Kis Ujság, 1936. március (49. évfolyam, 51-75. szám)

1936-03-01 / 51. szám

3 Márton József­né drámai vallomása —'­"Borbély Lacika haláláról Gyilkosság ? — Véletlen !—. Gondatlanság ? Szombaton délután két órakor a fekiyi­­tányság bűnügyi osztályának emelésén egy 40—45 év körüli, fekete prémeskabátos, ki­sírt szemű nőt vezetett végig a rendőr. Támogatni kellett az asszonyt, akit az áju­lás környékezett. Gondatlanságból okozott gyermekülés bűntette miatt tartóztatták le és vitték a rendőrség őrizetes cellájába, hogy onnan az ügyészség Markó­ utcai fogházába szállítsák. Szörnyű bűncselekmény miatt került öz­vegy Márton Józsefné a rendőrségre. Pest­­szenterzsébetről hozták be a detektívek, a Rigó­ utca 22. számú házból. Azzal gyanúsították, hogy a négyhóna­­­­pos Borbély Lacikát megölte és a cse­csemő holttestét elrejtette. Kihallgatása alkalmával özvegy Márton Jó­zsefné tagadta, hogy meggyilkolta volna a gyermeket, csupán annyit volt hajlandó be­ismerni, hogy a gondatlansága okozta a fiúcska halálát. Érdekes előzménye volt ennek a megdöb­bentő bűnügynek. Borbély Margit az el­múlt év áprilisában fiúgyermeknek adott életet. A leányanya, akinek nem volt állása, a gyermekszülés után kétségbeesetten, gon­doktól gyötörten kereste fel régi ismerősét, özvegy Márton Józsefnét, akit arra kért, hogy vegye gondjaiba a kisbabáját, mert nem tud vele mit kezdeni. déltől sem akarnak munkát adni, mert mindenütt azt kérdik: „Mi lesz a gyermeké­vel?" Ezért kérem, vegye magához a kicsit és vigyázzon rá addig, amíg álláshoz jutok és fedezhetem a költségeit... Talán meg­segít a jó Isten ... özvegy Márton Józsefné magára vállalta a kis Borbély Lacika gondozását. A gyermek édesanyja közben állást kapott, a románok által megszállt Erdélybe utazott. Félévvel későbben visszajött Pestszenterzsébetre, hogy a gyermekét meglátogassa. — A Lacika vidéken van az egyik roko­nomnál — mondotta Mártonné. — Beteg volt és az orvosok azt mondották, hogy a vidéki levegő jót tesz majd neki. Borbély Margit hálálkodva köszönte meg a pestszenterzsébeti asszony jóságát és a megtakarított pénzét nála hagyta neveltetési költség címén. Két hónap elteltével ismét hazajött Erdélyből a kis Lacika édesanyja. Most sem találta meg Mártonné rigó utcai lakásán a fiacskáját. Az özvegyasszony újabb kifogást mondott, amelyet olyan meg­győzően adott elő, hogy Borbély Margit megnyugodva utazott vissza ismét szolgálati helyére. Múlt az idő, Borbély Margit névtelen levelet kapott Pestszenterzsébetről, amelyben közöl­ték vele, hogy gyermekét még a múlt év nyarán meggyilkolták. A fiatal anya őrjöngő kétségbeeséssel sietett a főkapitányságra, ahol előadta pa­naszát. A megdöbbentő közlés után detektívek mentek ki a főkapitányságról özvegy Márton Józsefné pestszenterzsébeti lakására, ahon­nan bekísérték a megrémült asszonyt a rend­őrségre. Kihallgatták, megkérdezték tőle, hogy kinél van Borbély­­Margit gyermeke. Márton Józsefné zokogni kezdett. Össze­függéstelenül válaszolt a hozzáintézett kér­désekre, majd töredelmes vallomást tett. — A Lacika még a múlt év nyarán meghalt és a holttestét a Királyerdőnél bedobtam a Dunába ... — Úgy szerettem a Lacikát, — mondotta — mintha a saját gyermekem lett volna. Gondját viseltem, ápoltam, az anyja sem bánhatott vele jobban. Szegény asszony va­­­gyok, albérlőket tartok, ebből élek. Egy este, amikor a Lacika rosszalkodott, kivittem őt kamrába, távol a lakástól, hogy ne hallják az albérlőim a sírását. — Reggel kimentem a fiúcskáért, —­ foly­tatta vallomását özvegy Márton Józsefné­­l, holtan találtam. — Szinte magamon kívül csomagoltam­ egy ruhába, majd kimentem vele a haj­­­nali órákban a Dunához és ott ledob-­­tam a vizbe ... özvegy Márton Józsefné kihallgatása köz­ben rosszul lett. Vízzel térítették magához, majd beismerő vallomása után kihirdették előtte a bűnügyi osztály vezetőjének vég­zését. Gondatlanságból okozott emberölés bűn­­tette címén letartóztatták. A nyomozás tovább folyik természetesen a tragikus körülmények között elhúnyt Bor­bély Lacika halála ügyében. Akar állandóan fiatalnak látszani ? Próbálja ki ezt a módszert! Esténként •-mossa arcát a L­ETO­N-sagppan krémszerű habjával. E gyengéden ható krémes habot hagyja arcán néhány másodpercig. Utána öblítse le­ bő, meleg vízzel, majd közvetlenül rn­deg vízzel. Ez az egész. Másnap reggel friss, bársonyosan üde arc fogja a tükörben moso­lyogva üdvözölni. Ezen módszer segítségével napról-napra kellemes meglepetéssel fogja ész­lelni arcbőrének feltűnő javulását és rövid időn belül szert tesz az annyira irigyelt hamvas leányos tevitre. Beszerezhető a szaküzletekben, 96 fillérért. Főraktár: HUNNIA-gyógyszertár. Budapest, VII., Erzsébet­ körút 56. szám. Gömbös Gyula gimnazista kislányának Gömbös Dórának nagy sikere­­ a színpadon Ritkán vonz manapság Budapesten színpadi produkció nagyobb és előkelőbb közönséget, mint amilyen szombati, délután fél hat óra­kor a Baár-Madas leány­líceumban megjelent. Az előkelő Lorántffy Zsuzsanna­ úti leánygim­náziumban és internátusban szombaton délután félhatórai kezdettel Szigligeti Ede örökbecsű vígjátékét a Liliomfit játszották el az intézet növendékei. Kipirult arcú, drukkoló kisleányok várták a kulisszák mögött jelenésüket. De talán még náluk is jobban drukkoltak a szülők, akik gyermekük első színpadi szereplését nézték végig. A szülök soraiban nem kisebb ember is helyet foglalt, mint Gömbös Gyula, Magyaror­szág miniszterelnöke. Nagy külpolitikai tárgya­lásainál és a parlament viharaiban sem lehe­tett volna izgatottabb, mint most, mikor kis­leányának Gömbös Dórának sikeréről volt szó. A kisleányok által előadott darab női főszere­pét ugyanis a miniszterelnök hetedik gimna­zista leánya alakította. A miniszterelnök gyak­ran tekintett a színlapra, amelyen a darab Mariska nevű szereplőjének neve után ott állt az alakító neve is: Gömbös Dóra. A nézőkö­zönség soraiban Króman Bálint vallás- és köz­­oktatásügyi miniszter, Darányi Kálmán föld­­mívelési miniszter és­ Tahy László miniszter­elnökségi államtitkár is helyet foglalt. Megkezdődött az előadás, feltűnt a színpa­don Liliomfi, akit egy szép fekete kisleány, Pólya Katalin, Pólya Tibor festőművész leánya személyesített meg. Szelleműt, a vidám vidéki ripacsot Kispéczy Zsuzsanna, egy gyáros leány­kája játszotta viharos derültségeket keltve. A legnagyobb tapsot azonban a finom megjelenésű Gömbös Dóra kapta, amikor megjelent a szín­padon és eleinte kissé elfogódott hangon be­szélni kezdett, percekig zúgott a taps. Bajor Gizi is megirigyelhette volna érte. Gömbös miniszterelnököt láthatóan megha­totta kisleányának nagy sikere. Előadás után, amely mindvégig a legkedvesebb hangulatban folyt le, a darab hősnőjének, Gömbös Dórának két miniszter és egy államtitkár gratulált. A legmelegebben azonban a miniszterelnök gra­tulált kisleányának. Ellobban a mécses Elbeszélés, írta Derecskey Imre A búboskemence az utolsó meleget adta ki magából. Valamikor kora délután tettek rá utoljára néhány fatönköt, amely sokáig ég és estéiig jól eltartja a meleget, amíg az ember hazajön a munkából. Így szokták mindig . . . Ilyenkor aztán az átfúzött hátát nekitámasztja a meleg padkának, közben megbeszélik a napi dolgokat, aztán az asszony mindkettőjüknek megveti az ágyat és mire a templom harangja estéli imádságra kondul, ők már mindig el­­pihennek. így folyt az életük rendje és alig volt nap, hogy megszokásuktól eltértek volna. Egyszer azonban minden megváltozott. Persze, hogy megváltozott, amikor a falu egyik házához azt a nagy örömet hozta a posta messze Amerikából, hogy hazajön a gye­rek. A Ragó János hazajön. Családostól érke­zik, merthogy azóta odakint már családot ala­pított, van két apró gyereke is és most mind­nyájan haza látogatnak az ősi házba .. .■­. Így szólt a rövid híradás. És ha ők már megjönn,­nek, mit lehet tudni, hogy nem jön-e velük a Pista is. Hiszen együtt mentek, együtt indul­tak a mérhetetlen nagy útra és hátha együtt térnek haza is. Az anya virrasztóit. Az ember már régen az igazak álmát aludta a konyha szögletében, de gyakran felébredt. Többször, mint máskor. Nyugtalan volt az álma. —Feküdj már le, anya, — mondta mindig, amikor megfordult a másik oldalára. — Meg­lásd, úgyse jön. Az asszony azonban tovább reménykedett. — Csak aludj. Én megvárom, amíg befut a vonat. Hátha • • Istenem,, hátha... Hátha a Pista is megérkezik. Hiszen mindig azt mondta, hogy együtt jön majd haza a Já­nossal. Az ember tovább aludt. Éjfél felé járt. Mély­séges csend ült a házak fölött, csak egy kutya vakkantott néha-néha, amikor valami mozgást észlelt. Már mindenki elpihent, csak a Ragóék szemben lévő ablaka volt világos. Néha belülről árnyék vetődött az ablakukra, látszott, hogy kerülnek-fordulnak a szobában. Sütkéreztek és rakták a tüzet, hogy jó ételre és jó melegre érkezzen a János. Megérdemli. Annyi év után végre hazajön és talán nem is megy már el többet sohasem. Minek is? Elég volt már olyan sok esztendeig távol lenni. Hi­szen ott se jobb. Az Isten itthon is kirendeli a mindennapi betévőt, más pedig mi kell még? De a Ragó János is, meg a Pista is többet akart. Valakitől hallották tán, hogy túl a ten­geren jobb világ jár a szegény emberre és egy napon elindultak, hogy ők is menjenek a lobbi sok tízezer kivándorlóval, akik az Óceánok hátán ringó hajók fedélzetközében remegő szívvel igyekeztek új hazát keresni. De régen elment a két gyerek, boldog Isten, de nagyon régen. Tíz esztendeje lesz aratáskor, vagy­ talált tizenegy is már ... Vonat füttye hasított a csendbe. Az asszony felfigyelt, magára kapta a kendőjét és kisza­ladt. Ott volt az állomás a kertjük végében, nem­ sok időbe telt, amíg beértek az érkezők. Nagy volt az öröm Ragóéknál. Sírtak is, nevettek is, ölelték, csókolták egymást és alig vették észre, hogy tőlük néhány lépésre is áll egy asszony: a Pista gyerek anyja. Beszéltek néhány szót, aztán az asszony visszakullogott, haza, szomorúan és egyedül. Az ember ébren volt. Az asszony a szemét törülgette. — Nem jött. Beszéltem a Jánossal, azt mondta, hogy beteg. Beteg a Pista. Az ember felült. — Mi baja van? Az asszony sírt: — Elkapta a gepszit. Karját törte... Sebbe ment az olaj... Vérmérgezés... Súlyosan, tompán kongtak a szavai. Aztán kis reménykedéssel még azt mondta: — Majd megsegíti tán a jó Isten. Aztán ő is hazajön, mihelyt meggyógyul. Hiszen, ha igaz, nincs komoly baja... A János mondta... Valóban így mondta. Pedig Ragó János tudta, hogy a Pista bizony komoly beteg. De azért vigasztalta az anyját. Mit is keserítse még jobban szegény asszonyt, amikor az anya­szív úgyis más, mint a többi ember szíve... Az ember hallgatott. Elnézett a semmibe. Súlyos, nagy gondolatai lehettek, mert akkor van az embernek ilyen szótlanul busongó han­gulata. Csend volt. Az asszony az almáriumon rakosgatott. Meg­igazította a Szűz Mária képet és mellé tette a Pista fényképét jobbról is, balról is. Az egyik egy katonakori képe, amelyik régebbről való, a másik meg a legújabb fotográfia, amit már Amerikából küldött. A Szűz Mária képe elé odatette az örökmécsest, de úgy, hogy 1. gyerek képét is jól megvilágította. — Szegény Pista, — mondta maga elé. Aztán az emberhez fordult: — Hova tetted az olajat? Pislog a mécses Önteni kéne rá. Az ember felült az ágyban. — A kamrában van. Holnapig talán kitart. Majd reggel öntök bele. Aztán elhallgattak. Az éjszaka szunnyadt fe­lettük. Szél rázta meg az ablakot, úgy tetszett, mintha kopogtattak volna. Odanéztek. De egyik se szólt. Tudták, hogy csak a szél zör­getett ... Az asszony összekulcsolta a kezét és imád­kozott. A fiáért imádkozott és észre sem vette, hogy az almáriumon, a Pista fényképe előtt, egy utolsót lobbant az örökmécses... KIS ÚJSÁG Vasárnap, 1936 március 1­1 idlWmlA aieRi­eH JL Magyarország bíboros főpapja, az eszter­­gomi hercegprímás nagyböjti szózata valós­­ággal az élet dicshimnusza. Sajátságos módra nincsen ebben a nagyböjti szózatban a hamvazószerdák bűnbánó szomorúsága és vigasztalan epekedése, hanem mintha a húsvéti örömök beteljesülése fürösztené és sugározná át ragyogó életigenléssel, kije­lentve, hogy az élet az Isten legszebb, leg­­becsesebb ajándéka. Annyira becses, hogy szinte független tőlünk éppen úgy a kezdete, mint a vége, amiről valóban azt mondhatjuk a szenttel: „az Isten adta, az Isten elvette", aki azt is kifejezi, hogy nincsen jogunk a megrövidítésére, mint ahogyan nem rövidít­­tetünk meg egy olyan kincset, amit csak kezelésre bíztak reánk a visszakérésig.­­ Ellentétben azzal az egyoldalú felfogással, amintha Krisztus csak az élet szomorúságát­­képviselte volna a földön — a főpapi szózat­­szerint ha ő maga a „fájdalmak embere" is volt, de egyben ő volt maga az élet igazi szépségének örök mestere is. — Mert — úgymond — szerette a szép természetet s tanítványaitól azt kívánta, hogy vidámak legyenek, mint a násznép, mikor köztük van a vőlegény. Ha valaki csak siralmat, tövist és felhőt látna az életben — mondja tovább a nagy­böjti szózat —, az csak rút hálátlanság volna a jóságos teremtő ellen. Valóban sosem kaphatott volna a magyar élet erősítőbb balzsamot a maga tikkadt éle­tére, ennek felfrissítésére és megerősítésére, mint éppen most. Amikor oly nagy mohó­sággal akarják a szegénység szemét bekötni s elhitetni vele, hogy az élet legszebb erénye a lemondás és a szenvedés. Vájjon el lehet-e hinni tiszta lélekkel és meggyőződéssel, hogy az Isten, aki a hit és vallás tanai szerint, a tulajdon képére terem­tette az embert s akinek odaadta tulajdonul a földet, hogy gazdálkodjék és boldoguljon rajta, hogy e sok jóság és áldás mellett gyö­nyörűségét lelné az ember végtelen szenvedé­sében és kárhozatában? Amely szenvedés és kárhozat annál fájdalmasabb, mert egy­oldalú. Egyik embernek teli marokkal szórja az élet a maga javait, míg a másikról borza­­lman ma­ halljuk, hogy mint hordja az istálló­ból a korpát, hogy ennivalót tudjon adni apró családjának, ha nem is táplálásra, de legalább is az éhség állati érzetének elnyo­mására. Mi teszi ezt? Egyrészt a közöny, amelyről a belügyminniszter legutóbbi nyilatkozata eléggé lerántotta­­a leplet, hogy a maga mez­telenségében táruljon elénk a nyomorúság és nélkülözés, másrészt a felfuvalkodott gőg, amely úgy halad el a magyar szegénység mellett, mintha semmi közösséget nem akarna ezzel vállalni, mintha csak bosszan­taná, hogyan merészkedik ez folyton a szeme elé, hogy rongyaival, belső láztól égő tekin­tetével megrontsa az ő életörömét? — Soha a magyar közéletben nem tom­bolt még úgy az önimádat, mint éppen nap­jainkban, — mondja egy előadás keretében egyik kormánypárti képviselő, vázolva azt a mohóságot és sietséget, amellyel korunk „nagyjai“ megörökíteni sietnek porhüvelyü­ket, hol olajban, hol márványban, képben és szobrokban, mintha csak attól tartanának, hogy a „hálás utókor“ nem igen fog meg­emlékezni róluk. Hát hogy e téren is bizto­sítsák magukat, sietnek kiutalni maguknak egy kis részletet az „örökkévalóságból“ — persze lehetőleg államköltségen. Pedig mennyire könnyebb és biztosabb volna, ha félelmüket a gyors elmúlástól csele­kedeteikkel oltogatnák és enyhítenék. Hiszen a mai magyar élet olyan sok és jó alkalmat szolgáltat ehhez. Egyik részen az óriási, milliós hasznok, a másik részen a tengődés munka és kenyér nélkül. Egyik részen a kacaj és dinom­­dánom, a másik oldalon az ökrök jászolából kilopkodott takarmánycukor, hogy legyen mivel „megédesíteni" az átkozottan keserűvé vált emberi életet. És erre még azt merik mondani, hogy ez az Isten akarata. Most a főpapi szózat süti erre a kárhozatos hazug­ságra az igazság pecsétjét, megmondván az igazságot, hogy: — Az Isten akarata a boldog ember. S mi keresztezi ezt az isteni akaratot? Az önzés. Az emberi önzés. Kőrösparti 1

Next