Kis Ujság, 1935. április (48. évfolyam, 75-97. szám)

1935-04-05 / 78. szám

­ Elveszik a kastélyt Már akkor felfordult világ volt Magyar­­r­országon a határok felé. A vonatok csak ka­tonákat szállítottak, napokig tartott, míg az ember a legkalandosabb módokon Budapest­­­ről Tamásfalváig tudott elvergődni. A sze­­­­szélyszállító vonatok zsúfoltak voltak, min­­­denkinek sürgős dolga akadt, mindenki haza­­­­rohant, nyugodt családi életek máról-Iiol- Lnapra felborultak. A férfiak bevonultak és la vezetés nélkül maradt gazdaságokba fej­lesztett kapkodások közepette helyezkedtek ki az asszonyok, vagy az alkalmatlanoknak ■minősített távoli rokonok. Alig futott a vo­­n­at egy-két órát, már mellékvágányra tol­nák, hogy helyet csináljanak valamelyik ka­­tonavonatnak, amely embereket vagy ágyú­kat szállított a harctér felé. Megtörtént az is, ■itogy a vonatnak óriási kerülőt kellett ten­­nenie, mert rendes útvonala fontos hadszín­téren vezetett keresztül, ahová már nem volt tanácsos civileknek elvetődni. A gyorsvonat is csak olyan csigalépésekkel kúszott előre, ■hogy ahhoz képest a tehervonat is expressz­­­nek tű­nt fel. Piszok, izzadtság, bűz, korom, gyermeksírás nyomasztotta a fülkéket, me­lyek kínzó kamrákhoz voltak hasonlók. Időnként katonai detektívek kutatták át a sronatot, naponta legalább háromszor-négy­­zezer igazoltattak mindenkit. Kémek után szi­­■natoltak, a gyanúsabb férfiakat vagy nőket leszállították, megmotozták, podgyászát való- sággal darabokra szedték.­­ Az utolsó kilométereket már szekéren tette m­eg Lili. Dél felé érkezett kastélyukhoz, de mely kaszárnyához volt hasonló. Már az o­rszágút melletti erdőszélen feltűnt a renge­teg katona. Nemcsak magyarok voltak, ha­nem német egyenruhába öltözöttek is. Árko­kat ástak, drótsövényeket húztak. A falu há­zain óriási magyar, németnyelvű plakátok, azokon öles betűkkel: Statárium! A piactér zsúfolva katonai­ szekerekkel, lovakkal, ágyúkkal, gépfegyverekkel. A Matolcsy kas­tély előtt megerősített őrszemek. Azok csak hosszú magyarázkodás és igazoltatás után írottak hajlandók Lilit bebocsátani. Mindenfelé tiszti egyenruhák, parancssza­vak, izgatott látás-futás. Telefoncsengetés. Lili meglepődött. Hogyan lehetséges ez? Hi­szen nekik nem volt telefonjuk? A, persze, ez már katonai berendezkedés volt, ők ve­zették be a tábori telefont. Kábultan állt meg tulajdon otthonában. Mintha káprázat játszott volna vele. Ez már egészen új világ volt. A szobákból ismeret­len emberek léptek ki, akik udvariatlanul félretolták. Az egyik rá is kiáltott: — Mit keres itt? A tábornok úr senkit­­­em fogad. A hivatalos jelentéseket hall­gatja. Bizonyára valakinek a felmentése miatt jött könyörögni. Kár a fáradtságért. Mindenkinek meg kell tennie kötelességét. Vagy talán önkéntes ápolónő? Azoknak nem itt kell jeletkezniök. Szóljon a napos káplár­nak, majd az elvezetteti... — Én Matolcsy Gézának, a kastély tulaj­donosának a leánya vagyok... A tiszt udvariasabb hangot ütött meg, összecsapta bokáját és bemutatkozott: — Takách Béla főhadnagy! Bocsánat kis­­asszony, de nekünk mindenki gyanús, aki csak él. Nem csoda, hiszen ahány ember a környéken él, ez mind hozzánk szalad, hogy ■valamilyen ü­gyes-bajos dolgát elintézzük. Különösen az asszonyok. Szegények... nem csoda, hiszen a sok rendeletbe már egészen belezavarodtak. De hogyan is jutott eszébe, hogy ide jöjjön, ebbe a bolondok házába... Nem magának való hely ez! — Az édesapámmal akarok beszélni! Hol­­van, melyik szobában? — De hiszen édesatyja nem lakik itt! — Nem? — hökkent meg Lili. — Hát hol van? — A kastélyt ugyanis, amint látni méltóz­­tatik, rekvirálta a katonaság. Édesatyja a szőlőben levő kis villába költözött... — Elvették az atyám kastélyát? — mondta elképedve Lili, aki még mindig nem értette, hogy miről van szó. A tiszt mosolygott. Háborúban vagyunk, kisasszony, ami­kor sok minden másképpen megy, mint a rendes viszonyok között. Természetesen nem vagyonelkobzásról vagy büntetésről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy had­viselés idején minden és mindenki a had­sereget tartozik szolgálni. A magántulajdon szentsége sem korlátozhatja a hadvezetőség zavartalan működését... Lili elsietett a kastélyból. Gyalog vágott a szőlő felé vezető útnak. Amikor Matolcsy megpillantotta leányát, felkiáltott örömében. Könnyek szöktek a szemébe, hozzárohant és átölelte. Lili is­ sírva fakadt. Hosszú ideig egyik sem tudott egy szót sem szólni. De ez a néma zokogás­ drámai dolgokról beszélt. Mind a ketten­­tudták, hogy az élet micsoda szomorú rom­jai felett találkoznak. Lili tragikusan össze­omlott szerelme és most itthon, ez a szörnyű felfordulás, amely elnyeléssel fenyegette ez ősi földet is!... Matolcsy boldog volt, hogy Lili eljött. Hi­szen olyan sokszor akarta már visszahívni, olyan nagy szükség volt rá e válságos na­pokban. De sokkal büszkébb volt, semhogy ő közeledett volna leányához. Nem haragu­dott Lilire, de dacosan elhatározta, hogy megvárja, amíg Lili megtörik és magától tér vissza az apai házba. Állta a Bécsben tett ígéretet, hogy nem avatkozik lánya életébe, de a szíve tele volt keserűséggel, hálátlan­sággal vádolta Lilit és nagyon elhagyottnak érezte magát. De most egyszerre megtelt forró szeretettel. —• Milyen jó, hogy itt vagy, — mondotta és megindultan csókolgatta lányát­­ — Apuskám, mi van itt, mi történt? Miért nem írtál? Matolcsy vállat vont. — Mit segíthettél volna te ezen? A mienk­nél sokkal nagyobb erők intézik most az emberek sorsát. Egyébként véletlen, hogy még Tamásfalván találtál. Engem is behív­tak, hiszen tudod, hogy tartalékos főhad­nagy vagyok. A főispán közbenjárására azonban ideiglenesen felmentettek, mint mezőgazdaságilag nélkülözhetetlent. Ötven családnak adok kenyeret. Én azonban ezt nem bírom. Az arcom ég a szégyentől, hogy még itthon vagyok. Nem merem az ismerő­sök köszönését fogadni. El akarom adni a birtokot. Most is ebben az ügyben tárgya­lok ... De vérlázító, hogy micsoda uzsora­­árakat kínálnak. És még gyalázatosabb, amivel ajánlatukat indokolják. Azt mond­ják, hogy a birtok a határszélen van. Hátha ellenséges kézre kerül. Hallottál már ilyent? Ezek a hitványak csak azért, hogy néhány koronát lealkudjanak, nem restellnek ilyen istenkáromlást kiengedni a szájukon! Egyéb­ként valamit már eladtam a rétekből és az erdőkből is. — De hát meg kell ennek lennie? — kérdezte csüggedten Lili.­­— Mit tegyek? Idegenre bízzam a birtok kezelését, aki tönkre teszi? — És­ ha én vállalom? Matolcsy fejét rázta. — Talán, ha nem volnának ilyen zavaros idők. De hiszen minden percben új rende­leteket bocsátanak ki. Férfiak is belegaba­lyodnak a bonyolult paragrafusokba. Min­dennap változik a munkaerő, behívják a földműveseket katonának. A környéken már csak asszonyok, meg aggastyánok dolgoznak. Minden bizonytalan, elrekvirálják a termést, az igás állatokat, szekereket. Ilyen viszo­nyok mellett hogyan akarnál dolgozni? Nem, kis leányom, nincsen más megoldás, el kell adnunk az ingatlanokat minél gyor­sabban és minden áron... Majd a befolyó összegen veszünk egy bérházat. Azzal mégis kevesebb vesződség van. Azt el tudod te is igazgatni. És ha Isten segítségével vége lesz a háborúnak és élve visszajövök, hát majd csak lesz valahogyan. Talán lesz annyi, hogy megint ide jöjjün el és vegyünk egy kis földet, ha kisebbet is, mint a mostani. A háborúban mindenki veszít, mi sem úszhat­juk meg kár nélkül. Olyan áldozat ez, me­lyért még zúgolódnunk sem szabad, hiszen végeredményben a hazáért hozzuk! Lili lehajtotta fejét és sóhajtott. — Igazad van. Nem tehetünk másképpen! A következő napokat a birtokeladás iz­galmai foglalták le. A Lili anyai örökségét képező ötszáz holdon felül még hétszáz hold volt Matolcsy birtokában. Ebből a hatalmas területből eddig csak négyszáz holdat sike­rült eladni. Érdeklődő volt elég, de a leg­több sopánkodott, hogy nem mer belemenni az üzletbe, meg kell várni, ameddig a hely­zet kissé tisztázódik, ilyen bizonytalan idő­ben valóságos öngyilkosság földbe fektetni a pénzt, mikor az áruknak toronymagasságba szökik az értéke. Amit az ember egyik na­pon vesz, akár cukrot, akár patkószeget vagy posztót, másnap már busás haszonnal adhatja tovább. Ki bolond földet vásárolni, mikor kizárólag ingókban van konjunk­túra?! Végre mégis sikerült még ötszáz hold búzaföldet eladni. A megmaradt ötszáz hol­dat az öreg Olcsváry Gáspárnak adta áren­dása feles haszonra. Abból ugyan nem sok jövedelem lesz. Az öreg Gáspár nem igen ért már a föld műveléséhez. De hát az a fő, hogy megmarad a birtok­. Jönnek az oroszok ... Matolcsy megkönnyebbülten lélegzett fel. Úgy döntött, hogy két nap múlva utazik Budapestre Lilivel, ahol haladéktalanul je­lentkezik csapa­­testénél és bejelenti, hogy a felmentését nem veszi igénybe. A Sors azon­ban úgy akarta,­ hogy a búcsú fájdalmas napjait borzalmas események tegyék még tragikusabbá. Egy keddi napon délután történt, hogy kürtösök és dobosok járták be Tamásfalvát és felszólították a lakosságot, hogy hagyják el a falut. A határ közelében rendkívül erős orosz seregeket vontak össze és úgy látszott, hogy hadászati szempontból szükségessé vá­lik az eddigi hadállásoknak hátrább fekvő védelmi vonalakra való visszavonása. Irtózatos pánik, kapkodás, jajveszékelés támadt. Erre senki sem számított. Hogy az ellenség be is vonulhasson, áttörhesse a le­­győzhetetlennek vélt védelmi frontot. Hiába magyarázták a szakértők, hogy ez csak át­meneti intézkedés, semmi sincsen elveszve... azok a szerencsétlenek, akik apró gyerme­keikkel együtt szekerekre kényszerültek ülni, hogy a bizonytalanba meneküljenek, gyér vigasznak találták. De különösen azok jajveszékeltek, akik alig néhány nappal előbb vásárolták meg a Matolcsy földeket. Becsapást, árulást, csalást emlegettek. Meg­gyanúsították Matolcsyt, hogy előre tudta azt, hogy Tamásfa­lvát kiürítik, ezért vesz­tegette el földjeit és sózta gyanútlan ember­társainak nyakába. Vasvillával és kapákkal keresték, megölik, ha sikerül megtalálni. Szerencsére Matolcsy egyik régi cselédje ide­jében besúgta a közelgő veszedelmet és a megdöbbent földesúr leányával együtt kas­télyába sietett, ahol az ott székelő tábornok védelmét kérte. A tábornok tíz katonát ren­delt ki védelmükre, kocsira ültette őket és így mentek nagy kerülővel a szomszédos város vasútállomásáig, ahol szerencsére si­került bezsúfolódniuk egy rettenetesen meg­telt harmadosztályú vagonba, melynek fo­lyosóján telepedtek meg kosarak, táskák és minden­féle ládák tetején. Ez bizony már a menekülök vonata volt. Rémítő és elszomo­rító kép. — Mennyivel jobb lenne már odakint a fronton. —– mormogta Matolcsy. Lili komoran hallgatott. Csak néha ran­dáll ajka keserű mosolyra. Arra gondolt, hogy­ milyen magányos, elhagyott teremtés ő. Milyen könnyen búcsúzik édesatyja is. Hát nem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha ott maradna a harcmezőn?... Lehunyta szemét és érezte, hogyan csor­dul ki pillái alól a könny. Senki sem kér­dezte, hogy miért sír... Természetes dolog volt ez. Azon csodálkoztak volna az embe­rek, ha valaki mosolyog. Ment, szuszogott a vonat Budapest felé. Vitte az­ újabb embercsapatot a telhetetlen városba, amely húzta, szívta maga felé a talajt vesztett boldogtalan emberpárcák tíz­ezreit. Megtelt, felpuffadt a város, minden zugába emberbolgok nyüzsögtek, a legtöbb lakás tömegszállássá változott és minden kis emberféreg ötleteket verejtékezett, élni akart, üzletek után rohant reggeltől estig, adtak-vettek fantasztikus árukat, a ház fa­lára pedig hatósági címerrel ellátott főkapi­tánnyal meg miniszterrel aláírt plakátokat ragasztottak, melyekben fegyházzal, vagyon­­kobzással, kipellengérezéssel fenyegették az árdrágítókat és áruhalmozókat. Ez volt az az idő, mikor senki sem ért rá, mindenki rohant és a villamosokon eau­­berfürtök lógtak. Matolcsy nem tudta megvenni azt a bizo­nyos bérpalotát. Kiderült, hogy az emberek ragaszkodnak ingatlanaikhoz. Hiába, nem lehet tudni, hogy mi történik a pénzzel? ! ! ! Matolcsynak nem volt ideje hosszú alku­dozásokra. A hazulról hozott pénzt elhe­lyezte egy bankban és a letétjegyet átadta Lilinek, ő pedig bevonult a honvédhuszá­­rokhoz. Három héttel utóbb, útnak indítot­ták a Kárpátok felé. Hónapok múltak, a hónapok esztendőkké sűrűsödtek és még mindig tartott és egyre újabb meglepetéseket, izgalmakat hozott a háború. De a nyomában járó gyász, pusztulás mintha csak a nagyvárosok határáig ért volna. A vidék sorvadt, a falvak kihaltak, a férfi nélkül maradt asszonyok koldusbotra jutottak, de a város mint egy gigászi boszor­kányüst főzte undok gyönyörűségeit. Soha annyi pénz nem gurult az utcákon, mint ezekben a beteg, lázas esztendőkben és soha annyi könny nem omlott, mint a nagy tivor­­nyázás kulisszái mögött. Lili Pestre hozatta Hilda nénit. A drága öreg nagynéni hiába rimánkodott, hogy in­kább Lili menjen ismét Bécsbe, ahol most olyan nagy élet van, mint még soha. Lili legyőzhetetlen ellenszenvet érzett a császár­­város iránt. Félt tőle. Házai között még ott kísértettek a közelmúlt gyötrelmes emlékei, melyek tönkretették életét. El akarta felej­teni mindazt, ami történt. Mint a legtöbb szerelmében csalódott ember, ő is elhatá­rozta, hogy soha senkinek sem nyitja meg többé szívét. Komoly munkát keresett, részt vett a különböző jótékonysági mozgalmak-­­ban és önkéntes ápolónő lett az egyik hadi­­kórházban. De itt nem bírta Sokáig idegek­­kel, képtelen volt nézni a tengernyi ember­­szenvedést. Nem a borzalmas sebek riasz­tották el, hanem a sebesültek mindennél szörnyűbb panaszai, ahogyan elmondták családjuk szétzüllését, a harctéri szenvedé­sek poklát és a minden tragédia betetőzését, hogy nem­ mehetnek többé vissza falvaikba, mert az most hadszíntér. A különböző jótékonysági bizottságok­ egyikében megismerkedett Van Gulden hol­­ land úriasszonnyal. A hollandus nők akkori­* ban úgy röpködtek az európai hadszíntere­ken, mint a jótékonyság angyalai Mistt egy boldog, semleges ország polgárnői karjukon vöröskereszttel járták a különböző fronto­kat, vigaszt, segítséget, apró ajándékokat vittek az embereknek, üzeneteket továbbítot­tak és főleg arra ügyeltek, hogy a foglyok­kal emberségesen bánjanak. Van Guldenné véletlenül Magyarországra került és mint annyian, ő is szerelmese lett annak a külö­nös mámornak, amelyet Budapest követ és különösen a dunaparti csodálatos panoráma árasztanak. Lilivel különösen jó barátságba lépett. Tetszett neki a komoly, okos leány. Van Guldenné barátsága egy kis változást hozott Lili életébe. Új barátnője kedvéért néha mégis felvette estélyi ruháját és­ együtt mentek el a Ritz-szálllóba, ahol akkoriban forrponton tobzódott az a harsányan színes és hangos élet, melyet az új hadigazdagok plántáltak oda. Röpült a pénz, véget nem érő sorban álltak a magánautók, szüntele­nül szólt a jazz és a bár úgy festett, mint egy káprázatos divat- és ékszer-revü. Az éjszaka szépei szinte fuldokoltak a pénzben, selymekben, birillliánsokban, nem volt olyan szeszélyük, melyet ne tudtak volna megvaló­sítani. A társadalom mélyéről felszakadt új és mohó férfitöm­egek barbárul és ízléste­lenül habzsolták a váratlanul ölükbe hullt gyönyöröket. Vagyonok úsztak el egyetlen éjszaka a különböző mulatókban. De a hadi­gazdagok rikítóan elegáns szmokingja mel­lett feltűnt néhány előkelő­­uniformis és békebeli frakk is, a diplomácia tagjai, régi, előkelő bankárok és vállalkozók is felbuk­kantak a pesti éjszaka csillogó erdejében. És éppen ezért senki sem töprengett túl sokat, mikor határoznia kellett. Sohasem köttettek házasságok olyan gyorsan, mint akkoriban. Lilit minden héten megkérte két­­három­ férfi, akik egészen váratlanul buk­kantak fel vagy a hivatalokban, melyekben megfordultak, vagy a társaságban. Akadt közöttük néhány egészen rokonszenves és értékes ember is, de Lili már szinte gépiessé vált udvariassággal tudatta mindegyikkel, hogy nem szándékszik férjhez menni. Van Guldenné, aki eleinte fejcsóválgatva nézte Lili férfigyűlöletét, kezdte sejteni az igazsá­got. Egyre kétségtelenebb lett előtte, hogy kis barátnője szerelmes valakibe. Ez magya­rázza állandó szomorúságát, korához nem illő komolyságát és azt a szinte gyanús buzgalmat, mellyel a munkába vetette ma­gát. Ez már a meneküléshez hasonlított, mintha kínzó gondolataitól akarna így sza­badulni. Szombaton következik: Indulás a halottak birodalmába. TANÁCSADÓ H. L., Szabarikeresztur. Igen kérdéses, hogy a bal­esetet nem a saját vigyázatlansága okozta-e. A közvet­len megbízójától mindenesetre kártérítést kérhet, eset­­leg per útján is. Sz. V. cipész. Véleményünk szerint ön nem esik be­jelentési kötelezettség alá, mert ön a Rendnek nem alkalmazottja, ön, ha önköltségi árat is, de minden­esetre bért fizet és élelmezési költséget. A munkáját pedig ugyancsak megrendelés szerint fizetik. Mindezen körülmény az alkalmazási viszonynak ellent mond. Hadviselt olvasó. Kártérítési igénye fennáll, fordul­jon ügyvédhez. H. I.: Mágnes. Az értéken felüli biztosítás érvényte­len. A felvett biztosítási összeg önt illeti, ennek a ha­szonélvezete illeti az anyját. A többi kérdésben csak az összes iratok és adatok ismertetése alapján lehetne véleményt mondani. Forduljon ügyvédhez. * . Műhelyre és üzletre vevőt, társat, érdeklődőt bőven talál, ha a Kis Újságban hirdet. Ilyen apró­­hirdetést 10 fillérért közöl a Kis Újság. Vidékről a hirdetés szövegét levélben küldheti el, ha mellékel 4 darab 20 filléres bélyeget. Cím: Kis Újság, Budapest 4.

Next