ magam elé meredve.­­— Nem fog kelleni négy jegy, Liotang, — tettem hozzá halkan, elfogódott hangon. Csodálkozva kapta fel a fejét és rám­bámult. — Azt mondod, hogy nem fog kelleni négy jegy? — kérdezte elképedve. — De hiszen négyen vagyunk? ... Most következett el a legnehezebb pilla­nat. De hiába minden, meg kellett mondani neki. — Már csak hárman vagyunk, Liotang, — feleltem csöndesen. — Már csak hárman vagyunk, mert Garai Pali elment... —­ Elment? — ismételte csodálkozva Lio­­tang, majd hirtelen elváltozott az arca és látszott rajta, hogy egy pillanat alatt meg­értett mindent. Szorosan hozzámsimult és a fejét elfordítva, halkan, szégyenkezve meg­kérdezte: — Miattam? Tanácstalanul megrándította­m a vállamat. — Lehetséges, — válaszoltam kitérően. ■— De hát most már semmit sem lehet bizto­san tudni... Elment és csak egy pár sorral búcsúzott el, de abból sem világult ki tisz­tán, hogy tulajdonképpen miért... — És hová? Azt sem tudjátok? — kér­dezte most már szembefordulva velem. — Nem... — feleltem bizonytalanul, nem akarván megmondani az igazságot. — Ezt sem tudjuk... Jó darabig szótlanul és elgondolkozva áll­tunk egymás mellett, aztán gépiesen testünk­­lettünk a szobában, itt-ott elrendeztünk még egy-egy heverő poggyászdarabot, még az utolsó apró kis holmikat helyeztük el egy kézitáskában, de mindezt némán és még mindig ennek az eseménynek a hatása alatt... Úgyhogy valóságos megváltásnak éreztük, amikor az asztalon tompa berregéssel meg­szólalt a házitelefon csengője és a portás jelentette, hogy itt van az autó, amely a pályaudvarra fog kivinni bennünket. Németh is... Néhány perccel később két markos le­gény kopogtatott be a poggyászunkért és akkor Liotang kis, könnyű selyemkabátját karjára vetve mégegyszer körülnézett a szo­bában, azután felém biccentve jelezte, hogy indulhatunk. — Nézzünk be Németh barátodért — mondta a folyosóra érve —, talán még min­dig idefönn van ... Nem kellemes odalenn várakozni, ha már egyszer indulnunk kell... Sietve mentünk végig a folyosón a mi szobánkig. Azt vártam, hogy Németh már készen fog várni bennünket, ehelyett azon­ban megdöbbenve láttam, hogy végignyúlva fekszik az egyik heverőn és a plafon felé fordított arccal, elgondolkozva és maga elé meredve cigarettázik. Egy pillanatra az a kép villant az agyamba, amikor a Ju-Szen­­nel kötött alku után Danny-ban visszatértem nyomorúságos tömegszállásunkra a csoma­gokkal és a rég nem látott pénzzel megra­kodva ... Akkor feküdt Németh ugyanígy a rozzant fekvőhelyen, valami ócska takaróba bugyolálva, hogy meg ne vegye az Isten hidege és akkor még Garai is ott volt a szo­bában... Garai is... —­ Hát veled mi van? — förmedtem rá meglepődve.­­— Már lenn vár az autó és te még mindig itt heversz, mintha Isten tudja mennyi időnk volna... Németh felkönyökölt fektében és idegen, majdnem kifejezéstelen tekintettel nézett rám, mint aki azon töpreng magában, hogy hogyan került ide tulajdonképpen ez a két ismeretlen ember. — De hát mi van veled? — Ismételtem, közelebb lépve egy lépéssel. — Miért nem készülsz már? ... Németh mélyet szívott a cigarettájából, aztán lassan, szinte a füsttel eregetve ki a szájából a szavakat, nagyon meggondoltan mondta: — Én nem megyek veletek! Liotangra néztem, aki mozdulatlanul ál­lott a küszöbön. Csodálatosképpen ő sokkal kevésbé volt meglepődve erre a kijelentésre, mint én magam. Az ő tökéletes és csodála­tos női ösztöne finomabban és megértőbben reagált ezekre a dolgokra. —­ Nem jössz velünk? — ismételtem elké­pedve. — De­­hát mit akarsz csinálni itt? Németh egy pillanatig nem felelt, aztán maga elé nézve csöndesen, határozottan mondta: — Meg fogom keresni Palit... — De emberi — kiáltottam rá izgatottan. — Térj eszedre! Nem elég, hogy az * sze­gény fiú tudatosan a romlásba rohant, még te is követni akarod? ... *— Igen, én is követni akarom, — felelte Németh ugyanolyan csöndesen, mint az előbb, de éppen olyan konok határozott­sággal. — De hol akarod megtalálni? — vitat­koztam vele idegesen és türelmetlenül, ho­lott magamban is éreztem, hogy ennek most már semmi értelme sincs. — Nézd, te nem vagy olyan kelekótya, hogy ne tudnád, mi­lyen reménytelen feladatra vállalkozol... Ebben a­ négyszázmilliós Kínában éppen olyan kilátástalan megtalálni egy elkallódott embert, mint egy gombostűt a szénakazal­ban ... — Hát akkor legfeljebb majd én is el­kallódom valahol... — mondta mereven maga elé nézve. Hirtelen egészen elvesztettem a fejemet és valami őrült, kétségbeesett dühvel kiáltot­tam rá. — Szerencsétlent Talán te is szerelmes vagy?... Németh elfordította fejét tőlem és egyet­len égő, nála soha nem látott pillantással az ajtóban álló Liotang-ra nézett. Ebben a pillanatban már legjobban szerettem volna leharapni a nyelvemet az ostoba kérdése­mért. De már késő volt. Egy utolsót, mélyet húzott cigarettájából, aztán a hamutartóban elnyomva a csonkot, alig hallhatóan, maga elé meredve ennyit mondott: — Igen... Egyszerre nagy csönd lett a szobában. Ta­nácstalanul és szinte szélütötten álltam a helyemen. Most Liotang, aki eddig mozdu­latlanul állott az ajtó mellett, közelebb jött és odalépve a heverőn fekvő Németh-hez, nagyon egyszerű mozdulattal megsimogatta a haját, aztán a kezét búcsúra nyújtva meg­szólalt: — Ezen túl kell jutni... Isten vele, drága, jó barátom!... Éljen boldogul... Megfordult és szó nélkül kisietett a szo­bából. Amint az ajtó bezárult mögötte, Németh felugrott a heverőről és egyenesen szemben megállva velem, katonásan összevágta a bo­káját és keményen, férfiasan előrelendítve a kezét, felém nyújtotta. — Túl fogok jutni rajta! — mondta ke­mény, megváltozott hangon. — Isten veled, barátom!... Éljetek boldogul!... Még utoljára mélyen egymás szemébe néztünk komoly, férfias megértéssel és nem volt többé szavakra szükség közöttünk. Meg­szorítottuk egymás kezét, aztán én is sar­kon fordultam és nehéz, szakadozott lépé­sekkel, nagy űrrel és nagy fájdalommal a szívemben, megindultam Liojang után... VÉGE.

Next