Kis Ujság, 1934. november (47. évfolyam, 247-270. szám)
1934-11-18 / 260. szám
Vasárnap, 1034 november 18 KIS ÚJSÁG Az ifjú Kanizsay László gróf, aki Párizsban tanul, táviratot kap Sámsonkútról, hogy édesapja súlyosan megbetegedett. Elbúcsúzik barátaitól és felkeresi Gina asszonyt, a párizsi magyar nótaénekesnőt, hogy tőle is búcsút vegyen. Gina három szál őszirózsát ad az ifjúnak, hogy az egyiket adja oda beteg édesapjának, de ne árulja el, hogy ki küldte, a másikat vigye ki édesanyja sírjára, a harmadik pedig legyen az övé. László meghatottan megígéri, hogy teljesíti a három kívánságot. Budapestre érve felkeresi Báróczy Anikót, a szomszéd földbirtokos özvegyasszony leányát, aki egy leányiskola bennlakó növendéke. Elhatározzák, hogy családjaik ellenzése dacára, most már elkezdik a harcot a boldogságukért. Anikót még egy különös látogató keresi fel: Ember János szobrász, aki arra kéri, hogy egy készülő szoborba Anikó arcát faraghassa és a leány fogadja el azt tőle. — Sámsonkúton László elsőnek a nagynénjével, Borbála grófkisasszonnyal találkozik, aki azt szeretné elérni, hogy a beteg Kázmér gróf őt vegye el feleségül. A fiú vállalkozik a jogosnak érzett kérés közvetítésére, de apjától elutasító választ kap. Gina asszony rózsáit rendeltetési helyükre juttatja. Borbála gyanakvó féltékenységgel vesz tudomást az ismeretlen párizsi nő virágairól. A szomszédos Báróczy-kúrián váratlan izgalmat okoz Simorka Flóriánnak a Kanizsay-kastély levéltárosának jelentése Anikó két látogatójáról. Az özvegy, akinek fájdalmas titka van, leánya boldogságát féltve, elfogadja Simorka tanácsát és Várfalvára, beteg nővéréhez utaztatja Anikót. Amikor ezt megtudja Szenteleky, Sámsonkút őszhajú plébánosa, rá akarja venni az özvegyet, hogy fedje fel titkát Anikó előtt, mert még mindig jobb, ha tőle tudja meg, mintha rosszakaratú idegenektől. Báróczyné azonban még nem bír határozni. Simorka pedig Borbála grófkisasszonnyal folytat titokzatos megbeszélést egy váratlan eseményről, amely mindkettőjükre veszedelmet hozhat. A saját irháját menteni akarva, feleségül kéri Báróczynét, az özvegy azonban elutasítja. — A párizsi Szajna parton gyöngyvirágboltja van a magyar Kenyeres Andrásnak, akit a párizsiak Kanári bácsinak neveznek. Ide jön Malvy tábornok, hogy virágcsokrot rendeljen Gina aszszony tiszteletére. A csokrot maga Kanári bácsi viszi a művésznő lakására, aki úgy a honfitársát, mint a tábornokot meghívja, hogy jöjjenek el este a színházba. Előadás után mind a hárman egy kis kávéházba mennek, ahol Ginából kitör a fájdalom és megvallja, hogy halálosan szerelmes és ennek a szerelemnek töviskoronáját örökké viselni fogja. A tábornok távozása után Kenyeres András is őszinteségre kényszerül és annyit bevall, hogy valami sötét bűnt követett el, ami miatt hazájából menekülni volt kénytelen. Hazafelé menet, mintha a bűntudat elől menekülne, a kocsi szabálytalan oldalán ugrik ki és egy arra rohanó autó elgázolja. A mentők kórházba szállítják. — Ember János elkészül azzal a szoborral, amelybe Báróczy Anikó arcát faragta és boldogan viszi a leányiskolába, hogy átadja. Itt tudja meg, hogy Anikó váratlanul elutazott és hogy semmi üzenetet nem hagyott neki. Az első pillanatok kétségbeesése után azonban újra feltámad benne az életkedv és erős akarattal elhatározza, hogy tovább folytatja a harcot, amíg kitűzött célját el nem éri. Visít egyszer egy.. . Mennyire más az a novemberi este, ami ahatalmas, cifra, gőgös paloták fölé ereszkedik és aminek ködtakaróját fényvirágokkal hímezi ki a villanylámpák sugártüze. És mennyire más az a szomorú, szinte halotti lepel, ami akülvárosi kis házakat fojtogatja és kioltja a fuldokló, gyönge lámpásokat, hogy kétségbeejtő sötétbe takarjon mindent!... Mennyire más ez a kettő, pedig együtt van, egymás közvetlen szomszédságában!... De amíg a paloták világa legfeljebb a villanylámpák számát szaporítja és talán még jobban megtalálja léleknélküli szórakozásait, mint a nyár napfényes, vagy csillagos boltozata alatt, addiig a külvárosi szegénységet szomorúsággá, a gondokat bajokká, a bizakodást reménytelenséggé dermeszti a november, a téli fagy ködpalástos, nyirkos lehelletű, széltrombitájú hírnöke ... De hiába az őszi esték káprázatos villanyfényjátéka, az illatos és előkelő helyiségek, fűtött szalonok és káprázatos ruhák, a paloták lakói ilyenkor sem kerülnek közelebb egymáshoz, ilyenkor sem találják meg egymás szívét, mert egész életük nem más, mint nevetséges kerge-tánc önmaguk közül, amelyhez a muzsikát önzésük nyekergeti. Addig törődnek csak a másikkal, a többivel, amíg a saját jólétük, a saját mámoruk és élvezetük fokozására alkalmas. Hideg szavaik soha nem tudnak beszélgetéssé formálódni, mert hiányzik mögülük a szív érzése, ami nélkül pedig nem közeledhetnek egymáshoz. Szemeik csillogásában, akárcsak ékszereikben, csupán hiúságuk és önzésük, erőszakosságuk és kéjvágyuk lángja lobog és minden akadályt el akar emészteni, ami ennek a hitvány célnak útjában áll. Kézfogásukban nem érződik a szeretet simogatása. Vagy a másik erejét akarják fölmérni, hogy tudják, milyen fegyverrel kell harcolni ellene, vagy a vágy szennyes forrósága melengeti tenyerüket, ami aztán megperzsel és eléget minden tiszta érzést. Kóvályognak és keringenek a villanyfények káprázatos tűzijátékában, nyugtalanul és egymást nyugtalanítva, kergetve a vásári örömök csalóka délibábját, mert belenézni se mernek saját telkeikbe, félvén annak feneketlen örvényeitől és üres sötétségétől. Kacagnak vidámság nélkül, mulatnak jókedv nélkül, szeretnek szerelem nélkül és élnek étel nélkül. Bíborrpalástban is koldusszegények, prémes bundákban is didergő nyomorultak, dúsan terített asztalaik mellett is csak az élet alamizsnáit szedegetik össze. Szegény paloták lakói, szegény gazdagok, ó, be szánandó az élete legtöbbjüknek! Csillogó paloták rabjai, akik csak azért nem fagynak meg, mert fűtéssel melegítik fel érzéstelen testüket. A külvárosban azonban, ahol olyan szerények a házak, mint amilyen szerények az emberek lelkei, ahol görnyedt viskók lapulnak a ködtakaró alatt, mint a bennük lakók a gondok súlyos keresztjei alatt, ha véletlenül mégis egymásra találnak azok, akiknek szívében a szeretet mécsese pislog, csöndes és nyugodt boldogság tiszta fénye sugározza a be meggyötört arcukat. Megnyílnak a szívek és a kiröppenő szavak olyanok, mint az édes simogatás. A kis lámpa szelíd fénye a nap aranyzuhatagát hinti reájuk. A kis vaskályhában pattogó tűz pedig a legszebb muzsikának hallatszik, legalább is az ő füleikben. Ilyen volt Teri néni kis lakása, amelynek egyszerű szobácskájában három ember fogta meg egymás kezét, hogy egymást segítsék és támogassák, védjék és oltalmazzák. Teri néni, mintha megérezte volna, hogy most még nagyobb szükség van az ő segítésére, kettőzött erővel buzgólkodott, hogy Ember János fából faragott szobrocskáiból minél többet sikerüljön eladni. Mi tagadás, nagyobb volt már a gyakorlata is. Eddig is szép eredménnyel dolgozott, de most, ha idegen helyre beállított, az első pillantásra megállapította, miféle portékát ajánlhat és adhat el az illetőnek. Isnételj — Tetszik tudni — mondta mosolyogva a szobrásznak —. Csak ránézek az ábrázatára, meg a ruhájára és már tudom, hogy feszületet kínáljak-e neki, vagy más szobrot, vagy gyermekjátékot... — Aztán miből tudja ezt, Teri néni? — kérdezte Ember János. Az öregasszony nagyfontoskodrva így magyarázta meg: — Ahol csöndesen szólnak hozzám és mintha fátyol volna a szemen, ott szívesen veszik meg Krisztus Urunk keresztjét, mert érzik, hogy a Megváltó szenvedése mellett az övék annyi, mint a semmi Ahol gőgösen beszélnek és hivalkodó pompa látszik már az előszobában is, ott valami más, mutatósabb szobrot kínálóik megvételre ... Ahol pedig mosolyogva fogadnak és olyan hangon, hogy az már éneklésnek is beillik, ott a gyermekjáték a kötendő. Mert csak a gyermek boldogsága és mosolygó vidámsága varázsolja mosolygóssá a felnőttek komoly arcát!... így aztán majd mindenütt sikerül eltalálnom, hogy mi kell... Ember János magához szerette volna ölelni ezért Teri nénit. Nem akarta azonban zavarba hozni az egyszerű öregasszonyt, hát csak a kezét szorította meg. Mint a gyermek az édesanyja kezét. Aztán így szólt: — Ezért, amit mondott, Teri néni, én is fogok magának mondani valamit... Amit már eddig is el kellett volna mondanom ... — Hát csak tessék! — felelte jóságosan az öregasszony és várta a beszédet. — Most még nem ... Máskor... Egy este, amikor mind a hárman együtt teszünk . . . Maga is, Péter is... Majd akkor, Teri néni... Péter, Teri néni fia, aki a közeli téglagyárban dolgozott, most is olyan buzgalommal végezte dolgát, mint eddig. Sőt még nagyobb buzgalommal. Eredményt, fizetés javítást akart elérni a munkájával. Amíg csak ketten voltak a kis házban és amíg édesanyja csak a háztartás dolgait végezte, addig őt se kínozta a buzgóság. De amióta Ember János náluk lakott, amióta látta, hogy a szobrász mindennap mennyit dolgozik és amióta édesanyja magára vette még a szobrok eladásának terhes gondját is, ő is szégyelte volna, ha beéri ennyivel. Az eredmény nem is maradt el és az egyik estén, amikor a gyárból hazajött, boldogan újságolta el: — Javítottak! ... A jövő héttől két pengővel több a bérem!... — Igazán, Péter? — ujjongott Teri néni és már össze is csókolta a fiát, örömében és boldogságában. Ember János pedig kezet szorított vele és csengő hangon mondta: — Örülök, Péter!... Tiszta szívemből örülök!... Mert biztos vagyok abban, hogy meg is érdemeltedi... így múltak a napok, csöndesen és valami derült, békés boldogságban. Ember János is kiheverte már azt a válságot, ami akkor délután érte, amikor Báróczy Anikó váratlan elutazásáról értesült... Most már belátta, hogy a leány nem hagyhatott üzenetet a számára és nincs joga nehezítetni azért, amit nem volt joga elvárni ... A Mária-szobor ott volt a kis lakásban, mint a legnagyobb érték és a legszebb dísz... Teri néni egészen boldogtalan lett volna, ha ez a szobor bármi okból kikerül a lakásból ... Erről azonban szó sem volt. Ember János pedig úgy dolgozott, olyan szorgalmasan és fáradtságot nem ismerve, mintha nem csupán belső kényszer, hanem külső parancs is ösztökélte volna erre. Naponta új és új, szebbnél szebb szobrok kerültek ki a keze alól. A napvilág első perceiben már ott ült munkaasztala mellett és addig nem is hagyta abba, amíg a leszálló sötétség nem kényszerítette erre. — Azt akarom — mondta Teri néninek —, hogy mindig legyen elég eladnivaló portékája ... — De azért jó volna néha pihenni... A munkát se szabad a végletekig űzni, — figyelmeztette jóságosan az öregasszony. A szobrász ránézett és csengő hangon mondta: — Neon lehet, Teri néni... Nem szabad pihenni... — De hát miért nem?... Tessék mondani?!. .. !*■' Ember 'János mosolygott.— Kém’ jót mondtam az előbb, Teri néni... Most még nem leheti... Mert még nem szabad!... — Miért nem? ... Miért most még nem? — Mert minden ember valami feladat elvégzésére születik ... És ezt a feladatot nem csupán vállalni, hanem teljesíteni is kell!... ,Ez a Mindenható szent akaratai... — De a jó Isten azt is megengedi, hogy pihenjen az ember, — vetette ellen Teri néni. — Igen... De csupán akkor szabad pihenni, ha aár elvégezte a munkáját!... Maga a Mindenható adott erre példát, amikor a Teremtés hat napja után megszentelte és pihenő nappá tette a vasárnapot... Aztán halkabban hozzátette: — De az én vasárnapom még messze van!... Addig nekem még nagyon sok munkát kell elvégeznem ... — Tessék mondani, hány szobrot fog faragni azzal az áldott két kezével? — kérdezte szeretettel az öregasszony. — Nem tudom, Teri néni, — felelte Ember János. — De nekem pénz kell, sok pénz, hogy elkezdhessem a másik, fontosabb munkát. A másik feladat teljesítését!... Mert a Mindenható szent akarata szerint azt is teljesítenem kelll... Teri néni kis ideig hallgatott. Nem mert kíváncsiskodni. De aztán, később mégis csak kiszaladt száján a kérdés: — Aztán mi az a másik nagy feladat?... Amihez sok pénz kell!... Tessék már elmondani !... A szobrász mind a két kezével megfogta a Teri néni két kezét és végtelen szelídség muzsikált a hangjában, amikor így szólt: — Drága Teri néni!... Ez az, amit el akarok mondani... Amiről beszélni akarok ... — Tessék!... Olyan szívesen hallgatom... — Tudom, Teri néni... De nem így... Majd ha mind a hárman együtt leszünk... És nem ma ... — Miért nem ma? — Mert ma... ma még nem bírnám elmondani ... Ma még nem volna elég erőm hozzá... Teri néni most már nem kérdezett semmit. Sokkal érzékenyebb volt a lelke, semhogy kíváncsiiskodásával bántani akarta volna másnak az érzékeny részét. Tudta, hogy Ember János úgyis elmondja, amit akar, ha érzi, hogy itt az ideje. De azt is nagyon jól tudta, hogy ezer kérdés, kérés, sőt könyörgés is hiába, hogy szólásra bírja, amíg ő maga, nem érzi, hogy itt az ideje... Vasárnap volt. Litániába mentek mind a hárman a legközelebbi templomba és együtt jöttek haza. Ájtatos lelkük még mindig az ima révületében volt, nem igen beszéltek. Egészen besötétedett. Olyan csillagtalan volt az égboltozat, mintha az egész világon minden fény kialudt volna. Olyan nyirkos szélvihar tombolt, mintha a pokol minden gonoszsága végigsöpört volna a szomorú földön. Az ő telkük ugyan mosolygott, de azért gyorsabban lépegettek, hogy minél hamarább haza érjenek. Teri néni lámpát gyújtott, Péter pedig tüzet rakott a kis vaskályhában. Köréje ültek mind a hárman. A kályhatűz köré, a szelíden pislogó lámpa barátságos fénytakarója alatt. — Teri néni... Péter. — kezdett beszélni Ember János. — Van most türelmük, hogy meghallgatnak engem? —• Akármeddig! -- felelte Péter. — Tessék beszélni! — mondta őszintén Teri néni. — Arról fogok beszélni, amiről már régen kellett volna... De aminek csak most érkezett el az ideje... Amiről kötelességem lett volna beszélni, de amihez nem volt eddig bátorságom... De most már van!... — Tőlünk tetszett félni? — kérdezte neheztelve az öregasszony. — Dehogy, Teri néni!... Magamtól!... Elhallgatott, utána kis idő múlva hozzátette: — Egy emberről fogok beszélni, akinek az életét el kell mondjam ... Olyan ez az élet, mint egy nagyon-nagyon fájdalmasan szomorú mese... Teri néni, van kedve ezt a mesét meghallgatni?... — Csak tessék már elkezdeni! — sürgette kíváncsian az öregasszony. Ember János lehajtotta a fejét. — Kezdem... Most már elkezdem... Csak hadd gondolom végig... Mert nem szeretnék mesemondás közben megakadni... Hosszabb szünet következett. Teri néni és a fia nem csupán hallgatott, hanem még moccani se mert. — Péter — mondta hirtelen Ember János —, csavard le a lámpát!... Minek?... Takarékoskodjunk a petróleummal!... Most nem kell világosság, hiszen mesélni fogok... Elég a kályha fénye... Aztán meg jobban, könnyebben is fog menni, ha tudom, hogy nem látjátok az arcomat... Péter engedelmesen fölállt, a függőlámpához ment és egészen lecsavarta. Aztán viszszaült a helyére. — Kezdem tehát a mesét, — csengett furcsán Ember János hangja. — Ezt a szomorú, nagyon-nagyon fájdalmas mesét... A november végi szél vadul rázta az ablaktáblákat. Ember János pedig, egy mesemondó hangján, így kezdett beszélni: — Úgy kezdem, ahogy mesélni szokás... Úgy kezdem, hogy volt egyszer egy... Igen... Volt egyszer egy asszony... Kedden következik: Mese egy szerencsétlen emberről. (35) II 1 Tengeri csata, 1 Lóverseny és 1 Északsarki expedíció gyönyörű 6 szinnye- xgCTevmású kivitelben, 16 SjSpf||| pjp“® drb négyszínű játék- HM8 kővel, 1 dobókocka- JÉS® ^|fp| val és 3 játékutasi- Jm!' Kjjg Kgatással, a három teljes i&gwjBpf||| társasjáték összesen a®TM Ili, Kapható: Kizárólag az I. emeleti 25 filléres osztályon (Lotz-terem) Párisi Hegyáruház TANÁCSADÓ A Tanácsadóhoz Intézett kérdések egyszerű levélben vagy levelezőlapon küldendők a következő címre: Kit Újság. Budapest 4. Válaszbélyeget mellékelni felesleget, mert csak a Tanácsadóban válaszolhatnak. Lapvásárló. Gyomorbetegeknek diétás táplálkozásáról szóló szakácskönyvek: Midlag: Diétás szakácskönyv, ára 3 pengő. Szerk: Diétás, ára 6.50 pengő. Beszerezhetők a Kis Újság kiadóhivatala útján, a pénz és 50 fillér portaköltség előzetes beküldése mellett. B. P., Zagyvapálfalva, Lehner: őszibaracktermelés c. könyvének ára 6 pengő. Megrendelhető kiadóhivatalunk útján a könyv árának és 50 fillér portaköltségnek előzetes beküldésével. T. J., Sárvár. Forduljon a magyar kivándorlókat és visszavándorlókat védő irodához Budapest Vill., Fiumei út 4. Közölje fia minden személyi adatát és kérje, hogy nyomozzák ki hollétét. T. Gy., Sárvár. Különböző szakmák szerint más és más volt a szám, de a legtöbb már hatálytalan. A legjobb, ha a megyeszékhelyen levő iparfelügyelőséghez fordul. Sz. J., Bácsbokod, huszáraltiszt. Most semmiféle állami állásba nincs felvétel. Ha lesz, idejében hírt adunk róla a Kis Ujságban. Mint igazolványos altiszt, elsőbbsége van az állami állások betöltésénél. Felelős szerkesztő és kiadó: KASS ENDRE Kiadótulajdonos: Kis ujság Részvénytársaság Nyomda: Glóbus Nyomdai Miintézet R.T., VI., Aradi utca 8. Nyomdaigazgató: Havas M. V