Kis Ujság, 1936. április (49. évfolyam, 76-98. szám)

1936-04-01 / 76. szám

2 Vágta Akaratlanul is eszünkbe jut a gyors­­talpaló, amely oly büszkén hirdeti a maga munkájának a gyorsaságát. Az országgyűlés is erre az útra tért s egy igazi huszáros vágtával elvágta a hosszú vita szálait s nem is egészen két ülésen végzett a telepítési javaslat részletes tárgyalásával. A benyújtott javítások, módosítások egy mi­niszteri fejbiccentésre oda kerültek, ahova a halvaszületett gyermek hullája — a fele­dés temetőjének ama kuckójába, ahol már nem érvényes a „Feltámadunk”1. Mert itt az ilyen módosító javaslatok sorsában valóban nincsen, feltámadás. Ez a vágta, ez a rohanó iram —ha őszin­ték akarunk lenni —, amennyire nyugtala­nító, éppen olyan érthetetlen is. Nincsen indoka, ha csak azt nem fogad­juk el annak, hogy a csaknem egyhónapi szünet és vakáció pillanataiból a törvény­hozó urak nem akartak elvonni egyetlen egyet is fölösleges vitákra és meddő szó­csatákra. Az érdeklődés is megcsappant már, a húsvét előszele csak úgy megzavarta a tör­vényhozó­ urakat, akárcsak a vidéki diáko­kat, akiket ilyenkor már csábít az otthon sült kalácsa és sonkaillata. De mintha ez a gyors lepergése a filmnek valami kesernyés ízt hagyna a szánkban. És ezt csak fokozza az a felsóhajtás, ami Da­rányi Kálmán miniszter alakéról fakadt fel a vitát bezáró felszólaláskor, önkénytelenül, vagy tudatosan? Mert csodálatosan sok ma­gyar panaszlás volt belesűrítve abba az egyet­len mondatba, hogy: — Egészen más irányt vehetett volna a föld kérdése nálunk s korántsem lehetett volna ilyen­­súlyossá ez a kérdés, ha a Darányi Ignác telepítési javaslata törvénnyé válhatott volna. Talán az ország sorsa is másmiként alakult volna ez esetben. Szomorú, fájdalmas suhintás ez a múlt politikájának bája, rövidlátó, társadalmi és szociális bajoktól elzárkózó, az élettel kap­csolatot nem tartó mulasztásai felett. Milyen végzet és milyen kárhozatos lecke ez ama szűkkeblűség felé, amely a szaporodó népes­ség föld után sóvárgő vágyakozását nem értette meg s amely nem volt hajlandó föl­det adni még jó pénzért sem a maga fajtájá­nak, hogy, a, sorsforduló után idegen nációk kezéig kevíitjen"­:­a féltett kincs s­optáns­­perek? ^cíffémjStéji^ng keresztül és djéavis»ná a tulajdonos a veszett fejsze — nyelét. Csak önmagát tisztelte volna­­ meg a tör­vényhozás, ha a magyar agrártársadalom s a magyar föld sorsa ezúttal jobban érdekelte volna , ha annak a javaslatnak a tárgya­lása, amelyről önmaga hirdette, hogy új ezredév alapköveit akarja általa lerakni, nem üres és tátongó padsorok közönyébe fullad, hanem az érdeklődés hullámai leg­alább is annyira feszítik itt is az érdeklődés vitorláit, mint mikor egy-egy személyes ter­mészetű ügyről esik szó. Előre meg merjük jósolni, hogy a másik érdekelt fél — a nagybirtok —, amelynek a földet ennek a 35 ezer embernek majd adnia kell, egységes frontban fogja a felsőházban a maga érdekeit képviselni és megszólaltatni. Mussolini — miután a római tárgyalások hivatalos része lezajlott s a szerződések aktáira ráhullt a hintőpor — nem engedte elmúlni az alkalmat, hogy a magyar minisz­terelnöknek meg ne mutassa életének fö al­kotását, alkotó tehetségének fö büszkeségét: Littoriát, a mocsarak, a moszkitók évszáza­dos telepén épült hatalmas, modern, százezer lakosú várost. Vájjon mit érezhetett a magyar miniszter­elnök, amikor az élniakarásnak ezt a szinte emberfeletti megnyilvánulását látta s mikor Új vasúti kocsijának, a Lél-nek ablakából meglátta azt a várost,­­ amit Mussolini kor­­­nányrajutásakor megígért nemzetének, hogy sokkal többet valósítson meg, mint ameny­­nyire ígérete és programja volta s­épen köte­lezte. Talán ugyanabban az időben, amikor Lit­­­éria felé robogott a magyar vonat 140 kilo­méteres sebességgel, ugyanakkor csapott össze -e a jelenlegi és a volt földmívelési mi­niszter a Házban azon a kérdésen, vájjon lehet-e ezer új falut építeni, mikor a volt miniszter csak tizet szeretett volna, de még az egyig sem jutott el. S míg a Dúcénak megadatott a szerencse, hogy új városok egész sorát lássa kikelni a pontiuszi mocsarak ingoványaiból, addig ná­lunk nem csak hogy újak nem keletkeznek, de fő­ég a meglévő 3500 község is a nyomor és a reménytelenség mocsarába süpped. Történelmi hivatást töltene be a kormány, ha reformjavaslataival ezt a süllyedő folya­matot megállítani és a virágzás irányába te­lelni sikerülne. . . " De­ ezt — sajnos — nem lehet vágtákkal elégni. Lassú, odaadó, elmélyedő munka kell hozzá. * Kőrösparti Tisztességtelen verseny abba­hagyására kötelezte a törvényszék az Első Budapesti Gőzmalom Részvénytársaságot Székesfehérvárról jelenti a Kis Újság tu­dósítója. Egy éve folyó per fejeződött be kedden a székesfehérvári törvényszéken. Müller Mihály kápolnásnyéki malomtulaj­donos 1935 februárjában indította a kerese­tet az Első Budapesti Gőzmalom Rt. ellen tisztességtelen verseny abbahagyása végett. Eredetileg csak azt sérelmezte­: Müller, hogy a gőzmalom kápolnásnyéki cseretelepének alkalmazottai róla valótlanul azt állítják, hogy becsapja az őrlőközönséget. Az első tárgyalásig kiderült, hogy a ká­­polnásnyéki telep követi azt el, amivel Mül­­leréket vádolja: kevesebb őrleményt ad ki, mint ameny­nyit az őrlési cédulán kiadottnak fel­tüntet. Tavaly ősszel még jobban bővült a per anyaga. Most már azt is panaszolta, a ma­­lomtulajdonos, hogy az Első Budapesti Gőzmalom Rt. emberei a cseretelep őrlemé­nyeit valótlanul feldícsérik, jobbnak hirde­tik, mint az ő lisztjét. Az őröltetőket az ut­cán leszólítják és a cseretelepre próbálják terelni, végül pedig a rendeletek kijátszásával az őrlemé­nyeket is átcserélgetik. Bochkor Gyula tanácselnök kedden hirde­tett ítéletet ez ügyben. A bíróság eltiltotta az Első Budapesti Gőzmalom Részvénytársaságot eseten­kénti bírság terhével attól, hogy alkal­mazottai azt állítsák, hogy Müller Mi­hály becsapja az őröltetőket és keve­sebb lisztet ad ki, mint amennyit fel­tüntet. Eltiltotta attól is, hogy az alkalmazottak azt­­ állítsák, hogy szebb és jobb lisztet ad ki, mint Müller Mihály és végül, hogy az utcán állítsák meg az őröltetőket és igyekezzenek őket a cseretelepre terelni. Ezért a bíróság 600 pengő kárt megálla­píthatónak látott és kötelezte az Első Bu­dapesti Gőzmalom Részvénytársaságot a kár megtérítésére, továbbá mintegy 1200 pengő perköltség megfizetésére is. A bíró­ság elrendelte azt is, ami igen ritkán törté­nik, hogy az ítéletet az alperes költségére egy szaklapban közzétegyék. A súlyhiány és őrlési csere tekintetében az volt a bíróság álláspontja, hogy az való­ság esetén sem tisztességtelen verseny, ha­nem büntetőszabályokba ütközik. ­r­if TJ •• «* •• Bozszke promé Elbeszélés, írta Vámos Istvánné Éppen az ebédnél találtam őket, amikor benyitottam.­­Az ebédnél, ami egy lábas hé­jában főtt krumpliból állt. Sehol egy falatka kenyeret, egy darabka húst, de még csak egy savanyú paprikát sem tudtam felfedezni a kisznndeszkákból összetákolt egyszerű asz­­talon. Nem volt ott semmi egyéb, mint az a pár darab párolgó krumpli, amelyre most nyolc éhes ember függesztené várakozón a tekintetét. Idegen voltam ott. A késő, hideg ősz da­cára, munkakeresés céljából jártam az or­szágutakat és kerestem fel a közbeeső fal­vakat, városokat. Egy pohár friss vízért tér­tem be ebbe a házba, mely ezúttal legelső­nek az utamba akadt. De most nem tudtam szóhoz jutni. A hang megakadt a torkomon és némán álltam meg az ajtó mellett, nézve ezt a kiáltó nyomorúságot, amely felém áradt. öt apró, ványadt kis­gyermek állt az asz­tali körül. Testükről rongyokban lógott a ruha, az arcuk beesett, halovány. Most néma csendben, szinte áhítattal álltak az asztal mellett és várták az­ ebéd kiosztását. Ügyet sem vetettek rám, annyira lekötötte őket a gondolat, vájjon hány krumpli jut egynek, egynek? Az édesanyjuk megtört, sovány kis asz­­szony. Szintén ott állt az asztal mellett és koravén arcán valami fáradt mosolyféle, va­lami le nem írható fájdalmas vonaglás fu­tott keresztül, amint­­ végig néz­ett az éhes gyermekeken. Majd a tekintete sokat mon­­dóan kapcsolódott össze a férjééve­l, aki a gyermekek háta mögött állt. Egyikük sem szólt egy árva szót sem. De a szemüknek ez az összevillanása a fájdalom leghango­sabb kitörésénél is többet mondott. Még tizenhat-tzehét évesnek látszó fiatal leány állt az apa mellett, aki hozzám lépett és megkérdezte, mit óhajtok. Közben az édesanya kiosztotta az ebédet. — Böske, Jóska — szólt a legkisebbikhez —, ti ketten kaptok három krumplit. Mert ti még nem jártok az iskolába, nektek nem kell erő a tanuláshoz. És szépen elvágta a ha­rmadik krumplit kétfelé. Látszólag nem törődve azzal, hogy a kicsinyek szája veszedelmesen lefele gör­bül. A nagyobbak két krumplit kaptak fejen­ként. Mert nekik nincsen meleg cipő, meleg ruha. Pedig tél van és, messze van az is­kola. A lábos fenekén maradt még három krumpli. Ezt megette az a három felnőtt. Az afya, az anya és a tizenhétéves nagy leány, aki eddig szolgált Pesten, de most hosszabb betegség után, mint lábadozó be­teg jött haza üdülni a szüleihez! A kétéves Böske, aki legkisebb volt a gyerekek között, szepegve állt a sarokba és elégedetlen, durcás arccal nézegette a kezé­ben lévő másfél krumplit. Meg-megforgatta kis ökleiben,­­ meg-megnézegette jobbról is, balról is s közben egyre ezt mondogatta: — Nekem ez nem toll!... Mert ez csöpte!... Nadon tevész!... Ám a többiek nem igen törődtek vele, mert mindegyik mohón falta a maga por­cióját. Csupán az édesanya osztotta meg vele a ráeső egy szem krumplit. A kis telhe­tetlennel. Én, aki pedig ekkorra már sok földőt, sok falut bejártam hosszú vándorlásaim alatt, de ekkora nyomorúságot még álmomban sem láttam, szótlanul kibontottam a batyumat és tartalmát odatettem az asztalra. Egy kő­kenyér ... kis hurka...­ szalonna... és más efféle volt benne, amit jószívű emberek adtak az úton, a munkanélküli vándornak. Amikor a durcás kisleány meglátta az asztalra rakott elemózsiát, nagy, dióbarna szém­eit kerekre felnyitotta és álmélkodó csodálkozással totyogott az asztalhoz mindig közelebb.­­ — Jé! — kiáltotta lelkendezve. És hamar bekapta a krumplit, hogy azután összecsap­hassa a kezeit. Majd gyorsan lenyelve azt, ujjongó hangon folytatta. — Tenél ! . . . Hah­a!... Husita!... — m­ajd hirtelen el­hallgatott. Felém fordult és az örömtől csil­logó szemeit, hirtelen támadt aggodalommal emelte rám. Vékony kisgyermek hangjában a félelemnek olyan megdöbbentő ereje bujt m­eg, hogy a szívem összeszorult. — Teszét mondani, ez moszt már idazán miént? ... Ész észt moszt mindet med isz szabad enni?!... Idazán?!... . Nem tudtam felelni neki. Csak a fejemmel intettem igent. Annyira összeszorította szíve­met a gondolat. — Istenem, milyen nagy öröm ennek az ártatlan kisgyermeknek, hogy néhány jó fa­lutól lát az asztalon. Milyen boldoggá teszi az, ha néha igazán jóllakhat szegényke. Mikor az utolsó morzsa is elfogyott, a szülők könnyes szemekkel köszönték meg s a gyermekek hálás szívvel, a jóllakottság jóleső érzetével mondtak egymásután kö­szönetet. A kis Böske boldogságtól sugárzó arccal totyogott oda hozzám. Kicsi, vézna kis karjaival átfonta a térdeimet és úgy mondta.. . Bácsita, jó tisz bácsi... Adta ze­­nélt... hustát... Husi­tát... Bözsite tisz­tán, celeti isz a jó tisz bácsi... KIS ÚJSÁG wm~f 1 Állandó készültségben van a magyarországi biztosítószakma a Phönix bácsi nehézségei óta A magyar közgazdasági és pénzügyi világ napok óta a Phönix Életbiztosító Társaság bécsi központjának és prágai fiókjának ese­tével foglalkozik. Az osztrák kormánynak kellett beavatkoznia, hogy a biztosítóintézetet hirtelen és hatékony segítséggel egyensúly­ban tartsa, ami a jelek szerint sikerült. Ugyanekkor élénken tárgyalják, hogy a Phönix budapesti fiókintézete , érezni fog-e valamit a megrázkódtatásból, avagy -simán, fjfüggetl«pülfiaktált­s»egy*s «nél­­történt*- sittben, dolgozik tovább. Sajnos, itt­­ Budapesten némi csend, honol, ahelyett, hogy a várható megnyugtatás elhangoznék. A Kis Újság munkatársa igen komoly kö­rökből azt az értesülést szerezte, hogy a Phönix budapesti, illetve magyar­­országi működése meglehetősen függet­lenül folyt már 1923 óta. Ugyanis ebben az évben a magyar kormány komoly intézkedéseket foganatosított a biz­tosítószakmában. Elmondhatjuk, hogy a ma­gyar kormány már 13 évvel ezelőtt életbe­lépt­etett olyan védőintézkedéseket, amilyene­ket az osztrák és a­­ cseh kormány részben grást rendelt el a Phönix esetével kapcsolat­ban, részben pedig — a jelek erre vallanak — ezután fog sürgősen életbeléptetni. A ma­gyar felügyelő hatóság valamennyi biztosító­­intézet­­ díjtartalékaira figyelmet fordított és ha kellett, olykor­­* beavatkozott a nagyközönség érdekében annál is inkább'' "m­ert" az életbiztosításokkal kapcsolatban - szörfölött fájdalmas meglepeté­sek érték a magyar közönséget. Tudnunk kell, hogy az országban működő biztosítóintézetek kerzeiben dolgoznak, amely­nek egyik tagja a Phönix. A hivatalos szerv, a BIOSz, amióta a bécsi eset kipattant, már négy ülést tartott.­­ Ezeken az üléseken Gergely Tódor elnökölt. Hoztak is határozatot, amelynek lényege, hogy mindent elkövetnek, nehogy a bécsi eset hullámai ,,bármily vonatkozásban" érez­hetőek legyenek nálunk, még a Phönix ma­gyarországi fiókjával összefüggésben se le­gyen rendellenesség. Ebben a tekintetben Szerda, 1036 április 1 egyébként a BIOSz ülésén résztvett vezető emberek hír szerint nagyon optimisták, mert szerintük a Phönix budapesti fiókja szabály szerint és alapos biztosítással tartalékolt. Legfőképen a Phönix budapesti bérházvéte­­leire hivatkoznak, amelyek igen szerencsé­seknek látszanak és nagy jövedelmet hajta­nak. A Phönix magyarországi ingatlanai ma 8—10 millió pengőre értékelhetők. Ugyanekkor a Phönixnek a pénzintézeteknél elhelyezett kamatozó követelései elérték a 0 millió pengőt. A budapesti fiók érték­papírjai, hír szerint, jelenleg 10 millió pengő körül mozognak. Meg kell jegyeznünk, hogy ugyanekkor a Phönix magyarországi alaptőkéjét feltűnően csekély összegben állapították meg, ellenben minduntalan a bécsi anyaintézet 4 millió schilling alaptőké­jére utaltak. Most, minden attól függ, hogy a Phönix vetélytársai miként viselkednek a velük szemben mindig szolid alapon dolgozó biz­tosítóintézettel? Abban az esetben, ha a konkurrens ügynökök és egyéb alkalmazottak, a vidékre kiviszik a Phönix bécsi esetét, esetleg azt még ferdítve és túlozva ad­ják tovább, az ügy hátrányos lehet a Phönixre, de ugyanekkor — feltéve, ha megteszik, — sokkal többet ártanak az egész biztosítási üzletnek, mint talán maguk is gondolnák. A biztosítóintézetekkel kapcsolatban a ma­gyar közönségnek nem a legrózsásabb tapasz­talatai vannak. Főleg 1918 óta merültek fel olyan jelenségek, melyek túlzottan jók vol­tak ugyan az érdekelt biztosítóintézeteknek, de nem a nagyközönségnek. A bécsi eset után mindenesetre a lehető legjobb igyekezettel és becsülettel kell kiszolgálni a biztosítás vala­mennyi ágában a közönséget. „Nyilatkozzon a szombat­helyi polgármester“ Szombathelyről jelenti a Kis Újság tudó­sítója. Megírta a Kis Újság több alkalommal, hogy a szombathelyi háztulajdonosok nincse­nek megelégedve a város gazdálkodásával. Most a Szombathelyi Ház- és Telektulajdono­sok Egyesülete nagygyűlésén bejelentették, hogy az egyesület tagjai a város 1934 évi zárszám­adását megfellebbezik. Egyben elfogadták Geiszt Henrik földbirtokosnak azt az indítvá­nyát, hogy felszólítják a város polgármesterét, dr Uj­váry Edét, hogy részletesen nyilatkozzon Szombathely pénzügyi helyzetéről. Hivatkoznak arra, hogy a város lakosságának joga van tudni, hogy mire és hogyan használ­ják fel a városhoz befolyt pénzeket és mi okozza a szerintük rendkívül súlyos anyagi helyzetet. A szombathelyi háztulajdonosok, mint isme­retes, legutóbb kérték a belügyminisztert, hogy vizsgálja felül a város ügyvitelét, amelyre azonban eddig még nem érkezett válasz. Ujváry Ede dr. polgármester már megkezdte az alis­­páni véghatározatra intézendő jelentés összeál­lítását, amelyet néhány napon belül a város közgyűlése előtt bemutatnak és onnan kerül a felettes hatóságok elé. A polgármester legutóbb a Kis Újság munkatársának adott érdekes nyi­latkozatában válaszolt az alispáni határozatra.

Next