Kis Ujság, 1936. november (49. évfolyam, 251-274. szám)

1936-11-27 / 272. szám

Péntek, 1936 november 27 KIS UJSAQ Kis Ujság regénye llllllllillllllilliA célvaifcs Ifja: WeTtfe Pál iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ahol fíles a.esek A nagy pillanat jan a vendégem és barátom, Carringford, aki a legnagyobb tisztességet és diadalt szerezte meg nekem, mert hiszen saját akaratából hagyta el azt a világot, amelyet maga épített és jött ebbe, amelyet én építenem! És ha úgy tetszik, mától kezdve együtt harcolhatunk a Pénzváros elleni Igen kedves Carringford, a nagy alkotások, még ha elhibázottak is, túlélik az embert, ön új emberré lett, aki azzal bűnhődik, hogy új látásra nyílt szemmel nézi régi művét! És ha itt némi kényelmetlenségben lesz része, ha nem szolgálhatok mindazzal a kényelemmel, étellel, amelyet megkíván, úgy szolgáljon mentségemre, hogy mindez az ön parancsára történt így! Carringford elnevette magát. Hosszan, jókedvűen, mert végtelenül groteszknek tűnt fel előtte ez a helyzet. És ez a kacagás átragadt Duboisra is és hosszan, szívből nevettek. Akkor egy pillanatnyi zavart szívnel következett be. Carringford kérdezni szeretett volna valamit, de habozott, kényes volt a dolog. Dubois sietett segítségére: — Az imént sétálni akart menni, ugy-e? Azt hiszem, csakugyan jót tesz egészségének egy kis ebéd előtti séta. Talán legjobb lenne, ha erre balfelé, a szilfasoron indulna el. Errefelé legszebb a táji Carringfordnak már elmúlt az ideges jókedve. És amint az árnyékos fák között a rét felé haladt, egyre komorabb gondolatok nyugtalanították. Árulónak érezte magát, aki cserben hagyta barátait, a vezérkarát, a művet, melyet épített. Annyira ideges lett, hogy beszélni, vitatkozni kezdett önmagával. — Vájjon csakugyan becstelenség az, amit cselekszem? Mikor a Pénzvárost megépítettem és átformáltam a világ gazdasági életét, becsületes, szilárd hitem és meggyőződésemvolt, hogy helyes dolgot művelek. De azóta elvesztettem a hitemet. Az volna tehát csalás és becstelenség, ha meggyőződésem ellenére térnék vissza és folytatnám a régi munkát. De az is lehet, hogy csak bennem, az én egyéni látásomban történt valami kisiklás és nem az a helyes és jó, amit most érzek és látok, hanem amit előbbi életemben terveztem és akartam. Ennélfogva ahhoz sincsen jogom, hogy szétromboljam azt, amit eddig építettem és új nézeteim számára próbáljam rávenni azokat, akik munkatársaim voltak. Leghelyesebb tehát, ha én félreállok és azokat, akik jónak tartják régi tanításaimat, nem zavarom munkájukban. De én nem térhetek vissza. Új útra tévedtem és... Itt hirtelen megint homályosodni kezdett Carringford kristálytiszta logikája. Valami nyugtalan bizonytalanságba csöppent, nem tudta, vagy ... nem merte tisztán látni új életének célját. A fasor véget ért, pipacsos, buja zöldfüves rét következett, melyen bárányok legelésztek. Egy széleskalapú, ingujjra vetkőzött festő vidám kuplékal fütyörészve, festett. Carringford elgondolkozva állt meg: — Ez a festő valóban boldog! — mormogta magában. — A természet szépségeit lopja vásznára, átéli azoknak minden apró szenzációját, szinte újra teremti azokat és közben felfrissül, vidám dalokkal telik meg a lelke. Lám, egész telkével, figyelmével a festményen csüng, nem is tudja, hogy mit fütyül, de a nóta önkéntelenül ujjongó, pajkos ritmusokban kívánkozik ajkára. Távolabb, egy terebélyes lombú fa alatt kis csoport ült. Egy idősebb hatvan év körüli férfi vitte a szót és a többiek áhítattal hallgatták. Carringford megismerte, képes lapokban gyakran látta ezt a Michelangelóra emlékeztető gyönyörű öreg fejet, amelynek meglepően üde rózsásságából két tiszta kék szem mosolygott ki. Rodbertus volt, a kiváló esztétikus, a római és görög kultúra témájáról beszélt: — Úgy van ez, kedves barátaim, amint mondom. Minél bonyolultabb és sokoldalúbb lesz az emberek kultúrája, annál inkább veszít a művészet üde egyszerűségéből és bájából, mert a művészek, akiknek lelkét és tisztánlátását megzavarja a sokféle elmélet, elvesztik a naivak bátorságát, nem mernek isteni egyszerűséggel kőbe vésni vagy vászonra vetni színeket és mozdulatokat, hanem a szín és mozdulat elméleteit, matematikáját, tudományát és az anyagi szemléleten felülemelkedett megérzést akarják kifejezni. Mindez nyilván tévelygésekre vezet. A természet nem elméleteket nyújt, hanem kész eredményeket, melyeknek lényege, célja és értéke felől kötelességünk ugyan gondolkozni, de amikor csak élvezni és gyönyörködni akarunk a napfényben, úgy ne írjuk fel az izzó gázok keveredésének képleteit és a festő ne a nap izzását rögzítse vászonra, hanem annak csillogását, puha, aranyos melegét. Ezért kellene minden művésznek visszatérni a természethez és fogadást tenni, hogy soha nem lépi át a szabnstok küszöbét. Carringford lehajtotta fejét. Krisztus hegyi beszéde jutott eszébe, őt hallgatták a tanítványok ilyen rajongó szeretettel, ott kapcsolódhatott Mester, tanítvány, ég, föld, virág, napsütés ilyen meghatóan szép harmonikus egészbe. És most úgy érezte, hogy ő a Judás, aki el akarta árulni őket. Lassú léptekkel ment tovább. Mindenfelé sátrakat látott és a sátrak előtt férfiak és nők heveresztek isteni semmittevésben, csak nézték az eget, a fák leveleit, elmerültek a nagy titokban, mint a keleti bölcsek, vagy az indiai fakirok. Köröskörül gyümölcsöt termő fák, kalászt érlelő mezők, vadat rejtegető tavak és patakok. A föld bőven gondoskodott mindenkiről és Carringford egyszerre megérezte, hogy ez a valódi, a boldog, az abszolút és pozitív élet, amely nem képzelt tavak hajszolásában őrlődik fel, hanem derülten tárja ki testét-lelkét a lét millió örömének befogadására. Százmilliók születnek, de csak nagyon kevesen élnek! — döbbent belé a felismert igazság. És ő is azok közé tartozott, akik folyton rohannak, soha nincsen állomásuk, mérhetetlen becsvágyukban sohasem elégülnek ki, árnyképeket hajszolnak, mialatt elsietnek a boldogság mellett és nem veszik észre az útjukat szegélyező ezer szépséget, ő is elhaladt mellette, csak a kezét kellett volna kinyújtania... ! És élesen, világosan rajzolódott eléje az emlék, Edna Booth, amint felgyulladva és reszketve vallja meg szerelmét. Akkor... az volt a nagy pillanat. És ő, az ostoba, elbizakodott álmodó, fölényes, gúnyos mozdulattal haladt el mellette. SPORT Fiiért nem megy magyar határbíró Londonba? A Kis Újság többször megemlékezett arról, hogy a magyar futballbírók is képviseltetni akarják magukat a világeseményszámba menő londoni mérkőzésen. Ez a terv sajnos, füstbe ment Az angol szövetség szerdán érkezett levelére az MLSZ sajnálattal válaszolta azt, hogy köszöni az előzékeny meghívást, de a mérkőzésen magyar határbíró anyagi okokból nem fog szerepelni. Ugyanekkor olyan hírek terjedtek el futballkörökben, hogy a kiküldetés elmaradásának az az oka, hogy túl sokan akartak Londonba menni, túl nagy volt a versengés és a vezetői nem tudtak megállapodni a kiküldendő személyben Erre vonatkozólag megkérdeztük a testület elnökét, dr Kies Istvánt, aki a következő felvilágosítást adta: — Egy ideig úgy volt, hogy a testület képviseletében Aschner Pál fog kiutazni Londonba, mint a mérkőzés egyik határbírája, de ő nagy elfoglaltságára való tekintettel lemondott. A közgyűlés amellett foglalt állást, hogy a testületnek feltétlenül képviseltetnie kell magát és amennyiben lenne rá anyagi fedezetünk, akkor nemcsak a kiküldendő határbíró, hanem én is kimentem volna dr Ábray Zsigmond főtitkárral együtt. A labdarúgószövetséget nem terheli felelősség, mert mi mondtunk le a kiküldetésről. Igyekeztünk rábeszélni Tihaméry Kálmánt és Hertzka Pált arra, hogy utazzanak ki és mi ehhez hozzá is járultunk volna, ők azonban elfoglalt emberek, akik ilyenkor, karácsony előtt nem nagyon mehetnek el . Meg kell jegyeznem, hogy az osztrákok sem vittek ki magukkal határhírót annak idején a mérkőzésre, amelyen én is jelen voltam, hanem egyik tartalékjátékosukat állították a taccsvonal mellé. Megnyugtathatok mindenkit, hogyha lett volna anyagi fedezetünk, mindent elkövettünk volna a határbíró kiküldetése érdekében, de nincs pénzünk. Szét kell oszlatnom azokat a legendákat, amelyek a testület nagy vagyonáról szólnak. Az elnök nyilatkozata rávilágít a kiküldetés elmaradásának okaira. Az, hogy nem lesz a mérkőzésen magyar határbíró, mindenesetre szépséghibát jelent, de a magyar siker szerintünk nem ezen múlik. Hómon Bálint kultuszminiszter felavatta a Testnevelési Főiskola új csarnokát Igazi ünnepe volt a magyar sportnak az az előkelő közönség előtt megtartott avatóünnepség, amelyet csütörtökön tartottak a Testnevelési Főiskolán. A főiskola első emeleti dísztermét Eszterházy Pál herceg adományából átalakították és történelmi vonatkozású festményekkel díszítették. Az avatóünnepségen megjelent Eszterházy Pál herceg, Hóman Bálint kultuszminiszter, Mackensen német követ, Stoilov bolgár követ, báró Radvánszky Albert, a felsőház alelnöke, Haász István tábori püspök, báró Wlassics Gyula kultuszállamtitkár, Pataky Arnold, Szabó Gusztáv, Erdélyi László és Millecker Rezső egyetemi rektorok, Félti Pál volt államtitkár, a székesfőváros képviseletében Felkay Ferenc tanácsnok, Pest vármegye képviseletében Ney Géza főjegyző, a sportszövetségek képviselői és még sokan mások. Liszt Ferenc magyar ünnepi dalának eléneklése után Szukováthy Imre dr., a főiskola igazgatója üdvözölte a megjelenteket és ismertette az aula művészi kiképzésének történetét. Hómon Bálint kultuszminiszter magas szárnyalású beszédben méltatta a sport és a testnevelés jelentőségét, majd a kultuszkormány nevében átvette a csarnokot és szeretetteljes gondozás céljából átadta azt a főiskola igazgatójának. A kultuszminiszter beszéde után a közönség lelkes ünneplése közben nyújtotta át Szukováthy Imre igazgató Eszterházy Pál hercegnek, Walder Gyulának és Ungváry Sándornak, a terem alkotóinak, a főiskola emlékérmeit, majd az olimpián sikeresen szerepelt hallgatókat szólította maga elé, akiknek szintén a főiskola emlékérmét nyújtotta át. A versenyzők nevében Kárpáti Károly bírkózó, olimpiai bajnok, köszönte meg a kitüntetést. Az ünneplő közönség a Himnusz eléneklése után oszlott széjjel. SPORTHÍREK Anglia válogatott csapata. Londoni jelentés szerint a tizenegy tagú angol válogató bizottság összeállította azt a csapatot, amely jövő szerdán az Arsenal sporttelepen Magyarország ellen szerepel. A csapat a következő: Tweedy — Male, Catlin — Britton, Young, Keen — Crooks, Carter, Drake, Westwood és Johnson A magyar csapat a gőzfürdőben. Az angolok ellen készülődő válogatott csapat csütörtökön délután három órakor Schaffer Alfrédnek, a Hungária trénerének vezetése mellett az egyik gőzfürdőben volt. A csapat pénteken reggel utazik Londonba. Motorvezetéses világrekord. A milánói Vigorelli stadionban az olasz Manera megdöntötte a francia Breau nyolc éve fennálló egyórás világrekordját, amelyet a francia versenyző 60 cnntiméteres görgő után állított fel. Az új világrekord 68.327 méter. KISTISAn] a napi mgmwwmmmm események hű tükre. 13 Szeretett volna felordítani dühében és fájdalmában. Olyan reménytelennek, kétségbeejtőnek találta helyzetét, hogy majdnem leroskadt csüggedt elernyedésében. Edna gyűlöli, nem törődik vele, hiszen több mint egy hete nem mutatkozott, pedig tudja, éreznie kell, hogy mennyire vágyódik utána. Ott volt ugyan a betegágya mellett, de az nem számít. Az az eszméletlen, szánandó nyomorultnak szólt. És mihelyt újra emberré kezdett éledni, tovább ment. Utolsó, kissé gúnyosan csengő szavaiból kiérezhette a gyengéknek szóló szánakozást, az erős fölényes megvetését, melyet a hozzá nem méltó ellenféllel szemben érez. Pedig az ő új életének, amelyre feltámadt, csak egy célja van: Edna! Ezt még sohasem merte ilyen őszintén bevallani. De most már bizonyos volt benne. Szereti már a találkozásuk első percétől fogva. De gőgös és hiú volt ezt bevallani. És most... talán már minden késő. Késő? Carringford kevélyen vetette fel a fejét. Ő a világot változtatta meg akaratával, királyok vállai fölé emelkedett, mert ezt tűzte ki célul. És egy nő meghódítása nehezebb lenne a világ leigázásánál ? Egy nőtől ijedjen meg ő, aki százmilliókat tudott engedelmességre kényszeríteni és akinek egyetlen kézmozdulatától ezrek élete és sorsa függött? Egy pillanatra megint a régi ércemberré lett, szemében kegyetlen, parancsoló tűz lobogott, a testében új erő feszült. De azután kilobbant a tűz, elernyedt az erő. Gyáván, csüggedten, céltalanul és szomorúan ment előre. Egy árnyas fákkal szegélyezett dombon haladt át, annak tetején leült és búsan nézett maga elé. Egyszerre, mintha látomása támadt volna. Közvetlenül vele szemközt, a domb lankáján egy sátrat pillantott meg, amely előtt egy férfi és egy nő ült vidám beszélgetésbe merülve. A férfi pajtáskodó kedélyességgel mesélt valamit, amin a túl édeseket kacagott. Úgy festettek, mint egy mézesheteiket élő házaspár. A férfit nem ismerte Carringford. De a nőt első pillantásra megismerte: Edna Booth volt! S a szívét fagyos rémület markolta meg. Elkésett! — nyilait belé a fájdalmas gondolat. Mindennek vége, Edna férjhez ment. És ez olyan fájdalommal töltötte el, hogy szinte eszét veszítette. Olyan talajra került, amilyenen még sohasem járt, nem tudott gondolkozni, megszűnt a logikája, elhagyta higgadtsága, csak egy vad, dühös ösztön, rettentő düh és félelem hajtotta előre. Sápadtan, lihegve, kidülledt szemekkel, egész testében remegve, irtózatos felindulással dobbant eléjük. Azok a meglepetéstől némán, földbe gyökerezett lábbal álltak és rámeredtek. A másik pillanatban az idegen férfi megragadta Carringfordot, bikaölő, félelmetes szemmel nézett rá és rárivalt: — Mit akar? Kicsoda maga? Carringfordot magához térítette ez a hang. A nagy idegfeszültség véget ért, összecsuklott, kábultan, zavartan nézett körül: — Nem tudom, mi történt, hogy mit akartam ... kérem, bocsásson meg! De Edna Booth már mindent értett. És mosolyogva fordult a férfihez: — Kérlek, Jimmi... hagyj magunkra bennünket. És Carringford felé fordulva, magyarázólag hozzátette: — A fivérem, James. Tíz nap előtt érkezett látogatásomra Sanghajból, ahol nagy kiviteli üzlete van! És a bemutatást folytatva, fivéréhez fordult: — Bemutatlak Jimmi mister Carringford George úrnak! Ez a név most is megtette hatását. James zavartan, meghökkenve, félszeg mozdulattal meghajolt. Most még kevésbé értette a dolgot, mint az előbb. De Edna szelíden tuszkolta a sátor felé: — Beszédem van Carringford úrral! Mikor magukra maradtak, Carringford nagyon halkan és szomorúan fordult Ednához: — Most őrültnek tart és haragszik rám. De Edna mosolyogva rázta fejét: — Ó, nem. Nő vagyok és egyetlen nő sem haragszik, ha szerelmet vallanak neki. Az igaz, hogy ez a vallomás kissé szokatlan és kegyetlen volt, de hát magának nincsen gyakorlata az effélében, még ott tart, ahol az ősemberek és aszerint is visekedik. Következik az utolsó rész: Elenafla aagy réfea ▼ári csók...