Kis Ujság, 1935. december (48. évfolyam, 274-297. szám)

1935-12-22 / 292. szám

II tegnap úgy határozott, mikor meghal­lotta, hogy az uraság is eljön a szólításra s aszerint cselekedett. Későn kelt. Komótosan felöltözött az ünneplőbe és a pécsi vásáron vett cifra suba is előkerült a ládából. Aztán a pa­rádés bot, pipa, sallangós dohányzacskó, meg minden apró holmi is sorjában. A felesége szépen odakészített mindent az asztalra. És Petri János számadójuhász boldog volt. Hiába: ritka esemény az ilyesmi az ember életében! Huszonöt esz­tendő! Egy helyben, egy gazda kenyerén! Hosszú idő. — Hej! Hej t­örzse lelkem em­lékszel-e? Mámmá huszonöt esztendeje, hogy besze­gődtünk! — sóhajtott az öreg és szivar után kotorászott a ládafiában. Úgy emlé­kezett, most egy éve az uraság adott egyet és odatette. Már akkor a mai napra szánta. Meg is lelte. Leharapta a végét, de csak nem gyújtott rá. — Majd azután! — gondolta s visszatette a sok kopott­­lim­lom közé. — Jobb is! — mondta a felesége, — Niaggya kigyelmed a szent karácsonyhon! — Kár van’ érte! Úri cibar. — De isten anyjukon!­elszívódik a­ mámmá! Karácsony hon máj’ adódik má­sik. — Meg osztán ünnep e’ néköm. Nagy ünnep! — Jubileon! Itt az uraság, együtt, megtisztett, — aszongyák — föl is fog köszönteni! Javítani fog a bőrön. Az asz­­szony öregesen tett-vett. Arca ragyogott a boldogságtól, leginkább a javításnak örült. — Megérdemelhetnénk, ha javítana! •— No fog is! — Jó ember, segélje is min­den lépését a pécsi szűz Mária — sóhaj­tozott az asszony. Aztán kalácsot s mézespálinkát hozott az asztalra. A fehérbehajló udvaron már csak két­­három ember lézengett. Petri nyakába akasztotta a subát, egyet rántott a vállán, s odaszólt az asszonynak:­­— No­rnék! Hajlott háttal, öreges léptekkel indult az iroda felé. Hetvenen túl volt, lábai megroggyantak a síkosodó úton. Egész el­fúlt, mire odaért. De szíve táján valami különös melegséget érzett. Agya is forrón lüktetett. Vájjon mivel fogja köszönteni az uraság? Mit illenék neki felelni? Hogy hogy ezt nem is kérdezte az asszonytól! No mindegy, — majd adódik minden sor­jában, — gondolta és egy pillanatig meg­állt az ajtó előtt. Lassan kocogtatott és benyitott. Az uraság únoltan játszott óraláncával, föl se pillantott a belépőre. — Hányan vagytok még odakint? — kérdezte. — Én vanék az utólsó, nagyságos jó uram, — felelt bátortalanul az öreg számadó és reszketett a hangja, mint va­lami iskolásgyereké, aki vizsga napján szorongva várja az újabb kérdést. A tisztek összenéztek s az intéző szó­lásra köszörülte torkát, — de ismét el­késett. Az uraság áhított és felállt az asztal­tól:­­— Na, jó hogy mag­a itt van Petri, — éppen az imént akartam érdeklődni a jó­szágigazgató urnál ... A vén juhász görnyedt háttal és le­sütött szemekkel leste a szót. Úgy érezte, most következik el élete legszerencsésebb pillanata. Torka összeszorult s két könny­csepp tolakodott ráncos szem­szögletébe. A bérlő folytatta: — Izé — úgy gondoltam, maga már úgyis szép időt eltöltött, megöregedett, beteges is, a járást sem igen bírja már a nyár után, — egyszóval magának... Petri — felmondok. Az utolsó szót már nem is hallotta az öreg juhász. Forgott vele a világ. Kínzó nyilalást érzett a szíve táján. Szédült. Az uraság még mondott valamit, va­lami „mehet“-félét, de Petri már ezt se hallotta. Alit mozdulatlanul, nagy-nagy csalódással a lelkében. Mondani akart valamit, de hasztalan erőlködött, nem jött szó a nyelvére. Kábuló fejjel, megroggyanva támoly­­gott ki az ajtón. ★ Egész nap haza se nézett. Kint csetlett­­botlott az akol körül és telve volt keserű­séggel. A nyáj már rég elpihent és lassan kialudtak a mécsek a béresszobákban is, amikor hazavánszorgott. Az asszony már aludt. Nem költötte fel . Ünneplő gúnyáját sietve hányta le magáról, azután nesz­telenül vackára húzódott. Furcsábbnál­­furcsább gondolatok kóvályogtak agyá­ban. Fázósan húzta magára ócska subá­ját. A takaró melege lassan átjárta egész testét és lassan felmelegedett belülről is. — Hátha még visszavonja a felmon­dást? — próbálta magát nyugtatni, — megkérem holnap szépen ... becsü­lettel ... Szíve táján melegség ömlött szét, ami­kor erre gondolt és nagy-nagy hálával vett eltelve minden és mindenki iránt. — No, egész bizonyos ... Kint a kutyák vonítottak és világoso­dott, mikor elaludt. Nyolc óra sem volt, mikor hívatták az irodába. — Lám csak — gondolta — jó az Isten! Frissen megpihenten lódult át az ud­varon, kopogtatott és bátran lenyomta a kilincset. Az uraság állott vele szentben. Arcán ideges nyugtalanság táncolt, de ebben volt valami leereszkedő kegy is. — Nézze, Petri, — azért hívattam, —­­hosszú szolgálatát mégis valamivel ju­talmazni szeretném. Az este jutott eszembe — no meg a számtartó úr is említette, hogy magának itt valami tartozása van. No, no — emlékszik, az a négy birka, — ami tavaly elbitangolódott — száz pen­gővel tartozik ... hát én elengedem ezt a száz pengőt. Homlokán összeszaladtak a ráncok, félrefordult és kinézett az ablakon. Oda­kint apró pelyhekben szállingózott a hó és béresek tetézték a szalmakazlakat. Petri egy pillanatig hallgatott, aztán keresetlen szavak formájában legördült ajkáról a nagy elhatározás: — Megkövetem alásan ... ha inkább vissza­teccene a szógálatba__ — No, az nem lehet, barátom! — csa­polt szavába a bérlő. — Megbomlana a rend. A becsület úgy kívánja, hogy az ember állja a szavát. Ilyet nem tehetek. Holnap mind itt lenne a nyakamon, aki­nek felmondtam ... Petri kókadt fejjel hallgatott. Valamit motyogott a bajusza alatt, valami „kö­szönöm" felét, aztán kitámolygott a szo­bából, ahol úgy megfeküdte a füstös le­vegő, hogy szinte beleszédült. A friss levegőn egyszeribe magához tért. Fölvetette fejét és nyakát hátra­szegve ment kemény, peckes léptekkel át az udvaron, keresztül az akácoson. Csiz­mája alatt ropogott a fagyott avar... ★ Királynő vagyokt Azt hiszem, eddig semmi sem voltam; Mosoly nem érte sápadt arcomat. Most királynő vagyok! Mert szerelmed... Építette­ magasra trónomat. Álmodó, szunnyadt lelkem mélyében. Felébredt a sok-sok szomjas virág... S két szemed tükörfényében Boldogságom látja a nagyvilág. Két kezed tett fejemre koronát, És mindenki látja, hogy ragyognak... Csillagmámorban fürdik az ég... S táncot járnak az angyalok. A Kánaán földjét Te adtad nékem, Ezerszer áldott legyen mosolyod... Hogy lásd, hogy szeretlek! Itt a lelkem, Nem leszek semmi! Csak a koldusod! ... • Lázár Lilla KIS ÚJSÁG Az áporodott szagú kis béresszobában türelmetlenül várta az asszony és ahogy meglátta az ura haragosan villámló te­kintetét, könny szakadt a szemébe: — János! — hát csakugyan, nincs szógálat? Petri nem felelt mingyárt. Subáját, bot­ját ledobta a lábára, tömött deresbajuszát kétfelé simította és megfogta az asszony kezét. Álltak mozdulatlanul, csüggedten, hang­talanul. Két öreg ember, akiknek minden mondanivalója benne van a reszkető kéz szorításában s két könnycseppben, amely észrevétlen szökött a szemükbe. Azután lezökkent a szó Petri ajkáról: — Nincs szógálat... — megöreged­tünk, örzse... — És nincs más böcsület se! — Az se’. — Oszt mégis mit mondott? — bi­zonytalankodott tovább az asszony. — Hogy elengedi az elbitangolódott birkák árát. A száz pöngét, — mer’ hogy azzal tartozunk! — Tartozunk? — Hát. •— Pedig a jubék­onhoz, — úgy gon­­dotam, — ajándék is lessz, ha nem is sok, valamicske. Odaszántam a pécsi Szűz Mária oltárára, most aztán mi tévő legyek? Petri már oda se figyelt a szavakra, Krákogott, pöszmétölt a sublót fiókban. A NYÁRFA Egész éjjel le nem hunyta a szemét. Szá­molta az óraütéseket. Fejében szédítő iram­ban rohantak gondolatai. Nagyon is öntuda­tosan érezte, hogy nem bír egy órára sem kikapcsolódni lázas, ideges feszültségének áramköréből. Haza készült. A falu képe és gyermekéveinek ezer emléke vibrált benne. A régi kert és a nyárfáik a kert végében ... S fel-felcsendült szívében egy verssor: ... s az értálló nyárfalomb, ezüstsóhajjal rám­­hajolt s az útra ezüstport szitált... Ezt a megénekelt nyárfát szerette legjobban. Leg­magasabb volt az egész környéken. És olyan karcsú ... A széleslevelü gesztenyefák közt állt, mint egy hercegnő s finoman rezdü­ltek levelei a tikkadt délanelegben is. Minden fát férfinak érzett valahogy azóta is, ám serdü­lőéi' '­­''ékekén­ a nyárfa, mint elérhetet­len ép, sudár asszony állt előtte. És mo­zgatta haza. Hívta a régi ház, a kert veranda, a kis patak a roskadozó fa­híddal ... Végre felől lett. Gyorsan öltözött. Gyors­­forratér­t főzött. A kapu már nyitva van és a hb..­er locsolta a járdát. — Talán a filléressel, fiatalúr, — kérdezte jóindulattal — haza, kedves rokonokhoz, vi­dékre? — Igen, igen, még kaptam jegyet — fetett sietve. S arra gondolt, hogy a két utolsó na­pon milyen izgalomban járt-kelt jegy után, hisz csak addigra tudta előteremteni a pár pengőt. — Igen, sietek, Pista bácsi. — szólt még és meleg benső elérzékenyüléssel fejezte be hangtalanul: — A nyárfámhoz megyek, Pista bácsi... Az Erzs­ébet-téren már szembe jött vele az első, sietős újságárus. Vett egy jó, friss nyomdaszagú újságot... Mingyárt fellapozta és l­’ledobogott a szíve, amikor meglátta benne a versét. Már hosszú idő óta közölték a lapok verseit, de mégis minden alkalom­mal belepirult az örömbe, ha így viszontlátta őket. Hiszen még olyan fiatal volt, még na­gyon tudott örülni. És csak az örömön túl, másodsorban gondolt a várva-várt pénzecs­kére is. — Ezt, ezt a szokatlan hajnali felkelést is megírom majd egyszer — gondolta. Ezt a friss reggelt. A boltok redőnye lehúzva. Ma­dárkórus. Öntözés. Idő, zöld füvecskék. Ki­­ahidtarcú munkások. A körúton már villa­most talált. Itt már egészen nappal volt. A villamosban csupa idegen. A vonatban is. Senkit nem ismer. Igaz, kisgyerek volt ami­kor elkerült onnan. Éppen húsz éve... És most megy régi álmai után ... Társtalan volt egészen. Szelídarcú feleségek kinálgatták ele­­séggel az urukat, akik viszont tréfálkozva egyre az üres üvegekre céloztak s a nagy ivászatra készülődtek. Kedves, egyszerű em­­b­erek. Szemben vele pedig egy magános nő ült. Észrevehetően rúzsos volt az arca. Vele talán beszélgetést próbálhatott volna, de nem akart, nagyon is politikus hangulatban volt most ahhoz, hogy egy ilyen, könnyűnek lát­szó kés nővel szellemeskedjék. Ám egyszer véletlenül a szemébe nézett. Valami delejes­séget érzett és megenyhült iránta és már gyújtotta neki a gyufát a cigarettájához. — Nagyon rúzsos? — hátha sötét hajnalon öl­tözött, sokat szív, hátha nagyon ideges? — mentegette. És amikor látta, hogy inyen ne­hezen barátkozó, már tetszett neki. Szólt hozzá. Nem felelt. Szólt a rá tréfás-sértődöt­ten. Akkor kicsit elnevette magát. Beszél­getni kezdtek és amikor a nő később levette a kalapját, egyszerre kedves-bájos lett szív­­alarkú, fi­nomvonású arca. És amikor az ab­lakhoz lépett, az utasok szeme meglepődöt­­ten feledékezett sudár, szépívű karcsú lába után. Ahogy a nap egyre több sugárral betű­zött a fülkébe, arcán a festék egészen elhal­ványult, kis gyengéd rózsaszínnel élénkítette csak habfehér bőrét. Beszélgettek. A lánynak sincs senkije a régi városkában. A temetőbe megy. — Ém egy nyárfához megyek — mond­ja a fiú. És már alig lepődött meg azon, hogy a leány benső, csodálatos megértéssel beszél­getett vele a régi nyárfáról... Együtt szálltak ki. Először virágot vettek és kimentek a temetőbe, a leány nagymamá­jának sírjához. Aztán indultak megkeresni a nyárfát. Amikor a fiú az ucca nevét kérdezgette, hiszen új, aszfaltos uccák volak mindenfelé már itt, alig értették meg mit keres? Végre egy nénike megmutatta a házat. Bezörgettek kapun, öreg-öreg ember engedte be őket. Nagyot hallott és nem igeni értette különben sem, miről van szó? A leány valami szent egyszerűséggel, maga magát magyarázó, halk finomsággal eltalálta, mikor kell beszélnie s mikor esik jól hall­gatása a fiúnak. Egy pillanatig sem érezte egyikük sem, hogy ez egy közönséges, futó ismeretség, illetlen „vasúti kaland". Egyedül voltak és találkoztak. Ahogy a fiú kiment a leánnyal a régi elhagyató!! sírhoz, úgy ment vele most ő, szótlanul végig a régi kertben. A gesztenyefák alatt megálltak. A fiú szeme ijedten keresett — Rossz házba jöttünk? Mi ez? — A nyárfák, a három nyárfa... Az én nyárfáim? A legszebb nyárfám? Hol van, hol van? •— És állt ott és csak nézel! míg csak keserű rángás nem húzódott át a szá­ja­­szögletében, míg csa­k szemét el nem lepte a könny... — Hol van a nyárfám? A lány ezalatt beszélt az öreggel. Vissza­jött. Rátette kezét a fiú karjára. — Kivágták két éve őket__ A fiú megtántorodott. KIS ÚJSÁG Amerikai karácsony Az újvilágban a karácsonyt hangos izgal­mak közepette ülik meg. A newyorki utcá­kon tréfás léggömbökkel vonul fel az ün­neplő tömeg. Estig alig szólt. A vasúti vendéglő kertjé­ben várták meg a vonalat. A lánynak alt hangja volt és szépen beszélt. Jól esett hall­gatni őt. Ezt a kedves, asszonyos-anyás hangot... Visszafelé, a vonatban, hangos, vidám, éneklőkedvű volt mindenki. Idegenek ittak brúdert és üvegből exeltek. Üvegek és demi­­zsonok ontották a páratlan zajnatú elő­­hegyit, Dunántúl legjobb borait. Énekeltek. Felszabadult, boldog egy napra megelégedett, rokont, barátot látott, testvért, szülőt ölelt, jó egyszerű emberek. És ők,ketten. A költő és a szőke, idegen leány, aki egy horpadozó sírt virágozni jött erre az útra . .. Eszükbe jutott, hogy még egymás nevét sem tudják. A fiú nem akart udvariaskodva meghajolni, formailag bemutatkozni most, mert valami álomszerű varázslatot érzett magán és egy szebb, hangulatos színvallást szeretett volna. Hirtelen öltettel odaadta a lánynak az újságot, amit reggel vett Nézze — mondta —, három vers van itt, ezen az oldalon. A legfelsőt nézze csak, az vagyok én. A leány elpirult. Mosolyogva mutatott az alsó vers alá írott névre: — Ez ,pedig én! A fiú lassan emlékezni kezdett. Nem csak a vers alá írott névre, hanem most már a leány arcára is. A színházi lapban látta nem­rég. És a leány verseire is emlékezett... — Éva, hát maga az, maga az, Éva? Most mind a ketten szinte­­gy­szerre be­széltek: gyermekkorról, életről, magukról, könyvekről, versekről. Egy percnek tűnt Kelenföldig az út. Ott ki­szálltak. Amikor a budai dunaparton, Éva lakása elé érkeztek, a fiú zavartan mondta: — Maga olyan__Olyan, mint az én nyár­fám, Évái — És melegre gyúrott szemekkel nézett rá. Éjfél elmúlt. A fiú egy padra mu­lato­tt: — Csak még öt percig, Éva ... Fél egykor búcsúztak el. És akkor már azt is tudták, bár még nem beszéltek róla, hogy majd összeteszik apró filléreiket és gyorsan jegyet váltanak majd és felülnek együtt arra a vonalra, amelyet a külső, aki szerette a régi és jól bevált hasonlatokat, az „Éter vo­nalának" nevezett. — Mai tempó — mondta Éva nővére, ami­kor az álmából felébredve, mosolygó-korho­lón végighallgatott mindent — Jól érezte magát, fiatal úr? — kérdezte az öreg házmester, a kapukulccsal zörögve. — Szép nap volt, de a legszebb egy be­szélő nyárfa volt, Pista bácsi... Szondy Margit. ELHIBÁZOTT ÉLET Baljós csillagzat megrónia jegyében Pánidnak élén kellett megszületnem, Hogy mindhalálig szomorún regéljem, Mint hordom mind e föld gyászát szí­­vemben! Csalódásoknak böjtös pusztaságán Mint kell epedve várnom mindhiába, A szenve­dőkkel hogy majd síkra szállván Új, jobb kort hoznánk e romlott világra! S hol mást sem­ lesz a sors csak úgy cse­rrél fel Utolsókat meg elsőket szü­netien Jaj, azt sem tu­dom, müyen bűnömért kell Egy elhibázott élettel fizetnem. TELEKES BÉLA VII

Next