Kis Ujság, 1935. augusztus (48. évfolyam, 173-197. szám)

1935-08-01 / 173. szám

Csütörtök, 1935 augusztus 1 —----­KIS ÚJSÁG A reménység útja írta: Friedrich­ István A Dobogókőre vezető új utat az ünnepélyes megnyitáson az alispán és a miniszterelnök a reménység útjának nevezték el. Azt mon­dották, hogy ezen az új úton a tömegek most könnyebben feljuthatnak a Dobogókőre, hogy onnan láthassák a magyarság szerencsétlen­ségét és világgá kiálthassák igazságát. És, hogy legyen ez az út a reménység útja, amelyen át sok százezren láthassák meg az ígéret földjét. Határozottan szép és az érzelmekhez szólt szavak. Ünnepi szónoklatok, amelyekkel tu­lajdonképen csak egyetérteni szabadna és amelyekhez csak tapsolni illene Ami az ér­zelmeket illeti, hát én is csak ezt teszem, de a józan gondolkozás és a hideg mérlegelés jegyében mégis szerényen megemlítem, hogy kissé túl sokat szárnyalunk a költészet ma­gas régióiba. Hogy a legkisebb ünnepélyes alkalmakkor vezérlő honfjaink rögtön akko­rát kanyarítanak a lírából, hogy a közönsége­, halandó meg se érti, hogy voltaképen miről is van szó. A legszerényebb keretű ünnepi ak­tusnál tüstént elrugaszkodnak az anyaföldről és a sztratoszférába szárnyalnak. Pedig éppen arra volna szükség, hogy sza­kadatlanul a reálpolitika göröngyös és fá­rasztó útjaira hívják fel a közvélemény fi­gyelmét. Nézetem szerint nem azt kell foly­tonosan prédikálnunk, hogy a világ lelki­ismerete így meg úgy fel fog ébredni, hogy csak bele kell ordítanunk az igazságunkat a világűrbe és az fel fog támadni. Mert így a jobb jövőnkért folytatandó küzdelmünk lassan egész transzcendentális régiókba sodródik. A társadalom, ha folyton csak ezeket a fohászkodó, sóvárgó enunciációkat hallja, lelkileg arra fog berendezkedni, hogy a jobb jövőt rajta kívül fekvő tényezők szál­lítják majd neki házhoz. Frankó, bérmentve. Azt fogja hinni, hogy nem a szorgalmán, buzgalmán, verejtékes munkáján, kezde­ményező lendületén múlik, hogy itt jobbra forduljon a világ sora, hanem holmi légköri feszültségek enyhülésétől, a nagyhatalmak észretévésétől. Vagy, hogy valahol valami Olimpus-félén ül egy bíróság, amely a meg­tépázott, nyomorgó magyarságnak igazságot fog szolgáltatni. Én mindig a pokolba kívántam az ural­kodó rendszer által hirdetett időelméletet, amely azt tanította, hogy nekünk magya­roknak­ semmit se kell csinálnunk, hanem a konszolidáció kemencepadkáján csak tü­relmesen bóbiskolnunk és majd minden rendbe jön. Az érett gyümölcsök majd az ölünkbe pottyannak, mert az idő helyet­tünk és érettünk dolgozik, mindent megér­lel. Körülöttünk minden el fog rothadni, össze fog omlani és mi főnix módjára ki fogunk emelkedni a slamasztikából. Hát ezt a bárgyú időteóriát csak lusta filiszterek, Pató Pálok találhatták ki. Olya­nok, akik a pocakjukon hüvelykujjaikkal mahaocskát játszva, délibábokat lesnek és sültgalambokat hajkurásznak. Olyanok, akik tehetetlenségüket, lustaságukat és tanácstalan- s­águkat egy elmélet mögé akarják elrejteni. Ezzel szemben az igazság, a valóság az, hogy egyesegyedül a munka útja jelentheti a mai maradék ország számára a haladás lehetőségét. Csak a munka, a verejtékes erőlködés és a soha meg nem torpanó szor­galom hozhat nekünk virradatot. Szerintem a reménység útja csak akkor fog előttünk megnyílni, ha minden magyar testvérünk, aki dolgozni akar, munkaalka­lomhoz is fog tudni jutni. Ha a nemzeti munka úgy lesz megszervezve, hogy abban mindenki megtalálja a maga kenyérkereseti lehetőségét. A gazdasági prosperitás vethet csak véget ennek a mai áporodott hangu­latnak, pszichikai defetizmusnak. A munka nemcsak az izmokat acélozza meg, hanem a szíveket és lelkeket is megerősíti. A munka eredménye pedig reménnyel tölti meg az embereket. Retorikai szárnyalásban lehet tehát a dobogókői út a reménység útja. Lehet, hogy a Dobogókő hegyéről látnoki szemekkel az ígéret földjét is át lehet tekinteni. De azért nekünk, közönséges halandóknak, robotoló, roskadozó magyaroknak azt se szabad el­felejtenünk, hogy a szép szavakból, fülbe­mászó szónoki mutatványokból nem lesz sohasem valami kézzelfogható. Nekünk ezért tehát tovább kell vándorol­nunk a mindennapi élet göröngyös útján, nekünk tovább kell cipelnünk keresztünket fel a Golgotára, mert úgy tudjuk, hogy fel­támadni csak hősies munka és szenvedés után lehet. A munka útja a mi reménység-utunk. Mi azt valljuk, hogy nem léteznek olyan reto­rikai mutatványok, amelyek pótolni vagy helyettesíteni tudnák egy megszervezett nemzeti munka áldásait. A mi reménységünk útját nekünk ma­gunknak kell megépítenünk szellemi és fizi­kai munkánkkal. És meg kell öntöznünk verejtékünkkel. Azután, ha majd gazdasági­lag prosperálunk, akkor haladhatunk is rajta egy jobb jövő felé. De ameddig ettől olyan messze bukdácsolunk, mint ma, kár az ígéret földjét még szónoki képekben is emlegetni. Hagyjuk azt talán addigra, ami­kor kicsit közelebb leszünk hozzá. Reménytelen a helyzet a könnyes­ fronton Az építőipari­ munkaadók kedd esti ta­nácskozásának feltűnően merev, kormány- és munkásellenes állásfoglalása eredmé­nyezte azt, hogy szerdán reggel az eddigi­nél sokkal merevebb álláspontra helyezked­­tek a munkások is. A MÉMOSZ arénaúti helyisége előtt ezrével tanyáznak a sztráj­kolók, családjukat is magukkal hozták, né­mán, hangtalanul tüntetnek a munkaadók ellen, a sztrájk mellett. A vezetőség köré­ben elkeseredett a hangulat, azonban mind­nyájan meghatódva beszélnek arról a meg­értésről, amellyel a kereskedelemügyi mi­niszter, az államtitkár és az ügyben eljáró miniszteri tanácsos a munkásság mellé állott. A minisztériumban Hammer Géza mi­niszteri tanácsosnál délben fél kettőkor ta­nácskozás kezdődött, amelyen a munkaadók küldöttsége vett részt Farkas Elek igazgató vezetésével. A tanácskozás nem hozott nagy eredményt, sőt a munkaadók a már megajánlott nyolc­százalékos bérjavítást is visszavonták és csak négy százalékot ajánlottak fel. Kora délután pedig a MÉMOSZ székházá­ban a munkások tartottak értekezletet és az értekezlet után a munkásság egyik vezetője, Fodor Gyula, a következőket mondotta a Kis Újság munkatársának: " A legnagyobb megdöbbenéssel értesül­tünk, hogy a munkaadók a már felajánlott nyolc százalékot is visszavonták és négy százalékra szállították le ismét. Hétfőn az volt az érzésünk, hogy szerdán reggel már megkezdődhet a munka, ezt a reményünket látszottak igazolni az események is. És ime, most újra ott állunk, ahol egy héttel ez­előtt, ha ugyan a mostani helyzet nem rosszabb és nem elmérgesedettebb. Érzünk magunkban annyi erőt, tartjuk magunkat annyira erősnek, hogy bíz­hatunk abban, hogy a munkáltatók jön­nek majd hozzánk és kérnek bennün­ket arra, hogy tárgyaljunk. Mi nem jelentkezünk náluk. Megtettük az előkészületeket önmagunk segélyezésére és kitartással várunk, bevárjuk azt az időt, amikor is követeléseinknek eleget tesznek. Nagyon örülnénk, ha Hammer Géza mi­niszteri tanácsos úr, aki olyan nagy hozzá­értéssel és szeretettel kezelte ügyünket, to­vább vezetné a tárgyalásokat. Még egy sé­relme van az építőmunkásságnak, nevezete­sen az, hogy a közeljövőben megjelenő, az építőiparra vonatkozó, munkabérmegállapí­­tási rendelet nem ad elég módot arra, hogy érdekeinket jól megvédhessük. A paritásos bizottságban ugyanis egyforma létszámmal vannak képviselve a munkaadók és a mun­kások. Ez szerintem igazságtalan, tekintve, hogy olyan arányban kellene a paritásos bi­zottságban képviselőinknek ülni, mint amilyen arány fennáll a munkaadók és a munkások között. Ilyen irányú kérelmünket és javaslatunkat a miniszter úrhoz el fogjuk juttatni. Szerdán délután az építőmesterek ipartes­tületének Irányi­ utcai székházában teljes csend uralkodott. Délelőtt az ellenzék küldöttsége jelent meg az ipartestületben és a súlyos helyzetre való tekintettel rendkívüli közgyűlés összehívását kérte. Az elnökség nem adott azonnal választ, kijelentették, hogy tanács­kozni fognak a kérdés felől. Ez a tanácskozás azonban és így a rend­kívüli közgyűlés is elmarad, tekintve, hogy az ipartestület elnöke, Báthory István, bár a helyzet kritikus és súlyos, elutazik Budapestről. Az ipartestül­ a minisztériumban folyta­tott délelőtti tanácskozás után is kitartott eredeti álláspontja mellett, nem engednek. A Budapesti Építőmesterek Ipartestülete egyhangúlag elhatározta azonban, hogy az építőmunkát a négy százalékkal felemelt bé­rek mellett, megindítja. Erre az elhatározásra az a körülmény indította a munkaadókat, hogy állítólag nap-nap után tömegesebben keresik fel a munkahelyeket a munkába állni szándékozók. A MÉMOSZ-ban kijelentették, hogy a mun­kaad­óknak ez a határozata nem vihető ke­resztül. Ezek szerint tehát tovább áll a sztrájk. A kőművesmesterek, akik engedékenyeb­bek, mint az ipartestület, szerdán délután fél hat órakor Német­ utca 22 .szám alatti helyi­ségükben gyűlést tartottak Stulcz Ferenc elnökletével tartották meg a kőművesmesterek rendkívüli elöljáró­­sági ülésüket. Ismertették a sztrájk kitörésének történetét és eddigi lefolyását. Megemlítették, hogy a minisztériumban olyan indítványt terjesztet­tek elő, hogy ők, az építőme­terek külön ál­lapodjanak meg a munkássággal, mint az 1933-ban lezajlott építőipari sztrájk alkalmá­val is tették. A kőművesmesterek a minisztériumnak ezt az ajánlatát visszautasították, hivatkozva arra, hogy 1933-ban a munkásság megelégedet­t az 54 filléres órabérrel. Most azonban a munkásság követelése sze­rintük sokkal magasabb és jogtalanabb kö­vetelésekkel lép fel. Éppen ezért semmi szín alatt nem hajlandók külön megegyezni és csakis a munkaadók a többi munkaadó ér­dekeltségekkel összhangban, karöltve hajlan­dók megegyezni. Egy órás tanácskozás után felhatalmazták a kőművesmesterek az elnökséget, hogy a munkásokkal folytatandó tárgyalások során tíz százalékos béremelésig menjenek el. Az értekezleten kérték azt is, hogy az elnök­ség terjesszen a minisztérium elé olyan irá­nyú kérést, hogy egységesebb bérkategóriát állapítsanak meg. Kérték továbbá azt is, hogy a közmunkáknál ne a legolcsóbb aján­lattevőnek adják ki a munkát, hanem a reális középutat válasszák. A tíz százalékos emelésről értesíteni fog­ják a többi munkaadói érdekeltségeket is. Mint beavatott helyen értesülünk, csütör­tökön délelőtt Hammer Géza miniszteri ta­nácsosnál a munkaadók és a munkások kiküldött képviselői tanácskozni fognak és ez lesz az első eset a mostani sztrájk so­rán, hogy a munkaadók és a munkások le­ülnek tárgyalni a zöld asztal mellé. só­lé- 3 ­EGY SZÓ - MINT SZÁZ -lida" kmpM A shampoo — a­­ tökéletes hajápo­­­­lás! Új minőségé­­ben alkáliamentes.­­ A fátyolszerű szür­ke mészréteg képződését kiküszö­böli! A tökéletes szőkeség ragyo­góbban érvényesül! A hullámok si­mulnak, a haj könnyen fésülhető! Az ondolálás hosszú ideig megma­rad! Mert összetétele egészen speci­ális: a hegyi kamillavirág 70-szeres kivonata! Utánöblítés felesleges! ELIDA SPECIAl SHAMPOO A SZŐKE HAJHOZ CSODÁLATOS ! Sötét haj ápolószere: ELI­DA- BRUNETAFLOR speciális shampoo mely a tisztán növényi­ ere- M­e­l­y Borzalmas szarancssllenség ama Kozeteban Makóról telefonálja a Fis Újság tudósítója. A város szélén az átjárónál elkapta Bíró Imre bérkocsiját a motorvonat. A tulajdonos ült a bakon és a vonat hét méteren át tolta maga előtt a kocsit, majd ledobta az öt méteres mélységbe. A kocsi pozdorjává tört, a ló el­pusztult. A szerencsétlen Bíró Imrének eltörött mindkét lába és mindkét karja. Ezeken a sérüléseken kívül a koponyá­ján, a nyakán és a hátán is rettenetes sebeket kapott. Csodálatos képen még élt akkor, amikor a mentők megérkeztek vele a makói kórházba. Az orvosok szerint kevés a remény arra, hogy sikerül megmenteni. A szerencsétlenséget az okozta, hogy a ka­nyarulatban csak a legutolsó pillanatban vette észre a veszedelmet, úgy a motor vezetője, valamint a bérkocsis. Ennél a kanyarulatnál már máskor is tör­tént hasonló szerencsétlenség. Ismeretlen Trm­öigy öngyilkossága a főkapitánysággal szemben Rejtélyes öngyilkosság történt szerdán este hat óra tájban a főváros egyik legforgalma­sabb helyén, a főkapitányság közvetlen közelében, a Zrínyi­ utca és a Bálvány­ utca sarkán levő hatalmas ötemeletes bérpalotá­jában. A bérpalotának a Zrinyi­ utca 8. szám alatt van a bejárata. Háromnegyed hat óra tájban Gedey János házfelügyelő a ház bejáratában levő portásfülkéből észre­vette, hogy egy középkorú, csinos arcú, jól­öltözött nő sietős léptekkel halad át a folyosón a lépcsőház felé. A házmester — mint később a Kis Újság munkatársának elmondotta — azt gondolta, hogy a jólöltö­zött hölgynek a házban levő valamelyik ügyvédnél van sürgős dolga és attól fél, hogy mire odaér, az irodai órák véget ér­nek, ezért siet olyan nagyon. Alig egy perccel később a házfelügyelő sikoltást, majd egy hatalmas puffanást hal­lott. A következő pillanatban a hatalmas bérpalota valamennyi lakója a folyosón ter­mett és izgatottan, rémülten néztek az udvarba, ahol véresen, összetört tagokkal egy nőt lát­tak feküdni. Gelsey kirohant a portásfülkéből és meg­döbbenve látta, hogy ugyanaz a nő fekszik az udvar kövezetén, akit az előbb a portás­fülke előtt elrohanni látott. Nyomban el­futott a közeli­en szolgálatot teljesítő rend­őrhöz, akivel együtt a bálvány utcai házba siettek. Értesítették a mentőket. Amikor a mentők kijöttek, a szerencsétlen öngyilkos nő még lélegzett. Megállapították, hogy koponyatörést, gerinctörést, súlyos ízelső sérüléseket szenvedett és végtagjai is több helyen eltörtek. A csinos arcú, ápolt külsejű nő még élt, amikor a mentőautóba emelték, de abban a pillanatban, amikor a mentőautó a Rókus elé ért, az ismeretlen öngyilkos meghalt. Rendőri bizottság ment ki a kórházba de megállapították, hogy a szerencsétlen ön­gyilkos nő kézitáskájában öt pengő 90 fillér és öt darab kisszakasz-érme volt. De semmiféle írást vagy igazolványt nem találtak, amelyből kilétét meg le­hetett volna állapítani. Az öngyilkos nő egyetlen ruhadarabjában sem volt monogram, úgyhogy egyelőre semmi nyoma sincs a rendőrségnek arra vonatkozóan, hogy ki az életunt nő. Az ön­gyilkos, határozottan úri külsejű nő, barna szövetruhát, drap harisnyát és drap fél­cipőt viselt, fején barna sapka volt s egy fekete bőrkézitáska volt nála._

Next