Kis Ujság, 1934. november (47. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-18 / 260. szám

Vasárnap, 1034 november 18 KIS ÚJSÁG ­ Az ifjú Kanizsay László gróf, aki Párizsban tanul, táviratot kap Sámsonkútról, hogy édes­apja súlyosan megbetegedett. Elbúcsúzik bará­taitól és felkeresi Gina asszonyt, a párizsi ma­gyar nótaénekesnőt, hogy tőle is búcsút vegyen. Gina három szál őszirózsát ad az ifjúnak, hogy az egyiket adja oda beteg édesapjának, de ne árulja el, hogy ki küldte, a másikat vigye ki édesanyja sírjára, a harmadik pedig legyen az övé. László meghatottan megígéri, hogy teljesíti a három kívánságot. Budapestre érve felkeresi Báróczy Anikót, a szomszéd földbirtokos özvegy­asszony leányát, aki egy leányiskola bennlakó növendéke. Elhatározzák, hogy családjaik ellen­zése dacára, most már elkezdik a harcot a boldogságukért. Anikót még egy különös láto­gató keresi fel: Ember János szobrász, aki arra kéri, hogy egy készülő szoborba Anikó arcát faraghassa és a leány fogadja el azt tőle. — Sámsonkúton László elsőnek a nagynénjével, Borbála grófkisasszonnyal találkozik, aki azt szeretné elérni, hogy a beteg Kázmér gróf őt vegye el feleségül. A fiú vállalkozik a jogosnak érzett kérés közvetítésére, de apjától elutasító választ kap. Gina asszony rózsáit rendeltetési helyükre juttatja. Borbála gyanakvó féltékeny­séggel vesz tudomást az ismeretlen párizsi nő virágairól.­­ A szomszédos Báróczy-kúrián vá­ratlan izgalmat okoz Sim­orka Flóriánnak a Ka­­nizsay-kastély levéltárosának jelentése Anikó két látogatójáról. Az özvegy, akinek fájdalmas titka van, leánya boldogságát féltve, elfogadja Si­­morka tanácsát és Várfal­vára, beteg nővéré­hez utaztatja Anikót. Amikor ezt megtudja Szenteleky, Sámsonkút őszhajú plébánosa, rá akarja venni az özvegyet, hogy fedje fel titkát Anikó előtt, mert még mindig jobb, ha tőle tudja meg, mintha rosszakaratú idegenektől. Báróczyné azonban még nem bír határozni. Si­­morka pedig Borbála grófkisasszonnyal folytat titokzatos megbeszélést egy váratlan esemény­ről, amely mindkettőjükre veszedelmet hozhat. A saját irháját menteni akarva, feleségül kéri Báróczynét, az özvegy azonban elutasítja. — A párizsi Szajna parton gyöngyvirágboltja van a magyar Kenyeres Andrásnak, akit a párizsiak Kanári bácsinak neveznek. Ide jön Malvy tá­bornok, hogy virágcsokrot rendeljen Gina asz­­szony tiszteletére. A csokrot maga Kanári bácsi viszi a művésznő lakására, aki úgy a honfitár­sát, mint a tábornokot meghívja, hogy jöjjenek el este a színházba. Előadás után mind a hár­man egy kis kávéházba mennek, ahol Ginából kitör a fájdalom és m­egvallja, hogy halálosan szerelmes és ennek a szerelemnek töviskoroná­ját örökké viselni fogja. A tábornok távozása után Kenyeres András is őszinteségre kénysze­rül és annyit bevall, hogy valami sötét bűnt követett el, ami miatt hazájából menekülni volt kénytelen. Hazafelé menet, mintha a bűntudat elől menekülne, a kocsi szabálytalan oldalán ugrik ki és egy arra rohanó autó elgázolja. A mentők kórházba szállítják. — Ember János elkészül azzal a szoborral, amelybe Báróczy Anikó arcát faragta és boldogan viszi a leány­iskolába, hogy átadja. Itt tudja meg, hogy Anikó váratlanul elutazott és hogy semmi üze­netet nem hagyott neki. Az első pillanatok két­ségbeesése után azonban újra feltámad benne az életkedv és erős akarattal elhatározza, hogy tovább folytatja a harcot, amíg kitűzött célját el nem éri. Visít egyszer egy.. . Mennyire más az a novemberi es­te, ami a­­hatalmas, cifra, gőgös paloták fölé ereszke­dik és aminek ködtakaróját fényvirágok­kal hímezi ki a villanylámpák sugártüze. És mennyire más az a szomorú, szinte halotti lepel, ami a­­külvárosi kis házakat fojto­gatja és kioltja a fuldokló, gyönge lámpá­sokat, hogy kétségbeejtő sötétbe takarjon mindent!... Mennyire más ez a kettő, pedig együtt van, egymás közvetlen szomszédságában!... De amíg a paloták világa legfeljebb a vil­lanylámpák számát szaporítja és talán még jobban megtalálja léleknélküli szórakozá­sait, min­t a nyár napfényes, vagy csillagos boltozata alatt, addiig a külvárosi szegény­séget szomorúsággá, a gondokat bajokká, a bizakodást reménytelenséggé dermeszti a november, a téli fagy ködpalástos, nyirkos lehelletű, széltrombitájú hírnöke ... De hiába az őszi esték káprázatos villany­­fényjátéka, az illatos és előkelő helyiségek, fűtött szalonok és káprázatos ruhák, a pa­loták lakói ilyenkor sem kerülnek közelebb egymáshoz, ilyenkor sem találják meg egy­más szívét, mert egész életük nem más, mint nevetséges kerge-tánc önmaguk közül, amelyhez a muzsikát önzésük nyekergeti. Addig törődnek csak a másikkal, a többi­vel, amíg a saját jólétük, a saját mámoruk és élvezetük fokozására alkalmas. Hideg szavaik soha nem tudnak beszélgetéssé for­málódni, mert hiányzik mögülü­k a szív ér­zése, ami nélkül pedig nem közeledhetnek egymáshoz. Szemeik csillogásában, akárcsak ékszereikben, csupán hiúságuk és önzésük, erőszakosságuk és kéjvágyuk lángja lobog és minden akadályt el akar emészteni, ami ennek a hitvány célnak útjában áll. Kézfo­gásukban nem érződik a szeretet simogatása. Vagy a másik erejét akarják fölmérni, hogy tudják, milyen fegyverrel kell harcolni ellene, vagy a vágy szennyes forrósága me­lengeti tenyerüket, ami aztán megperzsel és eléget minden tiszta érzést. Kóvályognak és keringenek a villanyfények káprázatos tűzi­játékában, nyugtalanul és egymást nyugta­lanítva, kergetve a vásári örömök csalóka délibábját, mert belenézni se mernek saját telkeikbe, félvén annak feneketlen örvényei­től és üres sötétségétől. Kacagnak vidámság nélkül, mulatnak jókedv nélkül, szeretnek szerelem nélkül és élnek étel nélkül. Bíborr­­palástban is koldusszegények, prémes bun­dákban is didergő nyomorultak, dúsan terí­tett asztalaik mellett is csak az élet alamizs­náit szedegetik össze. Szegény paloták lakói, szegény gazdagok, ó, be szánandó az élete legtöbbjüknek! Csillogó paloták rabjai, akik csak azért nem fagynak meg, mert fűtéssel melegítik fel érzéstelen testüket. A külvárosban azonban, ahol olyan sze­rények a házak, mint amilyen szerények az emberek lelkei, ahol görnyedt viskók lapul­nak a ködtakaró alatt, mint a bennük lakók a gondok súlyos keresztjei alatt, ha véletle­nül mégis egymásra találnak azok, akiknek szívében a szeretet mécsese pislog, csöndes és nyugodt boldogság tiszta fénye sugározza a be meggyötört arcukat. Megnyílnak a szí­vek és a kiröppenő szavak olyanok, mint az édes simogatás. A kis lámpa szelíd fénye a nap aranyzuhatagát hinti reájuk. A kis vaskályhában pattogó tűz pedig a legszebb muzsikának hallatszik, legalább is az ő fü­leikben. Ilyen volt Teri néni kis lakása, amelynek egyszerű szobácskájában három ember fogta meg egymás kezét, hogy egymást segítsék és támogassák, védjék és oltalmazzák. Teri néni, mintha megérezte volna, hogy most még nagyobb szükség van az ő segí­tésére, kettőzött erővel buzgólkodott, hogy Ember János fából faragott szobrocskáiból minél többet sikerüljön eladni. Mi tagadás, nagyobb volt már a gyakorlata is. Eddig is szép eredménnyel dolgozott, de most, ha idegen helyre beállított, az első pillantásra­ megállapította, miféle portékát ajánlhat és adhat el az illetőnek. Isné­­telj — Tetszik tudni — mondta mosolyogva a szobrásznak —. Csak ránézek az ábráza­tára, meg a ruhájára és már tudom, hogy feszületet kínáljak-e neki, vagy más szobrot, vagy gyermekjátékot... — Aztán miből tudja ezt, Teri néni? — kérdezte Ember János. Az öregasszony nagyfontoskodrva így ma­gyarázta meg: — Ahol csöndesen szólnak hozzám és mintha fátyol volna a szemen, ott szívesen veszik meg Krisztus Urunk keresztjét, mert érzik, hogy a Megváltó szenvedése mellett az övék annyi, mint a semmi Ahol gő­gösen beszélnek és hivalkodó pompa látszik már az előszobában is, ott valami más, mu­­tatósabb szobrot kínálóik megvételre ... Ahol pedig mosolyogva fogadnak és olyan han­gon, hogy az már éneklésnek is beillik, ott a gyermekjáték a kötendő. Mert csak a gyermek boldogsága és mosolygó vidámsága varázsolja mosolygóssá a felnőttek komoly arcát!... így aztán majd mindenütt sikerül eltalálnom, hogy mi kell... Ember János magához szerette volna ölelni ezért Teri nénit. Nem akarta azonban zavarba hozni az egyszerű öregasszonyt, hát csak a kezét szorította meg. Mint a gyermek az édesanyja kezét. Aztán így szólt: — Ezért, amit mondott, Teri néni, én is fogok magának mondani valamit... Amit már eddig is el kellett volna mondanom ... — Hát csak tessék! — felelte jóságosan az öregasszony és várta a beszédet. — Most még nem ... Máskor... Egy este, amikor mind a hárman együtt teszünk . . . Maga is, Péter is... Majd akkor, Teri néni... Péter, Teri néni fia, aki a közeli tégla­gyárban dolgozott, most is olyan buzgalom­mal végezte dolgát, mint eddig. Sőt még na­gyobb buzgalommal. Eredményt, fizetés ja­vítást akart elérni a munkájával. Amíg csak ketten voltak a kis házban és amíg édes­anyja csak a háztartás dolgait végezte, ad­dig őt se kínozta a buzgóság. De amióta Ember János náluk lakott, amióta látta, hogy a szobrász mindennap mennyit dolgo­zik és amióta édesanyja magára vette még a szobrok eladásának terhes gondját is, ő is szégyelte volna, ha beéri ennyivel. Az eredmény nem is maradt el és az egyik estén, amikor a gyárból hazajött, bol­dogan újságolta el: — Javítottak! ... A jövő héttől két­ pen­gővel több a bérem!... — Igazán, Péter? — ujjongott Teri néni és már össze is csókolta a fiát, örömében és boldogságában. Ember János pedig kezet szorított vele és csengő hangon mondta: — Örülök, Péter!... Tiszta szívemből örülök!... Mert biztos vagyok abban, hogy meg is érdemel­tedi... így múltak a napok, csöndesen és valami derült, békés boldogságban. Ember János is kiheverte már azt a válságot, ami akkor délután érte, amikor Báróczy Anikó várat­lan elutazásáról értesült... Most már be­látta, hogy a leány nem hagyhatott üzene­tet a számára és nincs joga nehezítetni azért, amit nem volt joga elvárni ... A Mária-szobor ott volt a kis lakásban, mint a legnagyobb érték és a legszebb dísz... Teri néni egészen boldogtalan lett volna, ha ez a szobor bármi okból kikerül a lakás­ból ... Erről azonban szó sem volt. Ember János pedig úgy dolgozott, olyan szorgalmasan és fáradtságot nem ismerve, mintha nem csupán belső kényszer, hanem külső parancs is ösztökélte volna erre. Na­ponta új és új, szebbnél szebb szobrok ke­rültek ki a keze alól. A napvilág első per­ceiben már ott ült munkaasztala mellett és addig nem is hagyta abba, amíg a leszálló sötétség nem kényszerítette erre. — Azt akarom — mondta Teri néninek —, hogy mindig legyen elég eladnivaló por­tékája ... —­ De azért jó volna néha pihenni... A munkát se szabad a végletekig űzni, — figyelmeztette jóságosan az öregasszony. A szobrász ránézett és csengő hangon mondta: — Neon lehet, Teri néni... Nem szabad pihenni... — De hát miért nem?... Tessék mon­dani?!. .. !*■' Ember 'János mosolygott.­­— Kém’ jót mondtam­ az előbb, Teri néni... Most még nem leheti... Mert még nem szabad!... — Miért nem? ... Miért most még nem? — Mert minden ember valami feladat el­végzésére születik ... És ezt a feladatot nem csupán vállalni, hanem teljesíteni is kell!... ,Ez a Mindenható szent akaratai... — De a jó Isten azt is megengedi, hogy pihenjen az ember, — vetette ellen Teri néni. — Igen... De csupán akkor szabad pi­henni, ha a­ár elvégezte a munkáját!... Maga a Mindenható adott erre példát, ami­kor a Teremtés hat napja után megszentelte és pihenő nappá tette a vasárnapot... Aztán halkabban hozzátette: — De az én vasárnapom még messze van!... Addig nekem még nagyon sok mun­kát kell elvégeznem ... — Tessék mondani, hány szobrot fog fa­ragni azzal az áldott két kezével? — kér­dezte szeretettel az öregasszony. — Nem tudom, Teri néni, — felelte Em­ber János. — De nekem pénz kell, sok pénz, hogy elkezdhessem a másik, fontosabb mun­kát. A másik feladat teljesítését!... Mert a Mindenható szent akarata szerint azt is teljesítenem kelll... Teri néni kis ideig hallgatott. Nem mert kíváncsiskodni. De aztán, később mégis csak kiszaladt száján a kérdés: — Aztán mi az a másik nagy feladat?... Amihez sok pénz kell!... Tessék már el­mondani !... A szobrász mind a két kezével megfogta a Teri néni két kezét és végtelen szelídség muzsikált a hangjában, amikor így szólt: — Drága Teri néni!... Ez az, amit el akarok mondani... Amiről beszélni aka­rok ... — Tessék!... Olyan szívesen hallgatom... — Tudom, Teri néni... De nem így... Majd ha mind a hárman együtt leszünk... És nem ma ... — Miért nem ma? — Mert ma... ma még nem bírnám el­mondani ... Ma még nem volna elég erőm hozzá... Teri néni most már nem kérdezett sem­mit. Sokkal érzékenyebb volt a lelke, sem­hogy kíváncsiiskodásával bántani akarta volna másnak az érzékeny részét. Tudta, hogy Ember János úgyis elmondja, amit akar, ha érzi, hogy itt az ideje. De azt is nagyon jól tudta, hogy ezer kérdés, kérés, sőt könyörgés is hiába, hogy szólásra bírja, amíg ő maga, nem érzi, hogy itt az ideje... Vasárnap volt. Litániáb­a mentek mind a hárman a leg­közelebbi templomba és együtt jöttek haza. Ájtatos lelkük még mindig az ima révüle­tében volt, nem igen beszéltek. Egészen besötétedett. Olyan csillagtalan volt az égboltozat, mintha az egész világon minden fény ki­aludt volna. Olyan nyirkos szélvihar tom­bolt, mintha a pokol minden gonoszsága végigsöpört volna a szomorú földön. Az ő telkük ugyan mosolygott, de azért gyorsabban lépegettek, hogy minél hama­rább haza érjenek. Teri néni lámpát gyújtott, Péter pedig tüzet rakott a kis vaskályhában. Köréje ültek mind a hárman. A kályhatűz köré, a szelíden pislogó lámpa barátságos fénytakarója alatt. — Teri néni... Péter. — kezdett be­szélni Ember János. — Van most türelmük, hogy meghallgatnak engem? —• Akár­meddig! -­- felelte Péter. — Tessék beszélni! — mondta őszintén Teri néni. — Arról fogok beszélni, amiről már ré­gen kellett volna... De aminek csak most érkezett el az ideje... Amiről kötelességem lett volna beszélni, de amihez nem volt ed­dig bátorságom... De most már van!... — Tőlünk tetszett félni? — kérdezte ne­heztelve az öregasszony. — Dehogy, Teri néni!... Magamtól!... Elhallgatott, utána kis idő múlva hozzá­tette: — Egy emberről fogok beszélni, akinek az életét el kell mondjam ... Olyan ez az élet, mint egy nagyon-nagyon fájdalmasan szomorú mese... Teri néni, van kedve ezt a mesét meghallgatni?... — Csak tessék már elkezdeni! —­ sür­gette kíváncsian az öregasszony. Ember János lehajtotta a fejét. — Kezdem... Most már elkezdem... Csak hadd gondolom végig... Mert nem szeret­nék mesemondás közben megakadni... Hosszabb szünet következett. Teri néni és a fia nem csupán hallgatott, hanem még moccani se mert. — Péter — mondta hirtelen Ember János —, csavard le a lámpát!... Minek?... Ta­karékoskodjunk a petróleummal!... Most nem kell világosság, hiszen mesélni fogok... Elég a kályha fénye... Aztán meg jobban, könnyebben is fog menni, ha tudom, hogy nem látjátok az arcomat... Péter engedelmesen fölállt, a függőlámpá­hoz ment és egészen lecsavarta. Aztán visz­­szaült a helyére. — Kezdem tehát a mesét, — csengett fur­csán Ember János hangja. — Ezt a szo­morú, nagyon-nagyon fájdalmas mesét... A november végi szél vadul rázta az ablak­­táblákat. Ember János pedig, egy mesemondó hangján, így kezdett beszélni: — Úgy kezdem, ahogy mesélni szokás... Úgy kezdem, hogy volt egyszer egy... Igen... Volt egyszer egy asszony... Kedden következik: Mese egy szerencsétlen emberről. (35) II 1 Tengeri csata, 1 Lóverseny és 1 Északsarki expedíció gyönyörű 6 szinnye- xgCTev­mású kivitelben, 16 SjSpf||| pjp“® drb négyszínű játék- H­M8 kővel, 1 dobókocka- JÉS® ^|fp| val és 3 játékutasi- Jm!' Kjjg Kg­a­tással, a három teljes i&gwjBp­f||| társasjáték összesen a®TM Il­i, Kapható: Kizárólag az I. emeleti 25 filléres osztályon (Lotz-terem) Párisi Hegy­áruház TANÁCSADÓ A Tanácsadóhoz Intézett kérdések egyszerű levélben vagy levelezőlapon küldendők a következő címre: Kit Újság. Budapest 4. Válaszbélyeget mellékelni felesleget, mert csak a Tanácsadóban válaszolhatnak. Lapvásárló. Gyomorbetegeknek diétás táplálkozásáról szóló szakácskönyvek: Midlag: Diétás szakácskönyv, ára 3 pengő. Szerk: Diétás, ára 6.50 pengő. Beszerezhetők a Kis Újság kiadóhivatala útján, a pénz és 50 fillér porta­költség előzetes beküldése mellett. B. P., Zagyvapálfalva, Lehner: őszibaracktermelés c. könyvének ára 6 pengő. Megrendelhető kiadóhivata­lunk útján a könyv árának és 50 fillér portaköltségnek előzetes beküldésével. T. J., Sárvár. Forduljon a magyar kivándorlókat és visszavándorlókat védő irodához Budapest Vill., Fiumei út 4. Közölje fia minden személyi adatát és kérje, hogy nyomozzák ki hollétét. T. Gy., Sárvár. Különböző szakmák szerint más és más volt a szám, de a legtöbb már hatálytalan. A legjobb, ha a megyeszékhelyen levő iparfelügyelőséghez fordul. Sz. J., Bácsbokod, huszáraltiszt. Most semmiféle ál­lami állásba nincs felvétel. Ha lesz, idejében hírt adunk róla a Kis Ujságban­. Mint igazolványos altiszt, elsőbb­sége van az állami állások betöltésénél. Felelős szerkesztő és kiadó: KASS ENDRE Kiadótulajdonos: Kis u­jság Részvénytársaság Nyomda: Glóbus Nyomdai M­iintézet R.T., VI., Aradi­ utca 8. Nyomdaigazgató: Havas M. V

Next